Serbia Insajd

A serbia insajd jellemzően a szerbszeretők, szerbgyűlölők, a boban markovics rajongók, a rézfúvósok, a balkáni konyha és kultúra kedvelőinek, a szlavisztikás egyetemisták, a fórumtrollok, illetve idegenbe szakadt idegenek és az otthonmaradottak kedvelt fóruma. 

Ezen a bejegyzésen azonban a marketing/reklám vonalon mozgók is jókat pöröghetnek. Ez lenne a Belgrádi Filharmonikusok idei reklámfilmje. Egy szót sem értek persze az egészből, kivéve a feliratot a végén: Belgrádi Filharmonikusok - Értjük egymást?  

Styxx vendégposztja - szóljatok, ha unjátok az arcát, aztán bannolom :)

Kapitalizmus-kritika a délszláv Uhrin Benedektől

Mire megjelenik ez a poszt, nem kizárt, hogy Ekrem Jevrić: Kuća pos'o című klipjét a YouTube-on több, mint hárommilliószor nézték meg.

Styxx vendégposztja

A (mű)vérben és bélben derékig tocsogó Tarantino-mozik helyett mégis inkább az Isten városa című, a Rio de Janeiró-i bandaháborúkról készült, megdöbbentően valósághűen erőszakos filmhez hasonlítanám a Sebek (Rane) című, 1998-ban forgatott szerb filmet.

A szerbiai Leskovac város kórháza előtt készültek ezek a felvételek. Szerencsére éppen a kórház előtt. 

 

Styxx belejött, így aztán újabb vendégposztot olvashattok.

A harmadikutas egykori Jugoszlávia felől érkező irigyelt lazaság Magyarországon a Šurda‑kultusszal tetőzött. A „hej, ráérünk még!” -életérzés sármos, aprómintás pepita kalapot viselő, egyszálbél konfekciómacsóját fújta felénk délről az a bizonyos Forró szél. Vagyis azt az ominózus, egyébként Jugoszláviában először 1980-ban forgalmazott, mindössze tíz részes tévésorozatot a nyolcvanas évek közepén, melyet a korabeli nézők közül a legtöbb, ma is élő honfitársunk napjainkban is „A Sorozat”-nak tekint.

A Forró szél harmincas főhősénél (a szerepet megformáló Ljubiša Samardžić a forgatáskor már 44 éves volt) akkortájt jóval ütősebben hozta a balkáni műselyemfiú karakterét a Nemzeti osztály című film főszereplője, Brana „Floyd”, az ifjú huszonéves életművész.

A Forró szél tévésorozatot egy évvel előzte meg a Nemzeti osztály (Nacionalna klasa) című egész estés mozifilm. Már a cím is telitalálat a lét nagyon is elviselhető könnyűségének délszláv módon tálalt vászonra adaptálásához. A Nemzeti osztály ugyanis egy alacsony motorköbcentis rally autóverseny kiírásnak megfelelő autó osztály. Éspedig elsősorban az egyetlen jugoszláv autógyárnak, a kragujevaci Crvena Zastavának a korabeli népautó modelljére, a Fićora szabott verseny. Fićo becenévvel illették a Fiat Topolinójából némi ráncfelvarrással kialakított délszláv népautót, a helyi Trabantot. A Fićo a szocialista gépjárműpark evolúciójában viszont több mint Trabant. Nem pusztán a kettővel több ütem miatt, hanem azért is, mert a rallyversenyeken dicsőséges Zsigulihoz hasonló karriert is befutott.

A főszereplőt alakító Dragan Nikolić ugyan távolról sem annyira baltával faragott arcú, mint mondjuk Danny Trejo, de nem is egy ifjú Brad Pittet idézően nyálhatárt súroló szépfiú. Inkább az a szemtelen, őskajánosan odabaszós alfahím nyersanyag, mint mondjuk amilyen egy Lukács Laci típusú rocker egy, a nagyszínpad előtti küzdőtérben, kezében bugyijával csápoló kiscsaj szemszögéből.

Hősünk, Brana Floyd, a belgrádi külvárosi főállású léhűtő, akit kissé klisésen, mégis élvezhetően az egyik jelenetben apja robbant ki délben az ágyból. Brana bevállalós autóversenyző, de a bájos buheraversenyeket idéző futamok persze inkább viszik a pénzt, mintsem hozzák. A komolytalan kalandok mellett állandóra fenntartott dögös csaja egy korabeli, pragmatikus fejes lánya. A boldog apa tehát egy belgrádi Demján Sándor, a Budai Fehér Skála igazgatói foteljéhez mérhető fajsúlyú belgrádi pozícióval. Floyd megpróbálja összekötni a kellemest a hasznossal, apósjelöltnél is kalapozik, hogy feljebb lépjen a „nemzeti osztályból”, mert ugyan kultikus Fićo ide vagy oda, mégiscsak izmosabb kocsival szeretne versenyezni. Álma, hogy egy rallysra tuningolt BMW Alpinával csapasson. Ehhez viszont meg kellene nyernie a „Nemzeti osztály” -versenysorozat aktuális évre szóló kiírását, amihez pedig el kellene halasztatnia a bevonulást a hadseregbe. És itt jön a képbe Mile Rentabubreg, vagyis Mile „Bérvese”, a félénk, lúzerszabású vesebeteg srác, akivel azért haeverkodik össze Floyd, hogy „aranyat”, de legalábbis a sorkatonaság alóli felmentést eredményező vizeletet tudjon neki adni „okosba”.

A sorkatonai szolgálat elhalasztásának reményében Floyd barátunk az egyetemmel is próbálkozik, éspedig mindjárt a Filmművészetivel. Ahogy manapság mondanók, funkcionális analfabéta főhősünk meglehetősen, mint borjú az újkapura bámul a korabeli klubhelyiség vetítőjében a Patyomkin páncélos lépcsőről leguruló babakocsis nagyjelenetére, amikor is a mellette kéjesen élvezkedő, valódi filmbuzi majd’ lefolyik a székről, amint kiszakad belőle, hogy: –„Micsoda vágás!”

Rövid távon még egy célt szeretne elérni, jobban mondva valamit megakadályozni. Csaja igencsak házasodna, amivel a komolytalan egyéjszakás kalandozásainak a sanszai is csökkennének.

Bízom benne, hogy bocsánatos bűn, ha a nem túl bonyolult dramaturgiájú forgatókönyv alapján készült vígjátékot szétszpojlerezem: Floyd a fontos futamot mégsem nyeri meg, a filmművészetire nem veszik fel, és persze az esküvőt sem ússza meg, de még a katonaságot sem, mert a Brian élete jól fizető leprás állásából kigyógyított koldusához hasonlóan, a film végére Mile Bérvese is meggyógyul.

A filmet 1978-ban forgatták, és 1979-ben kezdték vetíteni. Rá egy évre halt meg Tito és kezdődött el rendszerének (előbb-utóbb az egész országnak) visszafordíthatatlan, évtizedes agóniája. Valahol talán ebből a filmből is átjön – főleg utólag belemagyarázva – a boldog aranykor hangulata, ugyanakkor kódoltan az is szerepel benne, hogy a felelőtlen lazaság törvényszerűen csak pofáraeséssel végződhet. De mint minden jó komédiát, ezt is az különbözteti meg leginkább a tragédiától, hogy míg egy dráma végén csakugyan mindennek vége, addig a vígjátékban nyilvánvaló, hogy minden ugyanúgy folytatódik. Floyd bevonul, de tuti, hogy az első adódó alkalommal bepróbálkozik valami svindlivel.

Ami a ruházatot és a kiegészítőket illeti, Floyd tojásnapszemüvege, na meg az egyéb körítés a hetvenesévek-retrobuziknak maga a Kánaán.

Az autóversenyes jelenetek pedig nemcsak azokból hozzák ki az elismerő csettintést, akiknek benzin csörgedez az ereiben.

Íme egy kis ízelítő:

Starsky és Hutch kutya f@sza hozzá képest. :-)

http://hvg.hu/vilag/20100512_ausztralia_szerb_haborus_bunos

http://hvg.hu/vilag/20100510_tamadas_boszniai_szerb

A fenti címen 1985-ben készült egy klassz kis hollywoodi kalandfilm. Egy afrikai ország ellenszenves, zsarnok uralkodójáról szól, aki egy különös gyöngy révén az egész keleti világ feletti uralomra tör. A modorosan csak az ún. „kúrós-kardozós” zsánerfilmek közé sorolható mozikban elengedhetetlen egy kalandor jenki macsó főszereplő (akit itt az akkoriban feltörekvő Michael Douglas alakít) és egy dögös szőke nő, akivel a kezdeti konfliktusok ellenére már a film első részében, A zöld smaragd románcában összejön. A könnyed, szinte rejtői hangulatú akció-komédiának a címe csalóka. Főképp az első rész ismeretében, mert ott tényleg egy igazi smaragd után kajtatnak a főhősök. Ugyanis a Nílus gyöngyéről kiderül, hogy valójában egy húsvér ember. Aki annak ellenére, hogy értelmes, többé-kevésbé szabályos arcú, ám férfi szexszimbólumnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, inkább afféle szelíd mosolyú és humorú, jámbor és bölcs, szakállas pasas.

Nos, ennek az egész ExYu vircsaftnak, azon belül is Vajdaságnak is az egyetlen, értékőrző gyöngyszeme, egy férfi szexszimbólumnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, inkább afféle szelíd mosolyú és humorú, jámbor és bölcs, szakállas pasas: a „Pannon Matróz” (Panonski Mornar) Đorđe Balašević énekes, dalszövegíró és előadóművész.

A magyar Wikipédián korrekt anyagot állítottak róla össze, íme:

Édesapja vajdasági bolgár, édesanyja a horvátországi Kapronca városából származik horvát és magyar felmenőktől. Felesége Bosznia-Hercegovinában született, akit a 90-es évek délszláv háborúi alatt három gyerekével együtt a szlovéniai Mariborba menekített, míg maga Újvidéken maradt. Slobodan Milošević rezsimje komoly nyomás alá helyezte, de megtagadta még a katonai szolgálatot is. Családja Közép-európai kulturális öröksége és korai lelkesedése a jugoszláv eszméért tetten érhető műveiben. Mindegyik jugoszláv utódállamban komoly népszerűségnek örvend. 2000. április 2-án Budapesten tartott koncertet, ahol a helyi délszláv érdeklődőkön kívül először jöttek komoly számban szerbek és horvátok ugyanarra a koncertre.

Középiskolás korában labdarúgó akart lenni, de később zenei pályát választott. 1977-ben belépett a Žetva nevű együttesbe, amellyel megszerezte első sikereit.

1978-ban kilépett a zenekarból és létrehozta a Jugoszlávia-szerte népszerű Rani Mraz nevű pop-együttest. Első albuma „Édesanyámnak, a kirakati tablókép helyett” (Mojoj mami umesto maturse slike u izlogu) címmel 1979-ben jelent meg, mellyel berobbant a közvéleménybe. Ennek egyik legnépszerűbb száma a „Számíthat ránk” (Računajte na nas), melyet Titónak írt. A dal a korabeli ifjúság nem hivatalos himnuszává vált. Az album szintén népszerű műve a „Pannon tengerész" (Panonski mornar) című humoros dal. Az együttes később felbomlott.

Azóta (szinte évente) újabb és újabb albumai jelennek meg, melyeket hatalmas siker koronáz. Leginkább szerelmes és vidám, csipkelődős dalokat ír. Népszerűsége egyre nőtt és országszerte, sőt nemzetközileg is egyre híresebb lett.

1987-ben írta a „Csak háború ne legyen” (Samo da rata ne bude) című művét, amely akár a közeledő szörnyűségekre való figyelmeztetés is lehetett volna. A szívbemarkoló dal mégsem hatott.

Az 1990-es évek balkáni polgárháborúja igen negatívan érintette. Ettől kezdve a pacifista meggyőződésű Balašević háborúellenes dalokat írt. Kihangsúlyozta a régi, nagy Jugoszlávia erényeit és elítélte az értelmetlen háborút. Költeményeivel nyíltan szembeszállt a diktatúra és a nacionalizmus ellen. Az ENSZ menekültügyi intézményében keresztül emigránsokat támogatott. A háború befejezése óta több nemzetközi koncertet tartott, főleg a volt Jugoszlávia területén.

Ugyan kiváló énekes, de zenei virtuozitása meg sem közelíti Bobby McFerrinét, hangterjedelme nem vehetné fel a versenyt néhai Zámbó Jimmyével és ha pusztán az énektudás alapján kellene választani, akkor Demjén Rózsi koncertjére mennék és nem Đolééra. Bocs, Rózsi, tudod, hogy tisztellek meg minden, de énektudás ide vagy oda, ha döntenem kell, akkor én mégis Balaševićet választanám. Hogy miért? Mert a fellépésein gyakran több a spontánul (legalábbis annak tűnő), mégis mesterien előadott monológ, mint az egyébként remek dal. És ez cseppet sem baj. Például amikor pátosz nélkül nosztalgiázik gyerekkoráról, és pikírt módon beolvas azoknak az „újszerbeknek” akik fennhangon hirdetik, hogy mekkora kockázatot vállaltak a kommunizmus alatt, mert „merték” a vallási ünnepeket tartani, holott valójában a kutyát nem izgatta, ha teszem azt egy család a négy fal között karácsonyozott. És szeretettel beszél az igazi balfasz komcsi apjáról, aki tényleg hitt az emberarcú szocializmusban, nem zsarnokoskodott és nem lopott és persze a kőkemény ötvenes években fel volt rá készülve, hogy ha úgy fordul a kocka a párteliten belül, az „elvtársak” a nagy fekete autóval bármelyik pillanatban jöhetnek érte. Erre a nem várt eseményre a ballonkabát a fogason és a bepakolt bőrönd, biztos ami biztos, mindig készenlétben állt, hogy ne akkor, akár hajnalok hajnalán kelljen kapkodni. Fő az elegancia, és egy úriember akkor is úriember, ha történetesen elvtárs. Vagy lásd itt, amikor a szarajevói közönséget röhögteti meg mindenfélével, miközben egy nagyon is búskomor hangulatú dalt készül előadni:

És ami szerintem a legnagyobb értéke: látszólag semmiség, valójában Kelet-Európában talán még napainkban is hiánycikk; a megalkuvásmentes civil kurázsi. Ő, a jámbor gerinces kisember, mindenki Đoléja, a Vardartól a Triglav csúcsáig, még napjainkban is.

Aki mindig a kiszolgáltatottak mellé áll, nemzetiségre és a pillanatnyi politikai, mi több, olykor katonai erőviszonyokra tekintet nélkül.

Egyik első nagysikerű balladájának a címe: Ne lomite mi bagrenje („Ne törjétek ki az akácosom”). A dalban a balladai homály miatt ugyan kimondatlan, de a történet Koszovón játszódik. Ahol akkor és ott ('86) többnyire éppen a szerbeket zaklatták a helyi többségi etnikum (albánok) tagjai. A dal arról szól, hogy egy parasztember egyenes derékkal áll vádlottként a bíróság előtt. Súlyos bűnnel vádolják, ő nem tagadja vétkességét. Ám előadja az előzményeket. Ahogyan a "jó szomszédok" szisztematikusan ellehetetlenítették. Legázolták a termését, lopták a gyümölcsét, amikor az akácosát is kitörték (az azért komoly kemény fa, nem valami inci-finci bodza, amit csak úgy "véletlenül" bajosan lehet kitörni) akkor viszont végképp elszakadt nála a cérna. És mindezt olyan nyelvi bravúrokkal fűszerezi a szerző, amiknek a lefordításához én sajnos cseppet sem értek, szinte A walesi bárdok minősége (na jó, lehet, hogy túloztam, mégiscsak könnyűzene).

Egyik kedvenc számom tőle, a Jesen stiže Dunjo moja. A korabeli, mai szemmel bájosan amatőrnek tűnő videoklip remekül érzékelteti a sinóbusszal érkező, frissen leszerelt lúzer kiskatona nagy szerelmének lagziján (természetesen mással) uralkodó hangulatot.

A sólyomszeműek kiszúrhatták Rátgéber László női kosárlabda sikeredzőt, állítólag szerepel ebben a klipben (bevallom, nem vagyok benne biztos, hogy egyértelműen be tudtam azonosítani; kb. 80%-ban, hogy ő az, akire én tippelek) aki anno még csak egy minden lében két kanál, korabeli művészek körül sertepertélő partiarc lehetett. És mivel az ilyesmi ma sem áll tőle távol (hál' istennek, szerintem azon kevesek közé tartozik, akinek mindez még jól is áll) magyarországi lakhelye szerinti regionális cimbijének, a mi friss Kossuth-díjas nagy énekesünknek, Lovasi Bandinak is bizonyára mesélt Đoléről.

Nem elhanyagolható érdem, hogy a bőven nagyapa korú csávó napjainkban is népszerű az egészen fiatalok körében is, Vajdaságon innen és túl. Két éve Zágrábban jártam és a napi lótifuti után a sráccal, akivel voltunk egy mini kocsmatúrára vetemedtünk, ahol úgy spontán három húszéves egyetemistával spanoskodtunk, a két lányból és egy srácból álló csapatból az egyik kiscsaj meglepett a nekem, negyven felé közeledő vén f@sznak már kb 15-20 éve afféle small talk-ként fel nem tett kérdésével: - Milyen zenét hallgattok? Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, majd poénból benyögtem Severina Vučkovićot (a „Jao, što volim miris kamijona!” -kezdetű hallhatatlan refrénnel indító, Gas-gas című számról – ami tulajdonképpen a könnyűzenei ćirilicára adott méltó ellencsapás - és a házipornójáról elhíresült énekesnőt), de leolvasták, hogy viccelek. És mivel látszott, hogy komoly, érdemi válaszra számítanak, félénken benyögtem Balaševićet. – Đole, legendo! – volt az elismerő válasz, innen nincs mit ragozni.

Ha zökkenőmentes közúti határátlépést szeretnénk bárhol ExYu-ból oda-vissza, vagy akár azon belül, javaslom az autórádióba a Rani mraz, vagy valamelyik Best of Đole CD bepakolását, és ha diszkréten felcsendül a Priča o Vasi Ladačkom, a Yard előzékeny ügyintézése garantált.

Nem én írtam ezt a sztorit, de Bakos András kollégám, akivel volt szerencsém együtt dolgozni a Délmagyarnál, talán nem orrol meg, ha ide is beillesztem a cikkét. Nagyon jópofa történet. Püspöki szinten tárgyalják majd, hogy a románok nem takarítanak mise után, és nyúlják a tömjént meg a szenet. Oltári, hogy úgy mondjam.


Ezután nem tarthat istentiszteletet a román közösség a szegedi szerb ortodox templomban, erről hivatalos levélben értesítette a szerb pap a románt. Szó volt elmaradt takarításról, faszénről és tömjénről. Az elmérgesedett helyzetről a gyulai román és a szentendrei szerb püspök is tárgyalni fog.

tovább