Szerbia? Magyarország? Függetlenség? Szerinted?

Érdekes fordulatot vett a kommentözön Bálint Csaba bloggazda Gyűlöletkeltő egy vajdasági párt kampányfilmje című posztját követően. Nem a posztot jegyző Csaba, hanem az aktívan kommentelő másik bloggertársunk, bikmakk kapott hideget és még hidegebbet.

Félreértés ne essék: nem egy "ejnye-bejnye kommentelők, eztán majd keményen moderálunk!" tartalmú poszt következik. Általában izgalmasnak tartom a komment-vitákat, bikmakk pedig köszöni jól van, ha akarja, meg tudja védeni magát. Ugyan az ellene felhozott valótlan állításokból is bőven kijut neki, de aki bloggernek áll, ne sírjon, ha kommentelik. :-)

Nem szó szerint idézem, de a kritika lényege: A vajmagyarok [vajdasági magyarok rövidítése, ha még akad olyan, erre a blogra tévedő olvasó, aki nem ismerné ezt a szóösszetételt] szolgalelkű, a szerbeknek megalázkodó népség, akik boldogan várják a teljes asszimilációjukat, ez a blog pedig egy tipikus, a szerbek seggét nyaló, szlavofil vajmagyar-termék.

Nos, szerintem aki így gondolkodik, az nem érti ezt a blogot (ami a kisebbik gond) de nem érti a vajmagyarok helyzetét és az egész Vajdaságot sem. Ennek a blognak a szerzői, a törzskommentelők és a bloggerek részéről ismeretlen törzsolvasók, valamint a néhány ismert, priviben olykor e-mailt küldő, ám rendszeresen nem kommentelő törzsolvasók sem egy homogén massza.

Itt a blogon sok kérdésben gyakran jelentősen eltér az álláspontunk és ez még inkább igaz a sokszínű vajdasági magyarságra. Példának okáért MTi nicknevű törzskommentelőnk magyarságtudatát több okból nem jutna eszembe megkérdőjelezni. Olyan hiánypótló helytörténeti műveket publikált, amelyekben több észak-bácskai település I. és II. világháborús, Magyar Királyi Honvédség kötelékében elesett hősi halottjairól emlékezik meg. Ha blogunk elvtelen szerbbarát, egyben magyarellenes lenne, akkor egy ilyen ember vajon miért tartozna a törzsolvasó-törzskommentelők táborába? De ismét csupán a kis kérdés MTi viszonyulása a Serbia Insajd bloghoz, a nagy kérdés MTi és gerinces magyarságának összeegyeztetése azzal, hogy meg vagyok győződve, neki is van egy kettős (vagy akár többes) identitástudata. Miért is lenne kevésbé magyar attól, hogy mint egykori szarajevói egyetemista, hatott rá a boszniai fővárosnak, különösen a nyolcvanas évek második felében jellemző kulturális nyitottsága? És nyilván emellett a mindenkori Vajdaságban, illetve tágabban Szerbiában élés során is befolyásolja önmeghatározását a közeg, amiben éli mindennapjait. (Jelentősége nincs, csak ilyesmin is félrecsúszhat egy kommentözön: MTi-t személyesen nem ismerem, pusztán kommentekben kommunikálunk.) 

A vajdasági magyarságnak a többségi nemzethez és az anyaországhoz fűződő viszonya sem egységes. Valóban, akad egy jámbor, ha úgy tetszik, behódolásra kész, szervilis mentalitású réteg (nekem úgy tűnik, hogy mostanában szerencsére éppenséggel az ő táboruk fogyatkozik) és a paletta másik végén egy vídiakemény-mag, nem csak Temerinben. Utána lehet guglizni, például a Hatvannégy Vármegye is meglehetősen jól lefedte alapszervezeti hálózatával a Vajdaságot. (Értük sem rajongok, de virágozzék száz virág, miért is ne próbálkoznának?)

A vajdasági szerbség is nem kevésbé differenciált. A klasszikus törésvonal az "őslakos" szerbek és az első világháborút követően, több hullámban betelepült, XX-XXI. századi telepesek között húzódik. [Tehénharc: nem lehet elégszer linkelni. ~bikmakk]

A szerb és a magyar ugyan mind kulturálisan, mind létszámban a két legjelentősebb etnikum, de a Vajdaság titka szerintem igenis a működőképes multikulti. Nem azért mert cool és trendi, hanem mert itt mindez tényleg évszázadok óta működik. Sőt, a Vajdaság tartozzék közigazgatásilag bárhová, de itt tényleg azokban az időszakokban élt mindenki jól, és ami talán a legfontosabb, érezte jól magát, amikor a leginkább kibontakozhatott a soknemzetiségű, békésen egymás mellett élő, multikulturális közösség.

Amikor a délvidéki multikulti a Titanicéhoz mérhető léket kapott, mint például 1942-ben, és még jóval nagyobbat 1944-45-ben, akkor volt arrafelé igazán sötét világ, amelyekben a szerencsétlen, ártatlan áldozatok vére a gyilkosaik lelkét-kedélyét is megbélyegezte. (Kedves kommentelők: nyugodtan mondhattok ránk kígyót-békát, de blogunk egyik szerzőjét se vádoljátok azzal, hogy a délvidéki magyar és német mészárlásokat nem ítéli el mélységesen. Higgyétek el, mindannyian szörnyűségnek tartjuk, a felmenőinket is érintette, a blogban ezt az álláspontot mindig is következetesen képviseltük.) De e tájon igazándiból azok illeszkedtek be, akik békén hagyták egymást, tisztelték a mások szokásait, összejártak, normális emberi kapcsolatokat ápoltak és nem valamiféle öngettósító izolációba vonultak.

A vajdasági magyarság fogyatkozása nyilván valamennyiünket aggaszt. A jól működő, kisebbségi autonómiákra Dél-Tirol, Québec tényleg jó példák, mint ahogy azt az egyik, a Serbia Insajd blogot és a (szerinte) puhány vajmagyarságot kritizáló kommentelő felhozta. Csakhogy a jól működő kisebbségi autonómiák éppenséggel nem arrogáns, millitáns eszközökkel kerültek kiépítésre, hanem konstruktív, tárgyalásos úton. (Ráadásul pont Kanadából eredeztetik a multikulturális-modellt, mint szakkifejezést is, és nem Québec, hanem a legújabbkori bevándorlók integrálása apropóján. Válságban van a multikulti ott is, nem csak Merkel Németországában, de talán még korai temetni.)

Mivel a Serbia Insajd blog nem zárkózik el a gondolatok sokszínűségétől, bátran küldjetek vendégposztot akár vajmagyar automómia tematikában, akár radikális, szecessziós megoldásban gondolkodva, vagy bármilyen más, észérvekkel alátámaszthatóan felépített módon. Annak ellenére, hogy a habitusomtól távol áll, akár egy fajelméletet súroló gondolkodásmód is kifejthető színvonalasan és izgalmasan, mint pl. Enoch Powell 1968-as (pont holnap lesz a negyvennegyedik évfordulója, a 44 meg a 88 fele, ha érted, hogy mondom:-)) "Rivers of Blood" címen elhíresült beszéde, amiben az angol konzervatív politikus a Brit Nemzetközösségből a szigetországba áramló, főképp fekete bevándorlók miatt fejtette ki aggodalmát. Nem kell Lewis Hamilton rajongónak lenni ahhoz, hogy Mr. Enoch Powellel ne értsek egyet, de az enyém csak egy vélemény a sok közül.

Anglia messze van, a Vajdaság annál közelebb, bátran fejtse ki bárki a saját Vajdaság-vízióját legalább egy és legfeljebb három A4-es oldal terjedelemben (tehát nem egy kommentnyi ésszórásra gondolok és főleg nem egy cseppet sem reprezentatív szavazásra, hanem egy kidolgozott posztra), csak annak legyen meg a saját belső logikája, hogy a szerencsére Vajdasághoz hasonlóan sokszínű kommentelőink által feltett kérdésekre egyértelmű válaszokat tudjon adni.

UPDATE: a vajdasági multikulti ismételt felértékelődésére keresve sem találhattam volna jobb példát, a mai Magyar Szó cikkét a vegyes házasságokról. Korszerű és derűlátó (ami nekünk vajmagyaroknak, annyira nem erősségünk). Akár az egészet belinkelhetném, de íme, néhány gondolat ízelítőül:

Vegyes házasság, kétnyelvű gyermek

Avagy mit nyer, illetve mit nem veszít a kétnyelvű gyermek, ha magyar osztályba jár

 

Soknemzetiségű, -nyelvű, -kultúrájú, -vallású vajdasági közösségünk évszázadok óta büszkeségünk, kihívásunk és nehézségünk is egyben. Ennek az együtt és egymás mellettiségnek természetes, kikerülhetetlen velejárója a vegyes házasság. A vegyes házasság, amely sok esetben nem nyelv, vallás és kultúra feladója, valamely másik kultúra alárendelője, hanem több nyelv, vallás és kultúra egymás mellettiségének természetes ápolója. Sokszor jelentette a vegyes házasság éppen a kisebbségi nyelv és kultúra feladását, elsorvasztását. Olyannak a megélését, ami teher, fölösleges, régimódi. Azután felnőttek generációk a két világégés között és után, akik dühösen és sajnálkozva beszélnek arról, hogy anyanyelvük a német, a magyar vagy valamely más kisebbségi nyelv, és hogy sajnos soha senki nem használta ezt a nyelvet a családban, nem volt kívánatos így beszélni, és nem is ismerik ezen nyelv szépségét, gazdagságát. Szégyellik magukat. Magyarázkodnak. A korra hivatkoznak, ami ezt nem tekintette kívánatosnak, a családra, aki ezt nem tekintette értéknek. A nyolcvanas években nem egy család német rokonsága után kutatott a levéltárakban, anyakönyvi hivatalokban, ami alapján elindíthatta a német állampolgárság megszerzését. A kilencvenes évek második felében a horvát ősök értékelődtek fel. Ma mindenki magyar családtagok után kutat a magyar állampolgárság megszerzése céljából.

Sok keserűség merül fel, különösen, ha a nyelv, a kultúra már idegen, elhanyagolt. Hiányérzet keltődik. Hol van ez a része a személyiségemnek? Ki az oka, hogy szegényebb vagyok egy nyelvvel, egy kultúrával? Szegényebb vagyok akkor, amikor a XXI. században éppen ezt tekintjük az egyik legnagyobb értéknek. Jól van ez így. Jól van az, hogy ismét reneszánszát éljük a többnyelvűségnek, a kultúrák iránti nyitottságnak, azok megismerésének, megélésének, megtapasztalásának. A mai modern példakép a három nyelven író, olvasó, kommunikáló ember. Ebbe az irányba hatnak a társadalmi nyomások. Környezetnyelvre (szerbre, magyarra), angolórára, németórára járatjuk gyermekeinket.