4. Magyar sors Vajdaságban
Vajdaságban, nem pedig: "a Vajdaságban" – egyébként ez is olyasmi, amiről a magunkfajta megismerszik, hiszen tartományunk nevét a szerbiai magyar szövegekben kizárólag névelő nélkül használjuk, míg a magyarországi sajtó valamiért kötelességének érzi, hogy ezt állandóan kijavítsa.
Vajdasági magyarnak lenni sok szempontból hasonló, mint bármilyen más kisebbséginek. Egyrészt a többségi társadalommal szembeni valós és vélt sérelmeink terhelnek minket, másrészt – jól vagy rosszul – két kultúrát is ismerünk. Valamennyire mindkettő hat ránk; paradox módon még azokra is, akik ha tehetnék, inkább megtagadnák akár a délszlávot, akár a magyart.
Egy vajdasági magyar bál logója, csuhajja – ez is sztereotípia a javából
A vajdasági magyarokat a szelídség, a jámbor beletörődés, az írott törvény tisztelete jellemzi, még akkor is, ha azok hátrányosan különböztetik meg. Az okok talán a síkvidék könnyebb átjárhatóságában keresendők – a sajátos mikroközösségeikben inkább öntörvényűekké váló, illetve sokszor magukra utalt hegyvidékiekkel, avagy a szigetlakókkal szemben. Gondoljunk csak a "vajmagyaroknál" harciasabb, a többségi románokkal könnyebben konfrontálódó székelyekre.
Már maga e komikusnak tűnő, ám valójában nagyon is találó, ráadásul mind "belsős", mind pedig "külsős" körökben elterjedt megnevezés is azt hirdeti: bennünket kenyérre lehet kenni.
De akár el is vonatkoztathatunk a magyarságtól – sőt, az etnikai súrlódások példáitól is: Kréta belső, vagyis a külvilágtól elzártabb, szárazföldi falvaiban a helyi családok között időnként elmérgesedő vitákat évszázadok óta fegyverekkel rendezik le, a görög rendőrség kommandósai pedig csak a puskaropogás elcsendesedését követően mernek intézkedni (beleértve a holttestek begyűjtését). A Pannon-tengeren az ilyesmi régóta ismeretlen.
Visszatérve a székelyek és a vajdasági magyarok összehasonlítására: mint fentebb már utaltunk rá, az itteni magyarság körében magától értetődő, hogy államuk válogatottjának, vagyis Szerbiának (korábban Jugoszláviának, majd az átmeneti formációknak) szurkolnak. Hasonlóan lojálisak a finn nemzeti válogatotthoz például a finnországi svéd kisebbség tagjai. Azonban a székelyek vagy a boszniai szerbek, illetve a katolikus északírek stb. részéről szinte elképzelhetetlen, hogy ne az anyaországuk csapatának szurkoljanak. Észak-Írország esetében annyi könnyebbséget jelent a dolog, hogy van saját fociválogatottjuk.
Ugyanakkor a vajdasági magyarságnak csupán az egyik arca a maradi, jámbor – bírálóink szerint egyenesen szolgalelkű – meghunyászkodás a többségi nemzettel szemben. Értve ez alatt azt a – napjainkra már mindenképpen általánossá vált – beletörődést is, amely szerint hosszú távon ez a kisebbség a szülőföld elhagyására, vagy legalábbis elöregedésére, elfogyására, asszimilációjára ítéltetett. Azonban a Janus-arcú vajdasági magyarságnak az avantgárd, harsány, szókimondó, olykor trágár és önpusztító polgárpukkasztás is szerves része, gondoljunk csak a néhai Bada Dadára és művészetére (avagy az ön- és közveszélyes, szenvedélybeteg, őrült művész helyi előképére: Csáth Gézára), vagy akár az Új Symposion fénykorára a múlt század 60-as, 70-es éveiben.
Nem akarunk úgy tenni, mintha bármiféle vajdasági magyar jellemkép teljes lenne a háború szó nélkül, ami megkerülhetetlen mind az egy-két generációval ezelőtti, mind pedig a kortárs szerbiai (vagy nevezhetjük akár délvidékinek is, a lényegen sokat nem változtat) magyar kollektív sors megértésében. A huszadik század első nagy háborújának végén lejátszódott egy államváltás, a másodikat követően pedig a délvidéki magyarságot ennél is nagyobb csapás érte: a máig ható traumákkal továbbra is jelen lévő, továbbra sem eléggé kibeszélt délvidéki vérengzés, a mi "kis" holokausztunk. Ezt követte a hallgatás korszaka, majd a század végének öldöklései, amelyekbe afféle "muszáj Herkulesként" rángatták bele ezt az etnikumot.
Ezek a traumatikus pontok óhatatlanul befolyásolják a "vajmagyar néplelket" (bármennyire is patetikus ez a fogalom). No meg persze az sem kizárt, hogy botorság bármiféle kollektív néplélekről beszélni, hisz minden egyéni sors eltérő, és nyilván e rövid értekezés is hemzseg a durva egyszerűsítésektől – hisz például más a tömbben élők és más a szórványmagyarság helyzete. Az olyan, vajmagyarok közötti belviszályról, avagy "szomszédvár-effektusról", mint a bácskaiak és a bánátiak közötti súrlódás, már nem is beszélve. De játsszunk el egy kicsit azzal a gondolattal, hogy mégis csak van értelme valamelyest tipizálni.
Két véglet van: az egyik oldalon a borúlátó múltba révedés. Mindenki a maga – gyakran utólag belemagyarázott – aranykorát sírja vissza. Így várjuk a lokális nemzethalált, mártírpózba merevedve. A skála másik oldala: minderről tudomást sem venni. Pragmatikusan a mának és a közeljövőnek élni, a múltat lezárni, és ha az tűnik rövid távon előnyösebbnek: teljes mértékben asszimilálódni. Gyermekeinknek szláv eredetű nevet adni, kizárólag abból a megfontolásból, hogy jobban tudjanak érvényesülni.
5. Most szállunk át a sínbuszról a gyorsvasútra?
Az elmúlt száz évben (csakúgy mint napjainkban) a mobilitás kérdése – akár gazdasági bevándorlóként, akár a puszta létét fenyegető veszély elől menekülő, klasszikus menekültként – folyamatosan érinti a vajdasági magyarságot. Nemcsak az anyaországba, hanem Kanadától Németországon át Új-Zélandig mindenfelé települtünk. Kisebb részben politikai okokból, nagyrészt azonban anyagi megfontolásból, a többi jugoszláv gazdasági migránssal egyidejűleg, illetve legújabban az anyaországiakkal, a "szűkmagyarokkal" együtt keressük boldogságunkat és boldogulásunkat külhonban. Ki tudja, hogy manapság a londoni magyarok közül hány vajdasági kéri középzárt ë-vel a Big Mac-et...
Az anyaországi magyaroktól és a (minden szempontból) utódállam szerbjeitől való eltérések mellett jelentősek a hasonlóságok is. Ahogy Magyarország és Szerbia viszonylatában is számos azonos problémát említhetünk. Mindkét államalkotó nemzet fogyóban van, vagyis lassan de biztosan elöregszik. A vajdasági magyarság sajnos még annál is gyorsabban, de a tendenciában nincs eltérés, csupán annak ütemében. A fiatalok gazdasági migrációja ugyanúgy érinti mindkét hazánkat, ebből a kiszámíthatatlan, "második világbéli" közegből nyugatra tartva. Értsd: az ország is nyugatra tart, meg a fiataljaink is (sajnos ők előbb érnek oda).
Viszont a szerbiai magyarság jelenlegi helyzetét vizsgálva óhatatlanul szót kell ejteni arról a pozitív paradoxonról is, amit egy évtizeddel ezelőtt senki sem gondolt volna, legalábbis nem komolyan. A mögöttünk álló több mint száz évben soha nem volt jobb kapcsolat a magyar anyaország, és a szülőföld állama, jelen esetben Szerbia között. Különösen ezért paradox ez a helyzet, mert a jelenlegi szerb kormány vezetői egy-két évtizeddel korábban még annak a Vojislav Šešeljnek voltak az első vonalbéli katonái – pártkatonái, időnként pedig frontkatonái is –, aki a vajdasági magyarságot egyetlen szendviccsel (ráadásul nem is Big Mac-kel) a batyujában üldözte volna el.
Most pedig ott tartunk, hogy nem csupán a kisemberek szintjén, hanem a nagypolitika mezején is együtt toljuk a biciklit. Illetve együtt építjük a szupervasutat. Igaz, kínai tőkéből, de legalább közösen lobbiztunk. Nagyon úgy tűnik, hogy a két nemzet között kitört a tartós béke. A múltat soha nem feledve, ám azért egy egészséges derűlátással felvértezve ki kéne használni ezt az állapotot. Ránk férne.