Serbia Insajd

stevie w. vendégposztja

Riporter: És mondja Sir Arthur sok porblémával járt ez a munka?

Sir Arthur: Nos, azt hiszem nyugodtan elmodhatom, hogy ez a munka egyáltalán nem járt porblémával. Szívemre tehetem a kezem, vagy bárki más szívére és megesküdhetek, hogy soha, soha semmiféle porbléma nem volt. Szó sem volt porblémáról. Azt hiszem maga arra kíváncsi, hogy járt-e problémával ez a munka.

Riporter: Igen. Elnézést. Nyelvbotlás volt, szóval sok problémával járt ez a munka?

Sir Arthur: Rengeteggel.

A fenti párbeszédet eddig a Holló színház „Tudnak-e a hollók a víz alatt repülni” című jelenetéből ismertük, az abszurd humor két brit kiválósága, Peter Cook és Dudley Moore írták.

Most hasonló párbeszéd zajlott le az ENSZ és jogi szervezete, a Nemzetközi Bíróság (ICJ) között. Még két évvel ezelőtt küldött át egy kérdést az ENSZ Közgyűlése az ICJ-nek: „Megfelelt-e a nemzetközi jognak Koszovó függetlenségének egyoldalú kikiáltása?” Nos, két évnyi rákészülés után az ICJ lényegében azt mondta ki, hogy a függetlenség kikiáltása jogszerű, hiszen a nemzetközi jogban semmi nem tiltja, hogy bárki bármit kikiáltson. Mint a hollós jelenetben Sir Arthur, az ICJ is érzékelte, hogy a kérdés talán pontatlanul lett megfogalmazva: jaaa, ami azt illeti, hogy van-e jogkövetkezménye a függetlenség kikiáltásának, azaz lehet-e készíteni a koszovói lobogót, hogy felhúzzák a többi közé az ENSZ new yorki központja előtt – nos, hát, izé, abban nem vagyunk illetékesek.

A döntés 51-ik pontjában ki is fejtik ezt, néven is nevezve, hogy a döntésük nem vonatkozik arra, hogy a függetlenség kikiáltásával akkor most Koszovó megszerezte-e államiságát, vagy sem. Ezt a porblémát egyébként az ICJ több bírája is érzékelte, és különvéleményként megfogalmazták, a legzúzósabban talán a német Bruno Simma, aki egyébként ezzel együtt a vélemény mellett szavazott. Álmában biztos két kismacska volt, és játszott egymással.

Apropó, bírák. A tizenöt bíróból mindössze egyetlen volt, aki markánsan szembement hazája hivatalos Koszovó-álláspontjával, a sierra leone-i Abdul G. Koroma. Sierra Leone elismerte Koszovó függetlenségét, Koroma bíró azonban a Koszovó számára pozitív vélemény ellen szavazott.
A mexikói és a brazil bíró támogatta a véleményt, miközben hazájuk még nem ismerte el Koszovó függetlenségét, ám Mexikó és Brazília nem elvi alapokon ellenzik Koszovó függetlenségét, inkább politikai megfontolásból várnak ki az aktussal. A koszovói helyzetet aktívan alakító államokból érkezett bírák (az amerikai, orosz, brit, francia, a már említett német, vagy éppen a szlovák bíró) azonban pont úgy szavaztak, ahogy hazájuk diplomatái is tették volna – politikai alapon.

Én természetesen mélységesen bízom az egyes bírák szakmai szuverenitásában, azonban nem tehetek róla, hogy a végeredmény ilyetén alakulása az ENSZ-kritikusaiban megerősítheti azt a képet, hogy az ENSZ és szervezetei a nagyhatalmak homokozója, lapáttal, vödröcskékkel és körteformákkal.

A porblémáról immár mindent tudunk, jöhetne valami iránymutatás a koszovóiak és a koszovói szerbek valódi problémáiról.
 

Már az egykori Jugoszláviában, majd az utódállamai többségében is egy-egy nagyobb város nevének kétbetűs rövidítésével kezdődnek a gépkocsi rendszámok.

Így a rendszámtábla-huliganizmus már a titoi Jugoszlávia felbomlása tájékán megkezdődött. A futball-huliganizmustól nem áll távol a műfaj, ugyanis a nyolcvanas évek második felében dobtak már a spliti Hajduk és a belgrádi Partizan, avagy éppen a Crvena Zvezda örökrangadónak számító focimeccseit követően belgrádi rendszámú autóbuszt(!) tengerbe. Mielőtt bárki is szerbbérenc horvátellenességgel vádolna, természetesen filéztek ki horvát rendszámú járműveket is Szerbiában „felvilágosult” nagyszerb tábla-huligánok.   

A rendszámtábla-huliganizmus sötét középkorának mélypontja kétségkívül a  kilencvenes évek délszláv polgárháborújára esik.  Amikor tombolt a hülyeséggel párosult erőszak, sok tisztességes kisember egyszerűen nem mert az autójával nekivágni a valamelyik, a pillanatnyi katonai-politikai helyzet alapján ellenségnek számító egykori szövetségi köztársaságban élő rokonai meglátogatására. Élelmes vállalkozók segítségével kisember Dávidok, de inkább Gusztávok némi civil kurázsival fűszerezett furfang bevetésével legyőzték a hülyegyerekekből verbuvált rendszámtábla-huligán Góliát sereget.

Ugyanis pár márkáért, majd euróért mágnessel felerősíthető ál-rendszámtáblákat lehetett vásárolni. A kamu rendszámtáblák segítségével védte meg a jónép az autóját. Még a prémium kategória is megjelent a piacon ehhez hasonló apróhirdetések formájában: „Olasz [nem ám gagyi kínai – a szerk.] mágneses horvát rendszámtáblák.”

CARLOS MÉG GUSZTÁVNÁL IS RAFKÓSABB

Bosznia- Hercegovina legújabbkori történelme sajnos kevés sikersztorit tartalmaz. Talán az egyik az egységes, és ami még ennél is fontosabb, a huligánoknak kihívást nem jelentő rendszámtábla rendezés. 

Ugye a titoi „régi Jugóban”  és a boszniai polgárháború első szakaszában, egészen 1992-ig vala a város és az ötágú csillag, íme:

Majd ezt követően bosnyák területen a bosnyák liliomos címer szerepelt a kétbetűs városnév rövidítés előtt, mint itt:

A Szerb Köztársaságban (Republika Srpska) pedig a szerb, cirill  „négy C”-ből, mint afféle stilizált címerből képzett jelzés után szerepelt a város kétbetűs cirill rövidítése, mint pl CC (Srpski Sarajevo), majd a számok.

A horvát etnikum uralta, úgynevezett Herceg-Bosna területeken a helység kétbetűs rövidítését követően Herceg-Bosna címere következett (lásd lentebb) majd egy háromjegyű szám-, és egy kétjegyű betűkombinációval zárult a rendszám.

1998-ban az akkori boszniai nemzetközi helytartó, Carlos Westendorp, korábban spanyol külügyminiszter vezetősége alatt sikerült az összes etnikum ízlését kielégíteni. Ami a helyi viszonyokat ismerve még egy ilyen jelentéktelen, adminisztatív- közlekedés igazgatási kérdésben sem magától értetődő. A bosnyákok és a horvátok a latin írásmódhoz ragaszkodtak, míg a szerbek a cirillhez. És mindenki megkapta a magáét. A három-három számjegyből álló rendszámtábla közepén ugyanis egy-egy olyan betű szerepelt, amelyik azonos mind a (szerb)cirill mind a latin írásmódban (pl. A,E,I,J,K,M,O)

Némi ráncfelvarrást követően 2009-től az új bosnyák rendszámtábla is az 1998-ashoz hasonló politikai korrekt logikát követi, azzal az apró eltéréssel, hogy az első karakter is betű.

Az ExYu polgárháború sláger „szlovák” táblája, az úgynevezett szerb krajinák, vagyis a korabeli Milošević vezette Szerbia (illetve pro forma, egykori (maradék) Jugoszláv Szövetségi Köztársaság)  segítségével megszállt területek rendszámtáblája. Nevetségesen alacsony regisztrációs költség fejében lehetett forgalomba helyezni, hmm. kétes eredetű autókat.  Például a korabeli szerb bábállam közigazgatása által kiadott vukovari „VU” rövidítésű rendszámtáblájú luxuskocsikat az istenadta nép „vozilo ukradeno” vagyis „lopott jármű” jelzővel illette.

Annak bizonyítékául, hogy mint a tájékozatlansággal párosuló erőszakos  hülyeség egyik módja, a   rendszámtábla-huliganizmus mennyire etnikum-, sőt rendszerfüggetlen, ostoba törés-zúzás-rombolás, szolgáljon egy, a tárgyban írt korábbi poszthoz fűzött olvasói komment:    

„VVV 2010.07.13. 13:43:24

1987-ben, a szabadkai -SU- rendszámos Zastava típusú személygépjárművünket ügyes magyarok egy éjszaka alatt összefirkálták zománcfestékkel. Ruszkik haza feliratokkal, meg csak úgy, ákombákomokkal. Mindez Pécsett történt, miközben meglátogattuk rég nem látott rokonainkat.”

Úgy tűnik, a magyarverés címke mellé lassan fel kell vennem a szerbverés címkét is, mert szükség lehet még rá, hosszú a nyár. Igazán érdekes történet következik, amelyről ma címlapon számolt be a szerb és a horvát sajtó is. Történt ugyanis a Sibeniktől nem messze fekvő Vodice faluban, hogy egy belgrádi család az őket ért támadás után 5 naposra rövidítette egy hónaposra tervezett vakációját, és örökre búcsút mondott a horvát tengerpartnak.

A sztori szerint belgrádi rendszámtáblás (szerbiában, illetve az exYU tagországokban a táblákról megmondható, hogy honnan jöttél) kocsijuk elé egy motoros fordult be, és szidalmazni kezdte őket. Mivel nem értették mit akar, az anyósülésen utazó férfi kiszállt, hogy segítsen, elvileg azt hitte, a motorral van valami baj. Amint közeleb lépett, a robogós állon vágta. A férfi elterült (mint később kiderült, agyrászkódást szenvedett), a motoros elhajtott, a család pedig hazament.

Ez volt a második támadás, amely érte őket Horvátországban. Néhány nappal korábban ugyancsak a rendszámtáblák miatt megpróbálták leszorítani autójukat az útról, majd előzés közben a másik kocsiból azt "üzenték" egyértelmű kézjelekkel, hogy elvágják a torkukat. Az ügy érdekessége, hogy a szerb család saját 20 éve nem látott nyaralóját indult felújítani Vodicebe. 

Ki mint vet

Nem újdonság, hogy egyes horvátok előszeretettel zaklatják a szerb turistákat. Minden nyáron történik valami. Tavaly egy dubrovniki luxushotel parkolójában álló Audi ablakait törték be helyi suhancok. Persze szerbként sem kell minden sarkon őrültekkel számolni, de előfordul.  
 

"Horvátország. Olyan szép, és olyan közel van"

Újdonság azonban, hogy Horvátország idén óriási plakátkampányba kezdett szerbiában. Óriásplakátokon hirdetik ugyanis a tengerpartjukat, a "legkékebb tengert". Tényleg mindenütt ki van ragasztva Dalmácia. Úgy tűnik azonban, hogy amíg saját huligánjaikat nem tudja megszelidíteni a minisztérium (hogyan is tudná), addig ablakon kidobott pénz, amit a szerbek csalogatására fordítanak.

Akármilyen csóró is a szerbek többsége, vannak elegen, akik megtehetik. Pénzüket viszont az ilyen hírek hatására inkább Montenegróban, a baráti Görögországban, Tunéziában költik el. Ez a történet már régen nem Vukovárról szól, ennek már semmi köze a háborúhoz. Ez csak a mellékhatás. Hiába nyaralnak szerbek ezrei Horvátországban úgy, hogy hajuk szála sem görbül, egyetlen ilyen hír is rengeteg kunát vesz ki a dalmát panziósok zsebeiből. Furcsa, hogy ezt a az egyszerű összefüggést a legnehezebb megértetni azokkal a fiúkkal, akik éhen pusztulnának, ha évente egy szezonra nem árasztanák el idegenek az országukat.

KIS HÁBORÚS BŰNÖS HATÁROZÓ

AZ EGYKORI JUGOSZLÁVIÁN INNEN ÉS TÚL

Radovan Karadžić letartóztatásának második évfordulója körül szerintem minden, Szerbia és az egykori Jugoszlávia iránt bármilyen okból érdeklődő visszaemlékezik arra, hogy hol járt és mit csinált akkor, amikor a torzonborz, nagyszakállú, hosszúhajú, egy kiöregedett hippi fizimiskáját magára öltve rejtőzködő, dr. Dabić álnéven természetgyógyászként praktizáló egykori háborús uszító politikust elkapták. Hasonlóan ahhoz, hogy mindenki emlékszik arra, merre járt és éppen mit csinált a 2001. szeptember 11-i merénylet idején. Radovan "elestekor" családommal Görögországban, Krétán nyaraltunk, és amikor teljesen véletlenül bekapcsoltam a kis szállodai tévét, eltelt néhány perc amíg felfogtam a lényeget. Ehhez arra is szükségem volt, hogy megtaláljam a CNN-t és ne csak az általam félig-meddig ismert kockás betűktől is kockásabb görög feliratokkal tarkított képsorok alapján próbáljak tippelgetni, hogy pontosan miről is van szó. Na, meg miután a Kikindai (!) Városi Televízió felvételei átvételének a miértje is végleg leesett. Ugyanis kiderült, hogy a bánáti városka kultúrotthonában egy gyér látogatottságú rendezvényen még a helyi televízió is felvette a lokális médiaszereplést is vállaló, mondhatni furcsán rejtőzködő Radovant. Arra nyilván senki sem gondolt, hogy a kissé csodabogár külsejű (ámbár az ilyen alternatív hókuszpókuszoskodás világában nem kizárt, hogy a Gyurcsok József révén megismert külső üzletileg kifejezetten előnyös), de az életmódtanácsokat udvariasan osztogató vendégelőadó azonos a korabeli második számú, nemzetközileg körözött háborús bűnössel.

Lebukása, és főképp az inkognitós rejtőzködése legalább annyira bizarr volt, mint a költő-pszichiáterből politikussá avanzsált karrierje. Radovan természetesen most is „megérdemelne” egy külön posztot, mint ahogy nem keveset „sztárvendégeskedett” ezen a blogon is. Ha Csaba, vagy valamelyik olvasó nem előz be (poszt tervezetek küldhetők a kzsomb(kukac)gmail.com-ra), akkor a magam hatásvadász, térben és időben merészen csapongó asszociációival, a szerény, bulvárral foltozott műveltségemmel összehozok egyet. Természetesen akkor nem ússzátok meg Torgyán dokizás, Csernus dokizás és Néró, a véres költőzés nélkül:-).

Most viszont általánosságban járom körül a háborús bűnös tematikát. Néhány tipikus, a háborús bűnökkel vádoltak részéről tanúsított bíróság előtti magatartásformát ismertetek.

Figyelem!

A szomorú téma ellenére az írás humorosnak (is) szánt. Meglehetősen morbid humorral átszőtt. Aki mindezt összeegyeztethetetlennek tartja a témával, kérem már most hagyja abba az olvasást. A „történt volna ilyesmi veled vagy családoddal, akkor nem viccelődnél ezzel” típusú kommenteknek sok értelmét nem látom. Ugyan közvetlen háborús élményem szerencsémre nincs, „majdnem” háborús van, például amikor napokig teljes harci készültségben arra a parancsra vártunk, hogy tankokkal induljunk Koszovóra „rendet teremteni”. Pszichésen az sem egy főnyeremény. Mint ahogyan az sem, amikor tizenegy éve Pesten lapítva aggódtam szüleimért, hogy a jenki barátaink a lehető legprecízebben szórják a bombáikat, ha már másképp nem lehet eltakarítani az ottani bűnök No 1 felelősét. Ha mindezt élesben átélem, akkor amennyire magamat ismerem, valószínűleg ugyanígy ironizálnék a témán. Mint ahogy tették azt a kiváló abszurd humorukról ismert bosnyák barátaink, a talán legsikeresebb humoros tévésorozatuk, a Toplista nadrealista (Szürrealisták toplistája) háborús kiadásaiban.             

„Nem ismerem el a törvényszék illetékességét!”

Egy bizonyos vezetői szint felett alap. Hát igen, amíg más politikusokkal/hadvezérekkel parolázott, meg ünnepségeken népviseletes kisiskolásoktól vett át virágcsokrokat, mint a Nemzet Hős Védelmezője, nem arról szólt a sztori, hogy nemsoká: „Vádlott, álljon fel” megszólítással illetik.

„Az nem is én voltam”

Hanem egy hasonmásom, rosszakaróm, az egyik Nagyhatalom titkosszolgálata csinált ki, teljesen véletlen a személyemmel kapcsolatos bármiféle egybeesés és pechemre még az ujjlenyomataink és a génállományunk is egyezik. Ha azt képzeljük, hogy ilyen bugyuta dajkamesével csak a legprimitívebb, félanalfabéta, (vagy tán egészen az) rangjelzés nélküli verőlegények próbálkoznak, akkor gondoljunk arra, hogy még csak nem is háborús körülmények között a rendőrpalota  falát lehugyozó csúcsvezető rendőrtábornok, miután az urinizáló afférját követően egészen a XIII. kerületi rendőrkapitányi pozícióig „buktatták” vissza, egy mattrészegen más kocsiját összetörő parkolással végződő  hajnali dorbézolás után azzal védekezett, hogy egy rosszindulatú alteregója kaparintotta meg a gépkocsija slusszkulcsát, és amíg ő tisztességes polgárkén az igazak álmát aludta, az alteregó tört zúzott, rombolt.

„Nem én voltam, nem emlékszem, de ha mégis, elévült és nincs is kiadatás, különben is öreg vagyok, beteg vagyok, hagyjanak engem békén!”

Kínosan érinti, hogy tisztességesen megőszült, joviális ausztráliai vagy dél-amerikai nagyapaként hatvan év után előveszik a huszonévesként, háborúban elkövetett ügyei miatt. Mindenki ellene esküdött össze, ráadásul imádott gyermekei is kezdenek elfordulni tőle, miután a sztárügyvédeket már a várható örökségen felüli összegből kellene finanszírozni. Vigaszdíjként, a (szerinte) „sötét” oldal annyira-de annyira szeretné a vádlottak padjára ültetni, hogy hollywoodi multimilliomos filmsztár matuzsálemekét is felülmúló színvonalú orvosi ellátásban részesítik. Ha úgy tetszik 1-0 javára. Simon Wiesenthalt már túlélte.

„Parancsra tettem”

Jellemzően halkszavú, rosszarcú, gyenge testfelépítésű kis korcs. Aki már általános iskolában is suttyomban beköpte az oszinak az igazi vagányokat. A bírósággal együttműködik, vallomását jegyzeteiből olvassa fel. Előadja, hogy azon a bizonyos február 17-én 13.30-körül melyik tiszt adta ki a tűzparancsot, sőt név-vezetéknév, rangfokozat megadásával még a helyettesét is megnevezi. Viszont artikulátlanul habog, miután az ügyész az alábbi kérdést teszi fel neki:

- Vádlott, most felolvasom Önnek K.J. (39) különösen védett tanú vallomását, kérem nevezze meg a felettesét, akinek a parancsára hajtotta végre az adott cselekményt és, hogy pontosan hogyan szólt a parancs? „Vádlott géppisztolyt szegezett 15 éves lányomra és rám, majd hátradrótozta a kezeinket, ruháinkat letépte, a saját nadrágját és alsónadrágját letolta, nemi szervét és végbelét lekvárral bekente és arra kényszerített bennünket, hogy felváltva nyaljuk le a lekvárt és közben kiabáljuk, hogy: -Te vagy a szexisten!”  

Népi Rambo

Nemzettársai bálványozzák. Szerelmes levelek tucatjait kapja a jó kiállású, csupa izom, éles akciókban bőrét a bajtársaival együtt vásárra vivő, és nem a fűtött vezérkari irodák mágnes tábláira rajzolgató ifjú tábornok. Csak hát az a fránya nemzetközi jog azért nem olyan nagyon pontozza a civilek eltakarítását. Vannak dolgok, amit még a népfelszabadítóknak se nézhet el a népek közössége.

Emancipunci

Sajnos a nők ebben az „extrém sportban” is felzárkóznak a teremtés koronájához. Gondoljunk csak Lindy Englandra, a megalázott iraki foglyokkal szextetriszező G. I. Jane smasszercsajra, de a 44-45-ös délvidék mészárlások alatt is akadt olyan „derék” partizánnő, aki kisvárosi bárcás örömlány szájába dugta a halálra kínzott pap levágott nemi szervét, holokauszt zsánerfilmekben pedig a szőke, SS egyenruhás domina szinte kihagyhatatlan epizód szereplő.

A Nyugat utolsó bástyája

Csúcshiéna, miután a „Nem ismerem el a törvényszék illetékességét!” kártya (természetesen) nem működött és a „saját magamat védem” módszerrel is kilőtte az időhúzás nyújtotta lehetőséget, kifejti, hogy a mini népirtásaival valójában az iszlám fundamentalisták világuralmától védelmezte bolygónkat. „Miért nem arról beszélünk, hogy Oszama bin Laden Ibrahim Rugovával teázott?”    

A Cinikus trágár

Csinálja a Show-t, de ha a Mónika show-ról lenne szó, nos akkor is csak az internetes verzióban mernék lehozni, sőt még a Jerry Springer show-ban is több lenne a kisípolás, mint a bejátszott szöveg. Önként adta meg magát, mivel tényleges harci cselekményekben nem vett részt „csak” uszított. Kb. 7 évre számít, és aztán meg sanszos, hogy visszatérhet otthon a nagypolitikába. A show is a választóknak szól. Van rá igény. Még mindig van egy szavazóbázis, aki az: „Egész Hágai Nemzetközi Bíróság bekaphatja a faszomat!” típusú üzenettel mobilizálható.   

Az együttműködő csúcsbürokrata

A leghíresebb/hírhedtebb sztorijában az a röhej, hogy egy bizonyos olvasatban a tételes jog ellen sohasem vétett. Mi több, őt rabolták el jogellenesen Argentínából, majd állították bíróság elé és végül kivégezték. Közvetlenül az ő kezéhez vér nem tapad. A sorsok megoldandó problémák, szervezési kérdés, számok, igen nagy számok. És segít fellistázni, archiválni, dokumentálni. „Tisztelt bíróság!  A vádiratban szereplő 117426 sz. szerelvény nem 1944. november 2-án 23.30-kor indult, hanem november 3-án 0.45-kor. Nem 19 vagyonból, hanem 18-ból állt, mert egyik megsérült az éjjeli bombatámadáskor. A bevagonírozottak létszáma viszont pontos. Vesztett háború vége felé szervezői/logisztikai teljesítménye nem kis teljesítmény. Emberileg persze szörnyű teljesítmény.

Az őszinte megbánó      

Legyünk fairek. Ilyen is akad. Gyakran önként adja fel magát. Leginkább mindennek talán ezért van értelme.

Röviden ennyi. Sajnos bármiféle hasonlatosság valós személyekkel nem feltétlenül a véletlen műve.

Az egyik legrokonszenvesebb szurkolói fociblogon, a paraguay-szurkerek, La Albirroja blogján bukkantam e hölgyemény kilipjére.

Szerintem a csajszi már csak a fizimiskája alapján MELLESLEG alkalmas lenne egy komoly turbo folk karrierre, bármely ExYu területen.  A zenei alap is ott van, pici névmódosítással, pl Larisa Rikelmić művésznéven valami „Probodi mi srce s mačem!” típusú szöveggel teljesen Sabor-komaptibilis a produkció.

Az Orlovik elvéreztek és sajnos ((?) Larissán és a szilaszilárd védelmükön kívül nem sok látnivalóval szolgáltak.) Paraguay is már kiesett. A színeik is hasonlóak, részemről a következő VB-n, tartalék csapatként elővehetjük őket! (persze ha Magyarország kijut, akkor nálam mindenki visszasorolódik, sajnos erre nag yösszegben nem fogadnék.)

És akkor még egy kis színes az esztrád világából:

Ceca Veličković-Ražnjatović végzettsége:

„Stepen obrazovanja:
SSS - Srednja poljoprivredna, odsek svinjarstvo”

(Mezőgazdasági Szakközépiskola – sertéstenyésztő szak)

Forrás:

http://c-e-c-a.tripod.com/oceci.html

Kezdő és középhaladó Szerbia iránt érdeklődőknek:

Ceca Arkannak, a háborús (és köztörvényes) bűnökkel vádolt, néhány éve meggyilkolt, egykori szabadcsapat vezér bűnözőnek az özvegye. Nem utolsósorban dúsgazdag, egykori férjétől megörökölt fociklub tulajdonos és turbofolk énekesnő. Bevállalós, hozományvadász fiúk, hajrá!:-)

Szolgálati közlemény

Bálint Csabának összejöttek egyéb elfoglaltságai, picit besegítek, de temésztesen továbbra is ő a főnök (staresina bloga:-)). Nekem is akad egy csomó egyéb teendőm, ha valakinek ötlete, poszt tervezete van, kérem küldje el a kzsomb(kukac)gmail.com címre.

Üdvözlettel:

Styxx

http://www.vajdasagma.info/cimol-old.v2.php

Éppen ez a hátulütője a saját néven blogolásnak. Nem lehet csak úgy bazmegelni, pedig milyen jól esik néha. Most pölö legszívesebben azt mondanám: nabazmeg én mëgmondtam, hogy ezek a szerbek megszívják a vébén.

Rögtön tisztázzuk az idetévedő oldszkúl szurkerekkel, hogy a szerb csapat nem plávi, jeszoké? Az egy másik gárda volt. Nem csak a mez volt tényleg kék, ezt jelentené a plávi (kékek), de azok játszani is tudtak. Ezek most orlovi, úgynevezett sasok, de hol van ez a csapat a '90-es évek szerb csapatától? Azokban a balkáni fiúkban megvolt a szerb dafke mellé a 30-ról bombagól, meg a kilencvenedik perc utáni potya, a háromnullról felállás. Azokat sem szerettem, mert sportszerűtlen könyöklős, véletlen' megtaposós focit játszottak, de legalább tudtak mit kezdeni a labdával. Senki sem volt biztonságban, ha a szerbek ellen játszott, az biztos.

Ez a mostani kis petlics csapat szart se ér azokhoz a csávókhoz képest. Lehet, hogy Szinisát kiállították öklözésért, de előtte beverte 20-30 méterről is, hogy csak kereste a labdát bármelyik kapus.

Mára csak az arcuk maradt. Nem csalódtam. Illetve egy kicsit csalódtam, mert arra számítottam, Ghána állva hagyja őket, de a vereségükre a bal herémet simán feltettem volna. Mondjuk, így here szempontjából azért necces volt. A németek viszont pénteken (?) beletapossák őket a pázsitba, az tuti.

Hol van az a szerb szív, amely hajtotta előre a mára pirossá lett plávikat? Sehol. Mint a lipicánerek, csak futkostak körbe Ghána ellen, semmi elképzelés, semmi extra. Túl van pörögve Vidics, Sztankovics, meg melyik az a langaléta? Zsigics. Azt hiszem ő is topolyai, mint én. Az arca azokat a parasztgyerekeket juttatja eszembe, akikkel nem volt tanácsos egyedül maradni az iskolai budiban, nehogy megkérdezzék kinek szurkolsz. Suhogós melegítőben.

Nem maradt intelligencia a szerb csapatban, csak erő, meg hőzöngés, és még egy kis erő, meg hőzöngés.

Bejött az első tippem, hogy Szerbia bukik Ghána ellen, és részben bejött a második is, hogy az első meccsen valamelyikük pirossal ballag lefele a pályáról. Igaz, én arra tippeltem, hogy köpésért kapja, nem második sárgáért.

Nem plávi, orlovi.

Az ezerkilencszáznyolcvanas évek második felének, és a kilencvenes évek első felének egyik leghíresebb jugoszláv rockzenekarából, az Ekatarina Velika (röviden: EKV; a névadást Nagy Katalin orosz cárnő ihlette) nevű formációból a kétezres évek elejéig az összes tag meghalt. Az ok kivétel nélkül súlyos drogproblémákhoz kötődik. A szomorú sort Margita "Magi" Stefanović (1959. április 1. – 2002. szeptember 18.), az együttes billentyűse zárta.

A tragikus sorsú, sokoldalú tehetség egy elismert belgrádi művészcsalád egyetlen gyermekeként nőtt fel. Apja, Slavoljub Stefanović-Ravasi színházi és televíziós rendező.

Hogy Margita jóval több volt, mint egy "jódolgában már maga sem tudja, hogy mihez kezdjen önmagával" típusú, elkényeztetett, kis elit sznob hülyegyerek, az is bizonyítja, hogy a zenei középiskolát a később világhírű zongoristával, Ivo Pogorelićtyel végezte egy osztályban és mint a Pogorelić melletti legtehetségesebb, abszolút hallású tanuló, lehetőséget kapott arra, hogy a moszkvai konzervatóriumon folytassa zenei tanulmányait. Az ajánlatot elutasította. A moszkvai konzi és a komolyzenei tanulmányok folytatása helyett a belgrádi építészeti egyetemre iratkozott be, amit 1982-ben el is végzett. Egyetemistaként egy Japánban kiírt nemzetközi pályázaton harmadik díjat nyert el. Az előkelő helyezést elért pályaművének témája a montenegrói Reževići falu urbanisztikai rendezése. Ifjú korában elért építészeti sikerei mellett a legtehetségesebb klasszikus zongoristák egyikének is számított.

Zenei ízlésvilágában a fordulópontot a Milan Mladenović által alapított Katarina II (II. Katalin, később változtatták a banda nevét Eatarina Velikára) egyik korai koncertjének meghallgatása váltotta ki. Ugyanakkor Milan Mladenovićot lenyűgözte Margita tehetsége és kísérletező kedve és meggyőzte, hogy csatlakozzon az együtteshez. Az EKV-s szintizése és a zeneszerzés mellett más zenekaroknak is besegített. Például az "Elvis J. Kurtović and His Meteors"-nak, Van Gognak, Babének. Egy másik, korabeli kultikus jugoszláv rockzenekar, az Električni orgazam tagjaival is jó kapcsolatban állt.

Emellett színdarabokhoz, televíziós drámákhoz is szerzett zenét: Osztályellenség, Három nővér stb. Szerepelt Goran Marković Tajvani kanaszta című filmjében (1985).

Az EKV 1995-ös feloszlása után Margita életének fő csapása továbbra is a rockzene maradt. Sajnos a "sex 'n' drugs 'n' rock 'n' roll" életérzésből a második helyen felsorolt szükséges alkotóelem kegyetlenül magába szippantotta.

Utolsó éveit a belgrádi hontalanok kórházában töltötte, ott is halt meg.

***

Egyszer láttam és hallottam koncerten ezt az ábrándos tekintetű, a boldogságot nem ebben a világban meglelő, különös szépséget. Kinézetre, karizmára a magyarok közül talán Péterfy Borihoz tudnám hasonlítani (természetesen a mi, ritmikus sportgimnasztikán edződött Borink hál' istennek távolról sem égeti úgy két végén a gyertyát, mint tette Margita) míg a sokoldalú, többek között zongorista tehetség mellett elkövetett önpusztításban néhai Antal Imréhez hasonlítanám. Csak persze Szeszélyes Iminkhez képest mindezt turbó fokozaton művelte.

Nyugodj békében Margita, te önpusztító, őrült tehetség!

És végül, hogy ha nem is vidámabban, de legalább semlegesen zárjam a posztot, egy belgrádi városi legenda szerint Margita Stefanovićhoz kötődik az első belgrádi graffiti. Az ő házuk falára pingálták fel, hogy: "Margita fiú". A falfirka idővel kifakult, és valaki "Az ablaknak ki kell esni" szövegre módosította.

(Itt jegyezném meg, hogy tudomásom szerint a "Prozor mora pasti", hirtelen fordításban ugyan "Az ablaknak ki kell esni", valójában azonban Tito szavait takarja, és az ablakhoz semmi köze. Prozor egy boszniai település, amelyet el kellett foglalni a Neretvai csatában. Ekkor hangzott el Tito parancsa: Prozor noćas mora pasti, vagyis "Prozornak ma éjjel el kell esnie" – A szerk.)

http://www.thepetitionsite.com/1/nova-jugoslavija