Kissé szokatlan, mondhatni nem egészen témába vágó bejegyzésünk apropóját az adta, hogy egy álmatlan éjszakán a blogíró megkísérelt párhuzamot vonni a háromféle nagy magyar kivándorlási hullám (első világháború, második világháború és 1956 környéke) különböző típusú emigránsai, a kivándorlók életvitele és az ország elhagyásának módja között. Így jött a képbe Faludy György, aki tudvalevőleg kétszer is emigrációba kényszerült: először méretes utazókofferrel lépett le, míg másodszorra beérte egy kézitáskával. (A XXI. század embere bizonyára megelégedne az okostelefonjával és pár gigabyte pótolhatatlan adattal egy usb-kulcson, ha arról lenne szó.) 

A két évtizeddel ezelőtt, már a "mi időnkben" kirobbant délszláv polgárháború emberek tízezreit tette – akaratukon kívül – egyik napról a másikra hontalanná. Hogy a tollforgatóknál maradjunk, az egyik legkirívóbb példa a kitűnő horvát írónő, Slavenka Drakulić esete, akit hazaárulással vádoltak, otthonát felgyújtották és őt magát többször is halálosan megfenyegették azért, mert egy boszniai horvát asszonyt megerőszakoló, azonosítatlan nemzetiségű elkövetőt nem volt hajlandó a horvát hazafias média hisztérikus, már-már követelőző nyomásának engedve "szerbnek" tartani. Egy vitairatban leszögezte: a nemi erőszak rendkívül súlyos bűncselekmény és mélységesen elítélendő dolog, de nem elegendő ahhoz, hogy bármely népcsoportot indokolatlanul megvádoljunk egy konkrét tett elkövetésével. Szavai süket fülekre találtak és 1992-ben arra kényszerült, hogy "ideiglenesen" Svédországba távozzon. Azóta is ott él. De ez a poszt nem róla szól.

Nem is azokról a vegyesházasságban éldegélő kisemberekről, akiket egyikük anyaországa sem volt hajlandó befogadni. Sőt, a diaszpórában felnőtt, bizonyos tekintetben gyökértelen, másrészt néha annál nacionalistább eszméket képviselő exjugó fiatalokról sem lesz most szó. Ha a chicagói vagy melbourne-i teniszpályák beszélni tudnának, lenne mit mondaniuk ez utóbbiakról. A politikai emigráns sors mindenesetre a huszadik század legvégének jellegzetesen délszláv identitása, és ez sajnos még egy ideig így is lesz. (Akik az otthonmaradást választották, nem biztos, hogy mosolyogva lapozgatják a Pokolbéli víg napjaim oldalait.) Most azonban nem velük foglalkozunk. Akkor sem, ha zárás képpen ideillesztjük a Nervozni Poštar nevű szarajevói együttes Honvágydalát:

Bosanac u svijetu – ("Egy bosnyák a nagyvilágban")

A mi nagy emigránsunkkal (többek között, persze, hiszen személyes kedvenceim között rögtön a Faludy-kötetek mellett találhatók pl. Márai Sándor művei is) fogalkozunk most, aki 2006. szeptember 1-én távozott az élők sorából. A TV-székház felgyújtását és az '56 emlékét bemocskoló, szégyenletes utcai kergetőzést már nem érte meg. Talán ez jobb így neki.

A poszthoz pedig megfelelő, ontopic idézeteket találtam, az Eric Johnsonnal közösen írt, eredetileg 1988-ban (magyar nyelven '91-ben) megjelent könyvéből, melynek címe: Jegyzetek az esőerdőből. A dolog természeténél fogva a szerzőtárs, az amerikai Johnson véleménye dominál, dehát igazából ő volt a Második Jugoszlávia nagy rajongója, nem pedig a magyar költő, noha Eric benyomásait Faludy tolmácsolásában olvashatjuk. Lám, a Srbija-blogba bárki bekerülhet... 

Néhány kellemesebb sor. Ezek Eric levelével érkeztek Zágrábból:

 

"... Amikor ma reggel az Ilicán csatangoltam – ez az utca hasonlít legjobban Budapest utcáihoz –, a túlsó járdán mintegy 11 éves, nagyon sovány, tisztesen öltözött kisfiút pillantottam meg. Tangóharmonikáján játszott; sapkája lába mellett feküdt az utca kövén. A gazdasági élet romokban hever és az ember seregével látja az öregasszonyokat, kik koldulni kényszerülnek, mert az elégtelen nyugdíjból (mintegy 75 amerikai dollár) megélni nem tudnak. De a kisfiú a járdán látható kétségbeeséssel töltött el mindenkit. Közvetlenül mellettem egy nő arcáról csorogtak a könnyek, ahogy ott ácsorogtunk. (A hatás kedvéért hozzátehetem, hogy a nő vaskos Gorkij-kötetet tartott kezében.) A jelenetnek »A kommunizmus bukása« címet adhatták volna. Az emberiség azonban nem bukott meg, mert pénz bőven hullott a kisfiú sapkájába, Horvátország titkos, a szerb imperializmus által elérhetetlen tartalékaiból."

(...)

 

Torontóból megjött az utánam küldött posta a nagy borítékban, ahogy Jacqueline gondosan összecsomagolta. A sok levél közt elsősorban Ericé, aki jelenleg szeretett Jugoszláviájában jár, utána Indiát látogatja meg. A pénz, amit összeszed, rendszerint utolsó fillérig útiköltségre megy el. Örök rejtély marad számomra, hogy többi költségét honnan szedi elő. Zágrábban feladott levele nyitva érkezett meg. Kelet-Közép-Európában ez jelenleg azt jelenti, hogy cenzúrázták. Minthogy azonban a levél Jugoszláviából jött, elképzelhető, hogy csak a boríték ragasztója nem működik. Magyarországgal más a helyzet, és az onnan érkező levelek két okból jönnek nyitott állapotban, miután a cenzúra működik és a ragasztó nem. Eric így ír:

 

"Alighogy a jugoszláv határon túljutottunk és a vámvizsgálaton is túlestünk, a kalauz kidobott az első osztályból, mert nem volt elég dinár nálam, hogy a különbözetet megfizessem. A másodosztályú szakaszban beékelődtem egy Franciaországból hazatérő munkás házaspár, egy öregember, egy körülbelül tizennyolc éves fiú, egy, gyermekét szoptató cigánylány és vénasszony anyja közé. Az öregember félúton volt már, hogy teljesen leszopja magát rákijával. A fiú mereven leste a gyönyörű cigánylány mellét. Hogy cigánylány és anyja a többi utassal együtt üljön a fülkében és ne a folyosón álljon, új és váratlan jelenség Szlavóniában és Horvátországban, hol az emberek még az Osztrák–Magyar Monarchiától örökölték az antiszemitizmus és a cigányok gyűlöletének idült elmebaját. Eddig sohasem láttam cigányokat vasúti fülkében Belgrádtól nyugatra.

Miután a társaság kellően kicsodálkozta magát, hogy milyen gyatrán beszélek szerbhorvátul, egyre több és több rákija került elő. Vágni való dohányfüstben száguldott a vonat. Flaskákat ürítettünk, népdalokat énekeltünk, tréfálkoztunk és szapultuk a szerb kormányt. Általános derültség közben megkíséreltem, hogy a szép cigánylány tenyeréből én jósoljam meg jövőjét.

A zágrábi pályaudvaron mindnyájan kiszálltunk és jugoszláv őszinteséggel és kíméletlenséggel egy-egy biccentéssel mondtuk fel ideiglenes barátságunkat. Feketekávé mellett egyedül ültem a pályaudvari vendéglőben, Tito marsall óriásira nagyított fényképe alatt. A zágrábi állomás dióhéjban kondenzálja a kommunista tömb minden jellegzetességét. Mocskos és csurig tele van, ha nem is rongyos, de szélsőségesen kopott ruhájú emberekkel. Közöttük hirtelen nyíló folyosókon, a milícia emberei sétálnak vészjósló párosban. Ugyanekkor, ha más szemszögből nézzük az egészet, barátságos emberi közösséget láthatni. Itt mindenki tudja magáról, hogy pontosan mennyit ér és mit jelent az élet. Feketekávéjukat hallatlan gyönyörűséggel szürcsölik és ugyanígy isszák sörüket. Hálásak az élet apró örömeiért és elképesztő nyíltsággal öntik ki lelküket, annak ellenére, hogy tudják: rendőrállamban élnek.

Cimborámat, K.-t nem találtam szolgálatban a hotelpult mögött, úgyhogy zuhanyozás után sétálni indultam a szürkületben. Bougainvilleák illata mindenütt, a járdákon zsúfolt kávéházi teraszok egymás mellett. Legalább háromezer kalória rákijával véremben bölcsebbnek láttam, ha lemondok a vacsoráról. Holnap, ha K. megszemlélte Németországban vásárolt, könnyen eladható holmimat és lesz egy kevés pénzem, elindulok könyveket vadászni. Jó újra itt lenni; az ember majdnem elsírja magát."

 

Rebecca West és Tito marsall esetleges kivételével alig hiszem, hogy akad ember, aki Ericnél jobban szereti Jugoszláviát. Néhány hónappal ezelőtt váratlan lehetőség kínálkozott, hogy meglátogassam ezt az országot. Előbb egy hetet töltöttem különböző könyvtárakban, ahol sárguló folyóiratok lapjain néhány régebben kelt és elveszettnek hitt versemet sikerült lemásolnom. Aztán Dubrovnikból bejártuk autóbuszon Bosznia-Hercegovinát. Bosznia nyugati része, legalább tájrajzilag, nem sokat különbözik a Dunántúltól, de Kelet-Hercegovina minden általam ismert tájtól lényegesen elüt kopár hegyeivel, kegyetlen szikláival, melyek közt a mély gödrökben maradt csak néhány négyzetméter föld, ahol valami megterem, és ahol robbantani kell, ha valakit el akarnak temetni. És ezen az irgalmatlan földön él a világ egyik legszebb népe. Magas növésűek, határozottak, konokak és bátrak; kissé ridegek, de mindig készek, hogy mosolyogjanak, ha akad mosolyognivaló.

(...)

 

Jugoszláviában nem találkoztam a Közép-Európában kultivált, szokványos és semmitmondó udvariassággal. Sem észak-amerikai, üzletszerűen nyálas variánsával. A "kérem szépen" és a "köszönöm szépen" nem tartozik a gyakran használt kifejezések közé. Észak-Amerika után az ember ösztönösen meghökken, ha a trafikosnő nem vigyorog reá, mikor belép a boltba, sőt a vendéglői kiszolgáló leány egyszerűen visszadobja a szokottnál nagyobb borravalót. Mégis, ha még egyszer, mint annyi sokszor életemben, pénz és szállás nélkül állnék idegen országban az utcasarkon, úgy Istent arra kérném, hogy Jugoszláviában legyen. És nem valamelyik műanyagba ágyazott Paradicsomban, ahol a bánásmód az ember bankszámlájával áll egyenes arányban.

(...)

 

Rövid Belgrádi impressziók Erictől:

 

"Éjszakára a Hotel Moszkva vendéglője a táncoló, tekergő, zötyögő és farringató fiatalság gyülekezőhelye. A zenekar szándékolatlanul síri muzsikáját a kommunisták rockzenéjének hívnám. A borotválatlan pincér közvetlenül a zenekar elé ültetett. Nem kis csodálkozással vettem tudomásul, hogy az egyébként nagyon csinos szaxofonos lány halványrózsaszín estélyi ruhája alatt fekete gyalogsági csizmát hord.

Ez a szálloda szebb napokat is látott már. Belgrád megszállása után Titóék ide helyezték hadiszállásukat. Milován Gyilász barátod ült itt karosszékben, mikor Tolbuhin szovjet generális eléje állt és ráripakodott: »Pattanjon fel, mint a ruhatetű, mikor a Vörös Hadsereg tábornokát megpillantja és szalutáljon!« Gyilász kényelmesen ülve maradt: »Ha tud négyig számolni, számolja meg a csillagokat a galléromon és tisztelegjen!«

A belgrádi vasútállomás reggel négykor kétségbeejtő látványt nyújt. A félhomályos váróteremben százával aludtak a kimerültségtől félholt utazók szedett-vedett bőröndjeik tetején. Odakint, a peron egyes számú vágányánál öt fiatal huligán állt bőrkabátban. Pálinkásüveget járattak körbe. Nem sokat különböztek az elszánt képű, erőszakos, embertársaik iránt tökéletesen részvétlen vagányoktól máshol a világon.

Hirtelen kopott ruhás öregember simult hozzám és szomorú hangon kérdezte: mikor indul a következő vonat Szarajevóba? Utánanéztem kis könyvemben, a Vozni Red-ben és felvilágosítottam. Elment, majd kisvártatva visszajött hozzám és megkérdezte: mikor indul a következő szarajevói vonat? Újra megmondtam. Harmadszor is visszajött és ugyanezt a kérdést adta fel. Reményvesztetten állapítottam meg, hogy az öreg vagy bolond, vagy olyan szörnyű fájdalom sújtotta le, hogy pillanatnyilag megzavarodott tőle. Törtem a fejemet, mit tehetnék érte, mikor ketten a fenyegető külsejű huligánok közül ott álltak mellettünk. Attól tartottam, valami gonosz csínyt terveztek ki a tehetetlen öregember ellen. De a két fiatalember nagyon szelíden karonfogta az öreget és lassan a peron egyik szögletébe vezették. Ott két másik huligán már néhány kartondobozt illesztett össze. Óvatosan elhelyezték az öreget a dobozokon, mint egy ágyon; inni adtak néki a szilvóriumosflaskából, majd mezítlen színűre kopott aktatáskáját feje alá csúsztatták. Amikor a kettő elment mellettem, az egyik így szólt hozzám: »Azt hiszem, most szépen elalaszik.« Visszatértek a peronon ácsorgó csoporthoz és ismét felvették fenyegető arckifejezésüket. 

Némiképpen elszomorodtam, mikor a zágrábi gyors hátrafelé betolatott az állomásra. Megszerettem Belgrádot."