Ki ne emlékezne a nyolcvanas évek jugoszláv filmiparának legendás termékére, a Magyarországon Forró szél [Vruć vetar] címmel számos alkalommal bemutatott tízrészes sorozatra? Borivoje Šurdilović, azaz „Šurda” karaktere hihetetlenül népszerű lett itthon; kockás kalapja divatot teremtett, a kávéval és hanyattfekvéssel gyógyítható alacsony vérnyomásáról szóló filmes idézetek pedig még ma is szállóigék alakjában keringenek:
– Ti hogy keltitek fel?
– Az orra alá kell dugni egy csésze kávét.
– Hozom azonnal!
Styxx kolléga egyszer már majdnem írt egy bejegyzést a Šurda-jelenségről, de aztán elkalandozott. Előrebocsájtom, hogy én is így fogok tenni, egyszer talán oda is eljutunk, hogy egy teljes posztot szenteljünk a Forró szélnek. Addig is, aki olyan fiatal, hogy nem tudja miről van szó, vagy pedig az elmúlt 30 évet egy másik kontinensen töltötte, sürgősen tekintse meg az alábbi videót, mely az egész Šurda-életérzés egyik legjobb sűrítménye.
A Forró szél főszereplője az akkor 44 éves Ljubiša Samardžić (közkeletű becenevén: Smoki) volt. Macedóniában látta meg a napvilágot egy szerb szénbányász fiaként, 1936-ban. Színészi tehetségére hamar fény derült, így már a '60-as évektől kezdve a világhírű jugoszláv filmgyártás egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze lett (A neretvai csata c. híres partizáneposzban is játszott). 2008-ig több mint 150 filmben szerepelt (ebből közel ötvenben főbb karaktereket formált meg). A '90-es években feleségével, Mirjanával és fiával, az azóta elhunyt Dragannal együtt filmügynökséget alapítottak. Smoki azóta rendez is (eddig összesen hat ízben), illetve produceri feladatokat is végez, bár ez utóbbi területen inkább neje jeleskedik, akivel 1960 óta él boldog házasságban. Egyébként sokat tartózkodnak Budapesten, mivel lányuk állítólag ide nősült jött férjhez.
Šurda-dal: előadja Željko Samardžić
(A filmbeli verziót itt lehet megnézni)
Ljubiša Samardžić 2010-ben gondolt egyet, és hozzálátott egy új, nagyszabású tévés produkció előkészítésének, melyre a Forró szélhez hasonlóan nézők milliói fognak emlékezni. Célul tűzte ki, hogy megfilmesíti Gordana Kuić szerb írónő 1986-os bestsellerét, a magyarul legfrappánsabban Esőillat a Balkánon címmel fordítható Miris kiše na Balkanu c. nagy sikerű regényt. A Cinema Design és az RTS koprodukciójában rekordidő (alig négy hónap) alatt leforgatott sorozatot azóta műsorra tűzte a közszolgálati televízió (RTS) egyes programja, az elmúlt hetekben pedig olyanok is elkezdtek beszélni róla, akik amúgy nem néznek tévét. (Lelkes rajongók fáradságos munkájának eredményeképpen az epizódok az internetről is letölthetők.) Szerbia valóságos Miris kiše... lázban ég. A szarajevói illetőségű szefárd zsidókról szóló családi saga első részét 2010. december 10-én láthatta a nagyérdemű, azóta minden pénteken újabb egyórás epizódot vetítenek, a befejező részt pedig 2011. április 15-én mutatják be. Két bosnyák és egy bolgár televízió már megvette a licencet, a horvátokkal még tárgyalnak.
Minek köszönhető ez a hallatlan népszerűség? A rendező és a producer (Mirjana Samardžić) szerepe ebben a kérdésben másodlagos, noha valóban maradandót alkottak. A siker kulcsa azonban egyértelműen a televízióban manapság szokatlan témaválasztásban (a 20. század elejének letűnt világa) és a regény népszerűségében rejlik. A hangulatos képekről a könyvben ábrázolt eredeti helyszínek gondoskodnak, melyeket ténylegesen felkeresett a stáb: forgattak Belgrádban, Szarajevóban, Dubrovnikban, Zimonyban és Pancsován is. (Samardžić egyébként huszonnyolc év után először járt a bosnyák fővárosban.) Mindezt természetesen fokozza az ismert művészekből álló szereplőgárda nagyszerű alakítása, és persze a spanyolos (valójában ladino nyelvű) főcímzene, melynek szövege az egyik főszereplő, Marija Vicković előadásában csendül fel. A dal címe Adio Querida (remélem nem csak nekem tűnik fel a párhuzam az A sad adio és eközött), s nem véletlenül kapott központi szerepet a filmben: a ladino anyanyelvű szefárdok egyik hagyományos énekéről van szó, melyet számtalan feldolgozásban hallhattunk már, többek között a világhírű izraeli énekesnőtől, a tragikusan fiatalon elhunyt Ofra Hazától. (A szefárd kultúráról szóló írásunk a bejegyzés végén, keretes összefoglalóban olvasható.)
Adio Querida – a Miris kiše na Balkanu főcímdala.
Előadja: Marija Vicković (képek a filmből).
Gordana Kuić 1942-ben született a szerb fővárosban. Édesanyja, Blanka Levi szarejevói származású szefárd zsidó lány volt. Élete és az általa mesélt történetek színes világa nagyban meghatározta a későbbi írónő gondolatvilágát. Kuić angol nyelvből és irodalomból dimplomázott Belgrádban, később a helyi egyetemen majd az amerikai nagykövetségen dolgozott, a '90-es években a Soros-alapítvány alkalmazásában állt. Jelenleg Belgrádban és New Yorkban él. Eddig összesen hét regényt írt, közülük az első és legnépszerűbb a Miris kiše na Balkanu. Azért kezdte el, hogy konzerválja azt a kiterjedt családi legendáriumot, melyről anyja, Blanka (könyvbeli becenevén Blanki) és négy különleges személyiségű nagynénje: Laura, Nina, Klara és Riki gondoskodtak. A regény az ő igaz történetüket dolgozza fel az I. világháború kitörésétől egészen 1945-ig, hűen ábrázolt történelmi keretbe ágyazva. A könyv elején Szarajevó még az Osztrák-Magyar Monarchia távoli tartományának „félig gyarmati” adminisztratív székhelye (azért ne feledjük, hogy élt itt egy Gavrilo Princip nevű szerb diák is); a végén pedig a II. világháborúból győztesen kikerült Jugoszlávia egyik nagy reményű kulturális központja. Egy prosperáló boszniai zsidó család életén és megpróbáltatásain keresztül sajátos képet kaphatunk a kor hangulatáról, a bosnyák főváros multikulturális (német, magyar, muzulmán, pravoszláv, katolikus és szefárd) világáról. A romantikus szálak az öt lány karaktere miatt magától értetődően szintén jelen vannak; a művelt testvérek modern, világlátott felfogása ellentétben áll a család, a mikroközösség és az egész város hagyományos szemléletmódjával. Mindez érdekes konfliktusokat szül.
A mű először 1986-ban jelent meg a Vuk Karadžić Kiadónál, és szinte azonnal hatalmas közönségsikert aratott, több mint húsz új kiadás követte Jugoszlávia-szerte. A Zsidó Közösségek Egyesületétől még a délszláv háború kirobbanása előtt alkotói díjat érdemelt. A Szarajevói Nemzeti Operaház 1991-ben állította színpadra a könyv alapján rendezett balettjátékot, később színházi bemutatókra is sor került. A regény angol és francia fordítása szintén bestseller lett, magyarul egyelőre nem olvashattuk. Ha már itt tartunk, szerintem mindenképp érdemes lenne megpróbálkozni a filmsorozat hazai vetítésével. Vitathatatlanul több kulturális értéket hordoz, mint a Barátok közt, ráadásul nem túl hosszú, mindössze tizennégy részes. Ha a Forró szél hajdan siker volt, szerintem erre is vevők lennének a magyar nézők.
A film szereplői között meg kell említenünk a családfőt (Leon Salom) alakító Predrag Ejdus színészt, aki az utóbbi évtizedek legtöbb tévésorozatában főszerepet kapott. Rajta kívül az alábbi művészek játszanak fontosabb szerepet: Ljiljana Blagojević (Estera), Mirka Vasiljević (Blanki), Aleksandra Bibić (Riki), Kalina Kovačević (Nina), Marija Vicković (Klara), Tamara Dragičević (Buka), és Stefan Buzurović (Atleta). Mint már szóltunk róla, a producer Ljubiša Samardžić felesége, Mirjana Samardžić. A forgatókönyvet Đorđe Milosavljević jegyzi, az operatőr pedig Rade Vladić.
Gordana Kuić írónővel még évekkel ezelőtt készült egy interjú, melyet a film sikerére való tekintettel a televízió ismét műsorra tűzött. (A beszélgetés elején a riporter és az interjúalany látható 2010-ben, ezután következik a '90-es évek elejéről származó bejátszás.) Mivel az interjú nagy részében olyan dolgok hangzanak el, melyeket a cikkben is megemlítettünk, nem fordítottam le. Mindenesetre arra biztatom a szerbül nem tudókat is, hogy nézzék meg a videót, mert tele van nagyszerű korabeli fotókkal, melyek Kuić rokonait ábrázolják.
Kik is azok a szefárdok? Az elnevezés Spanyolország héber nevéből (Szfárád) ered, szefárd zsidóknak pedig azokat az izraelitákat nevezzük, akik eredetileg az Ibériai-félszigeten laktak, s a középkorban a mór kalifák vallásilag toleráns uralma alatt virágzó kulturális közösséget építettek. Az "aranykor" hispániai zsidóságának ismertebb képviselői: Jehuda Halévi, Majmonidész, Haszdáj ibn Saprút, Jehuda ben Dávid Khajjúdzs, Sámuel Hanagid ibn Nagdéla és még sokan mások.
1492-ben (a mórok legyőzése után) Aragóniai Ferdinánd és felessége, Izabella kiűzték Spanyolországból a zsidókat, akik szétszóródtak Dél-Európában és Észak-Afrikában. (Egy részük Hollandiát választotta, legismertebb képviselőjük Baruch Spinoza filozófus.) Közösségeik egészen a 20. századig fennmaradtak (különösen jelentős népcsoportot alkottak a II. világháborúig Szalonikiben, illetve szerte a Balkánon, többek között Boszniában), legnagyobb részük azóta átvándorolt Izraelbe, de még mindig léteznek közösségeik az említett helyeken.
A szefárd zsidók hagyományos nyelve a ladino (másnéven dzsudezmo vagy judeospanyol): a spanyol nyelvet archaikus (15. századi) formában őrizte meg, sajátos, héber nyelvből átvett vallási-hitéleti terminológiával. A ladino nyelvet régebben kizárólag héber betűkkel írták, azonban manapság a katalán helyesíráshoz közel álló latinbetűs dokumentumok is egyre jobban terjednek. A nyelv beszélőinek száma becslések szerint 200 ezer lehet, természetesen közülük elenyészően kevesen vannak olyanok, akik semmilyen más nyelven nem tudnak.
A bosnyák zsidóság legismertebb jelképe az ún. Szarajevói Haggáda, mely egy 14. században készült széder-esti szertartáskönyv. Színes, kézzel készült miniatúrákat tartalmaz. (Valószínűleg katalán mester munkája.) Jelenleg Bosznia-Hercegovina Nemzeti Múzeumának tulajdona, de a II. világháborúban kalandos utat járt be: a múzeum főkönyvtárosa személyesen menekítette ki a nácik és az usztasák karmai közül, majd egy muzulmán mecsetben őrizték egészen a harcok végéig. Első tudományos igényű publikálását a magyar Scheiber Sándor végezte el 1957-ben. Szarajevó 1992-es ostromát úgy vészelte át, hogy a múzeumba többször is betörtek fosztogatók, ám egyszer sem lopták el, mert nem tudták, mekkora értéket képvisel. Az ostrom után a folyosón elszórva találtak rá.
