Bevezető

Nem először jelentkezünk kávéról szóló írással, de ebből a témából sosem lehet elegünk egy délszlávokról szóló blogon. Igaz, szegény horvátok kissé háttérbe szorultak, mert a török kávé náluk kevésbé divat, mindenesetre ők is koffeinfüggők, csak modernebb, "európaibb" módon elégítik ki olthatatlan szenvedélyüket. Hozzám – mint kávérajongóhoz – közelebb áll a hagyományos domaća kafa, ami persze mindig zaccos, de szerintem ezt túl lehet élni. A másik kávés bejegyzés kommentjei között mindezt már egyszer kiveséztük, most nem szeretném ismételni önmagam.

A mai poszthoz Momo Kapor egyik esszéjét választottam ki, melyet fordításban közlök. Tudomásom szerint magyarul még sehol nem jelent meg. Mivel nem vagyok hivatásos műfordító, ezért a szövegben lehetnek apróbb stilisztikai baklövések. Kérem, hogy ezeket nézzétek el nekem. Jobbító szándékú kritikát szívesen fogadok.

A szerzőtől egyszer már közöltünk egy rövidebb írást, életrajzi adatokat viszont akkor nem említettünk: Momčilo "Momo" Kapor (1937-2010), szarajevói születésű szerb polihisztor (festőművész, grafikus, író és újságíró) volt, emellett a Boszniai Szerb Köztársaság Tudományos és Művészeti Akadémiájának (ANURS) tagja. Belgrádban diplomázott festészetből, ezt követően haláláig a szerb főváros polgárának mondta magát, noha írásaiban a szarajevói, és általában a bosnyák életmódot, mentalitást is hűen ábrázolta. Egy ideig.

Festményei egy részére a "mágikus-szürrealisztikus" jelző éppúgy ráilleszthető, mint a "propagandisztikus giccs", de ez nem azt jelenti, hogy nem volt jelentős alkotó. Viszont – szerintem – nem túl könnyű befogadni például a különféle nőalakokkal ábrázolt városallegóriáit, és a valószerűtlen sűrítménnyel egymásra halmozott épületek sorát. Mindez egyébként a "Lamentáció Belgrádért" ciklusba rendeződik. (Ez utóbbi pedig Miloš Crnjanski egyik művének a címe.)

Ellentmondásossága több helyütt is tetten érhető, ebben nem sokban különbözik barátjától, Dobrica Ćosićtól. Kapor 1980-ban a pártállami bürokrácia útvesztőit kifigurázó regényt írt, Tisztviselő-galaxis címmel. (A szerb eredeti: Od sedam do tri.) A Kilencvenes években viszont arról lett nevezetes, hogy védelmébe vette Radovan Karadžić intézkedéseit. (1996-tól kezdve a Boszniai Szerb Köztársaság Szenátusának tagjaként működött.) Később Milošević hágai tárgyalásán kapott szerepet, mint a védelem által beidézett tanú. A rendszerváltás után külföldön (pl. Amerikában és Németországban) igyekezett népszerűsíteni a szerb ügyet, egy frankfurti kiadású szerb újság rendszeresen közölte cikkeit.

Mindentől függetlenül, művei vitathatatlanul sokat tettek hozzá a szerb néplélekről kialakult kép árnyalásához: A Guide to the Serbian Mentality címmel angol nyelvű könyvet is megjelentetett, melyből az érdeklődők első kézből szerezhetnek információt például arról, hogy miért ragaszkodnak a szerbek annyira a babhoz és a szilvához, mint nemzeti eledelhez, illetve mit is jelent számukra a šajkača néven ismert fejfedő.

Rajongói a közvetlen stílusáért is szerették. Halála előtt nem sokkal készült vele egy interjú a szerb Playboy magazin számára, melyben őszintén beszél például az alkohol, és nem utolsó sorban a nők iránti szenvedélyéről. (Részletek magyar nyelven.)

A most ajánlott írás a kávé mellett egyéb csemegékkel is szolgál. A nyelvrajongók például számos turcizmussal – vagyis tipikusan a bosnyák nyelvben fellelhető, török eredetű kifejezéssel – találkozhatnak benne. A szarajevói "multikulti" iránt szomjazóknak is csak azt tudom ajánlani: olvassák el, nem fogják megbánni. :)

Momo Kapor: A kávé

A kávé életünk mellékes dolgainak legfontosabbika. Úgy tűnik, minden más híján elboldogulunk, egyedül kávé nélkül nem! Amikor egyáltalán semmink nincs otthon, vendégünknek a darálóból kiöntött kávémaradékot szolgáljuk fel...

Elkészítésének és ivásának módja éles határvonalat képez a különböző mentalitások és civilizációk között. Amíg Észak és Nyugat lakói rövid eszpresszókat kortyolgatnak kutyafuttában és kapkodva, úgyszólván talponállva, illetve a bárpultra támaszkodva; Keletnek mindenekelőtt le kell ülnie, szusszannia egyet és békében összefoglalnia a nap történéseit eme édes-keserű életszünetben.

Azt írják a lexikonok, hogy a tizenötödik századig kávé (coffea) kizárólag Kelet-Afrikában, vagyis Etiópiában nőtt. Onnan került át Arábiába. A törökök az araboktól vették át a kévéivás szokását, és áthozták a mi vidékeinkre. Ezért hívjuk "török kávénak" is. Érdekes, hogy miután bennünket rászoktattak a kávéra, maguk a törökök áttértek a teaivásra. Történt, ahogy történt; mikor az egyik évben Rodosz szigetén jártam, "török kávét" rendeltem, mire a pincér kis híján kipenderített a bisztróból:

"Uram – mondta ingerülten –, nálunk csak görög kávét isznak! Ha török kávét szeretne, akkor arra van Kis-Ázsia, tessék átúszni..."

Elmondhatom, hogy a világ majdnem mindegyik kávéját kóstoltam már, az ízetlen amerikaitól kezdve (amit tejeskávéhoz való bögréből isznak) a latin-amerikai café negra, valamint az olasz espresso és cappuccino érintésével, a francia filterkávén át a görög feketéig (mely különösen édes, és gyűszűhöz hasonló kis csészékből isszák), az ausztrál kávéval bezárólag, mely már nem is hasonlít kávéhoz, hanem inkább leveshez, ami nyomokban koffeint tartalmaz... Viszont még soha, sehol nem találtam rá utánozhatatlan ízére és aromájára annak a kávénak, amit pörkölőben pirított, majd egy farúddal zúzott porrá kőmozsárban egy híres szarajevói kávémester, bizonyos Vejsil effendi, fönt, a vratniki városkapu alatt. Áhítattal szolgálta fel, po istilahu (ahogy a nagy könyvben meg van írva: megfontoltan, mindenféle sietség nélkül), miképpen a mi időnk előtt mindig is tette, s közben az alkony lassan ráterült a völgykatlan háztetőire.

A Vratniki-kapu (Vratnička kapija) Szarajevóban. (A vratnik szó régies
nyelven szintén kaput jelent, a város ezen részén futott be a Višegrad felőli országút.)

Mesélik, hogy egy öreg, apolitikus effendi a politikai változások és különféle svindlik nehéz idejében megrendelte a szokásos feketét a kafanájában, de a pincér visszakérdezett: "milyen kávét szeretne, szerbet vagy törököt?" mire a vendég nyomban letett a kávéról és ezt mondta: "adjál teát!"

"Kínai vagy orosz teát?" – kérdezte a pincér, ám az effendi lemondóan intett a kezével és rezignáltan így szólt: "hozz egy pohár vizet."

Mifelénk különben többféle kávéfajta és ivási mód létezik, mint a világ bármelyik másik országában.

Maksuzija, a szarajevói "Rizzo Ruža" (Rizah Lukačević) turbofolk-száma

Itt van nekünk, mindenekelőtt, két alapvető fajta: a maksuzija (melyet szeretettel és szívélyességgel főznek, na ez aztán kávé!*) és a sikteruša**, mellyel diszkréten szokás a vendég tudtára adni, hogy a látogatásnak vége.

Boszniában megtalálható még a szegények kávéja, a doljevuša is. Amikor a zacchoz töltik hozzá a vizet, hogy az élvezetet addig nyújtsák, ameddig csak lehetséges.

A tömeges összejövetelek kora magával hozta az automatikus, teljesen céltalan, szakszervezeti kávéivást. Az ilyen kávénak aztán se íze, se bűze; rosszkedvű kávésnénik főzik a hivatalokban és más intézményekben, belefőzve a kevés fizetés és az alacsony beosztás miatti elégedetlenségüket.

Mifelénk kávé mellett születik a szerelem, és így szövődnek az összeesküvések, vele gyógyul a mámor, nála készülnek tervek, kávé mellett tartják az összejöveteleket, kávéval békülnek ki a haragosok, vigasztalódnak az özvegyek. De a felebarátok kibeszélése is (mely legjellegzetesebb nemzeti tulajdonságunk) kávézás közben történik; még álmunkban sem gondolnánk valamely más italra, ami mellett mindez lehetséges lenne.

A kávé a múltunk, de a jövőnk is: mivel valószínűleg mi vagyunk az egyetlen nép a világon, akik előre látnak végzetes eseményeket az üres csészék fenekére nézve, melyek ezt megelőzően a csészealjra kerültek, fejjel lefelé fordítva, hogy a zacc "lecsöpögjön".

A megivott kávé üledékének fekete-fehér sávjaiban utazások, könnyek és örömök rejtőznek: férfi uniformisban, szőke dáma egy távoli vidékről, avagy valaki, aki az életünkre tör... ami persze meghiúsul, mivel van itt gyarapodás is!

Na, hát akkor köszönöm a kávét, és remélem, senkit nem bántottam meg.

* maksuz (turcizmus): kifejezett, célirányos, kimondott, szándékos, különleges. A bosnyákokat kifigurázó közkedvelt vicc szerint: "Hogy hívják a rendőrt Boszniában? Pendrek-efendija [gumibot-uraság]. És a különleges rendőrt? Maksuz pendrek-efendija." [A ford.] (Visszaugrás)

** A török siktir! jelentését inkább nem írom le; semmiképp ne használják, ha Törökországban járnak. [A ford.] (Visszaugrás)

Fordította: bikmakk.blog.hu (licenc)
(Momo Kapor: Kafa. In: Magija Beograda. Beograd: Knjiga-komerc, 2008.)
A fordítás letölthető PDF-ben, a bevezető szöveg, képek és videó nélkül, ezen a linken.