Előzmény: Megtámadták a VMSZ elnökét!
Ismét a keddi incidenssel foglalkozunk. Úgy gondoljuk, van még mit mondani róla. Pásztor István inzultálását elítélték balról, elítélték jobbról, és pofára estek miatta a szélső jobb háza táján. (Idővel a Jobbik is elhatárolódott, hogy mentse a menthetőt, kevés sikerrel.) Az eset belpolitikai vetülete még nem lejátszott meccs, és az is nyilvánvaló, hogy tematizálni fogja a magyarországi közbeszédet még nagyon sokáig, de legalábbis az EU-parlamenti kampány végéig. Jó hír, hogy az inzultus nemcsak "sokkolta" a szerb parlamenti pártokat, hanem igen keményen és határozottan odatették magukat, és megvédték a vajdasági politikust. (Nyilván az is igaz, hogy ezzel a kiállásukkal eljátszhatták, hogy végre egyszer Szerbia a jó fiú, akinek a gonosz Magyarország-Ödönke egy kicsit meghúzta a haját, Pásztor személyében.)
A szerb híroldalak szerb nemzetiségű kommentelőinek többsége szintén hasonló véleményen volt. Sőt, egyesek sokkal keményebb diplomáciai lépéseket követeltek. "Pásztor a mi magyarunk és nem az övék! Mivel Szerbiában él és szerb állampolgár (ráadásul a vajdasági parlament elnökeként fontos állami tisztségviselő), ezért Belgrádnak kötelessége megvédeni őt egy külföldi attrocitás esetén, bármi áron." – nagyjából így summázhatjuk az ilyen típusú hozzászólásokat. Mindenki döntse el, hogy tetszenek-e neki ezek a kommentek vagy sem. Egy biztos: jobb ilyeneket olvasni, mint azt, hogy "halál a magyarokra!" Úgy tűnik, van még remény...
Most viszont egy kicsit más megközelítésből szeretnénk beszélni a történtekről. Ez a nézőpont valahogy elsikkadt eddig. A VMSZ elnökének budapesti megtámadásával mindannyiunkat egyszerre támadták meg. A határon túli magyarok nevében beszélek. Átérezve és nem kisebbítve a megalázott helyzetbe kényszerített Pásztor István személyes fájdalmát, azt kell hogy mondjuk: Pásztor István sorsában a teljes határon túli magyarság osztozik. Vele együtt bennünket is szemen köptek, ismét.
Nagy ügy, nálunk még vér is szokott folyni az arcokon időnként. A mögöttünk álló több mint két évtizedben számtalan támadás tette harcedzetté a vajdasági magyarok közösségét. A fizikai erőszak mellett elviseltük azt is, hogy Szerbiában magyarnak, Magyarországon pedig szerbnek tartanak minket; két oldalról is lenézés és megvetés az osztályrészünk. Persze mindkét országban nagyon sokan vannak, akik normálisan viszonyulnak hozzánk, ám a rossz tapasztalatok sajnos tüskeként megmaradnak a szívünkben, és amikor már éppen halványulna az emlékük, mindig előkerül valaki, aki jó hangosan kéri: ugyan áruljuk már el, hol tanultunk meg ilyen jól magyarul. Szerencsére ez a sztereotípia egyre kevésbé kerül elő. És igen: az "anyaországi" magyarok hozzáállása is sokat változott tíz év alatt.
Nem volt túl könnyű megemésztenünk, hogy a magyarországi pártok saját, öncélú érdekeiket nézve alantas politikai játszmák tárgyává tették a határon túli magyarok ügyét, mely a gyűlöletes 2004-es népszavazás eredményében csúcsosodott ki. A felelősség egyszerre terheli az úgynevezett jobb- és baloldalt: az előbbit azért, mert az országot egyáltalán belekényszerítette egy ilyen pártpolitikai színezetű népszavazásba, utóbbit pedig azért, mert felvette a kesztyűt és borzasztó kártékonyan reagált a kihívásra: "23 millió román munkavállaló" stb. Közös felelősségüket együtt tették jóvá, amikor 2010-ben egyhangúlag megszavazták a kettős állampolgárság intézményét. (A kettős választópolgárság intézménye már más dolog, az nem tartozik ide.) Fontos kiemelnünk, hogy a jelenleg legrosszabb helyzetben lévő kárpátaljai testvéreink után a magyar útlevél a legjobban éppen a vajdasági magyarság boldogulását segítette elő. Hosszú idő után végre először érezhettük azt Szerbiában, hogy magyarként valamivel többek lehetünk, és sokkal jobban érvényesülhetünk.
Hát ezért fáj nekünk az, hogy most ismét megtaláltak minket. Ráadásul éppen azok, akik hangzatos retorikájukkal azt terjesztik magukról, hogy a "trianoni dolgokhoz" egyedül ők értenek. Egy olyan párt (egykori) képviselője szervezte a Kossuth téri rendezvényt, amely elméletileg a zászlajára tűzte a határon túli magyarok ügyét, méghozzá az egyik legfontosabbik kérdésként. A baj csak az, hogy ez a nemzetpolitika erősen preskriptív: nem arra kíváncsiak, hogy a valódi határon túliak mit gondolnak és miként cselekednek, hanem inkább előírják hogyan kell gondolkodniuk és hogyan kell cselekedniük. Kösz, de ebből nem kérünk. Attól, hogy Pestről nézve talán kissé furcsa nyelvjárásban beszélünk, még nem vagyunk csökkent értelmi képességű debilek, akiknek a szájukba kell rágni a tutit. Vannak önálló gondolataink, ahogy megvannak a saját politikai pártjaink is, melyek közül képesek vagyunk kiválasztani a nekünk tetszőt. Ha pedig az általunk választott párt – esetlegesen bekerülve a szerb kormányba – nem azt teszi, amire felhatalmaztuk őket, akkor majd mi számon kérjük rajtuk. Ti is számon kérhetitek persze, de ebben az esetben tegyétek félre a messziről jött ember gőgjét és "szakértelmét". A határon túli magyarok ügyében mi vagyunk a szakértők és nem ti.
A hazaárulás hivatalos definíciója: "Az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntett miatt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő." (2012. évi C. törvény 258. §-)
Gaudi-Nagy Tamás azért tartja hazaárulónak Pásztor Istvánt, mert koalícióra lépett a "szerb radikálisokkal". Persze ez a bukott ember (hisz csak a köpködő nyugdíjasok nem határolódtak még el tőle, majd a fogdán megteszik) annyira már nincsen képben, hogy utána is nézzen: a VMSZ nem egészen a radikálisokkal kötött megállapodást, mivel Šešelj pártja be sem került a parlamentbe. Fogalmazzunk pontosan: a radikálisok (SRS) utódpártjáról van szó. A Jobbik is lépten-nyomon ki szokta magának kérni, ha lenácizzák. Fáj, ugye? Ahogyan az MSZP sem egyenlő a Munkáspárttal, illetve a Demokrata Párt is különbözik a Szerbiai Demokrata Párttól, úgy Aleksandar Vučićnak is engedtessék meg az a lehetőség, hogy bebizonyítsa: le tudta vetkőzni szélsőséges múltját. (Ha nem tudja bebizonyítani, akkor majd ő is elbukik, mint Gaudi-Nagy.) A politikus is ember, az emberek pedig változnak. Orbán újabban gyakrabban jár misére, Vučić pedig kevésbé szapulja a szomszédos népeket. Talán egyszer Gaudi-Nagy Tamás is belátja óriási tévedését és visszavonja a Pásztor elleni vádakat. Már csak azért sem lehet a VMSZ elnöke hazaáruló, mert az ő hazája Magyarország mellett Szerbia is, akár tetszik, akár nem. Sőt, elsősorban Szerbia, azon belül is Vajdaság Autonóm Tartomány: félmillió magyar, illetve magyar gyökerekkel is rendelkező szerb ember otthona. Őket – minket – viszont igen is akkor lehet a leghatékonyabban képviselni az otthonunkban, ha nem csupán a jelentéktelenebb tartományi kormányban, hanem a fontosabb, köztársasági kabinetben is ott ülnek a magyar tisztségviselők. Ha nem teszik a dolgokukat, akkor majd úgyis leváltjuk őket.
A 444.hu időközben megszerezte a keddi videó előzményét
Tisztában vagyok vele, hogy a Gaudi-Nagy által felhergelt nyugdíjas nőstények Vajdaságot eddig csak fényképről látták, valószínűleg összekeverik Újvidéket a Délvidékkel, és maguktól soha nem ismerték volna fel Pásztor Istvánt, mivel azelőtt halvány lila gőzük sem volt róla, hogy kicsoda. Ezzel együtt a lökdösődőket és a köpködőket példásan meg kell büntetni, egytől-egyig. Mert Pásztor István személyében a vajdasági magyarokra, velük pedig a nemzetre támadtak. Felhergelőjük ugyanígy büntetést érdemel.
***
Az alábbiakban Szabó Árpád barátunk véleményét közöljük:
Vajdaságiként elhűlve olvastam a Pásztor István elleni incidens részleteit szerte a világhálón, az esetről készült vágatlan videót látva pedig olyan kényelmetlen érzések kerítettek hatalmukba, mint utoljára a Borat... című mozi megtekintése során: szégyen és elborzadás. A különbség annyi, hogy míg a film egy kitalált történetet mesél el, addig a május 6-i események a való élet részét képezik.
Az eset politológiai és szociológiai szempontból is érdekes, hisz mi visz rá egy "anyaországi" magyar választópolgárt, hogy nekiessen egy vajdasági magyar politikusnak? A hangsúly itt nem a "politikus" szón van, róluk állítólag köztudott, hogy a szemük sem áll jól. De Pásztor István nem "Rozi néni" csirkefarhát-fejadagját fújta meg (vagy éppen tizenharmadik havi nyugdíját), sőt igazából azon kívül, hogy kisétált a parlamentből, ahová a magyar köztársasági elnök hívta, nem tett semmit. Akkor mégis, hogy a viharba tudta kivívni az ott lébecolók ellenszenvét?
Sehogy, mivel a marionett-bábu damiljait a háttérből mozgatta a megafonon keresztül instruáló "jogvédő". A dolog pikantériája viszont az, hogy egyáltalán volt kit uszítania és ebben sikerrel is járt, hiszen "Rozi néni" többedmagával sikeresen élt vélemény- és köpködésszabadságával, anélkül, hogy bárki, ismétlem bárki (beleértve az éppen arra sétáló készenlétis rendőröket) megakadályozta volna ebben. Nagyon szomorú, hogy ennyire megvezethetőek az emberek, és hogy ilyen könnyedén elérheti a célját valaki, akire felnéznek. Elegendő elkiáltania magát, még ujjal mutogatnia sem kell: a felhergelt emberek maguktól is elhelyezik testnedveiket a kipécézett célszemély arcán. Ráadásul mindez egy elvileg európai értékeket valló ország fővárosának legfontosabb közterén történik meg, fényes nappal. Ami számomra a legfőbb tragédiát jelenti az az, hogy magyar uszít magyart, magyar ellen. Vissza is böffent némi keserű szájíz ama rossz emlékű népszavazás apropóján, mert sajnos van párhuzam. A politika azon a napon saját magát is arcon köpte.
Miértek? Bizonyára vannak. Amikor valakit lehazaárulózunk vagy leköpünk érdemes az indokokat feszegetni – lehetőleg még a cselekmény előtt. Vajon Pásztort azért bántalmazták, mert nem akar Vajdaságnak területi autonómiát, sőt lepaktált a "radikálisokkal"? Motivációnak nem rossz, politikailag még talán korrekt is, de ha már lincselni kell, akkor ezt talán bízzuk a vajdaságiakra. A VMSZ politikáját sok kritika éri, mégis bejutottak a szerb törvényhozásba, hogy a kisebbség érdekeit is érvényesítsék. Mi több: hidat képezzenek a Balkán és Európa között, ahogy Vajdaság maga is egy ilyen híd. Ez amúgy logikus lépés volt tőlük, és védhető is. Az autonómia a mai gazdasági viszonyok között lassan értelmét veszti, hisz nincs sem ipar, sem igazi termelés, egyedül a mezőgazdaság döcög még valahogy. Egyébként a területi önrendelkezés intézményét Vajdaságban is (ahogy Magyarországon a Kádár-korszakot) körbelengi egyfajta, jól megerőszakolt nosztalgia. Amire Szerbiának és a vajdasági magyaroknak is szükségük van, az elsősorban a mielőbbi EU-csatlakozás lehetősége, meg az uniós pályázati összegek. A gazdagabb európai országok által küldött támogatás nélkül könnyedén bedőlne bármely ország a régióban. A világ a globalizációt választotta, Szerbia pedig követi a saját érdekeit.
Nem sírom tele a párnám esténként az eset miatt, ahogy nem is ugrálok az örömtől. Aggodalommal tölt el, hogy ez egyáltalán előfordulhat Európában, az pedig különösen megrémít, hogy ilyen történhet egy nemzeti egységét éppen csak visszaállított országban. Újra megtörténik az, ami a történelemben számtalanszor (és amelyről azt hittük, hogy 1945 után többé nem fordulhat elő): magyar támad magyar ellen, mert magyarok uszítják olyan dolgokkal, melyekről nem tud semmit, és azt a semmit is hibásan, előítéletesen.