Autonómia-sorozat
A bejegyzés teljes mértékben a magánvéleményemet képezi, sem pártokkal, sem pedig egyéb szervezetekkel nem egyeztettem. Természetesen ez nem zárja ki, hogy bármilyen párt véleménye megegyezzen az enyémmel. Ettől még nem feltétlenül vagyok az adott párt támogatója, tehát az ilyen irányú inszinuációt kéretik mellőzni. A Serbia Insajd egy világnézetileg és politikailag semleges blog. A szövegben "kisebbség" alatt az egyszerűség kedvéért a nemzeti kisebbségek értendők. (Ettől függetlenül minden, amiről itt szó van, adott esetben vallási vagy szexuális kisebbségekre is vonatkozhat, de egyelőre maradjunk a nemzetiségeknél.)
Nemzeti kisebbségek Európában, a teljesség igénye nélkül (nagyobb méret)
Majdnem hét évtized telt el a második világháború vége óta. Az 1947-es párizsi békeszerződés, ahelyett hogy orvosolta volna az első világháborút lezáró konferenciák baklövéseit – melyek az önrendelkezési elv figyelmen kívül hagyásából eredeztethetők –, inkább konzerválta azokat. Így tehát továbbra sem tudott megoldást nyújtani térségünk etnikai problémáira. Az egyetlen kísérlet a lakosságcsere volt, abban viszont az arányokat nem sikerült kiegyenlíteni, hiszen jóval több határon túli magyart telepítettek Magyarországra, mint ahányan a helyükre érkeztek. Ráadásul a magyarok nagy része nem önkéntesen vett részt a csereprogramban. Szóval a koncepció alapvetően elhibázott volt. (Említést tehetünk még az ötvenes évek tiszavirág-életű erdélyi magyar autonómiájáról is, mely nagyjából olyan mértékű önrendelkezést biztosított, mint amekkorát az Udmurt Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság élvezett a baráti Szovjetunión belül.) Egyszerű megoldás persze nincs, hiszen az etnikai határokat a nagyfokú széttagozódás miatt nem lehet, és akkor sem lehetett vonalzóval meghúzni. Ezzel együtt azért nyílt volna lehetőség arra, hogy kiegyensúlyozottab helyzetet teremtsenek.
Közhely számba megy, de létezik (és 1945 körül még inkább létezett, mint manapság) olyan határvonal a Kárpát-medencében, amely többé-kevésbé kiegyenlíti a határon túli magyarok számát a Magyarországon élő más nemzetiségűek számával, országonként külön-külön is. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy pl. 200.000 szlovákiai magyarra 200.000 magyarországi szlovák jut. Erdély viszonylatában kissé komplikáltabban, de ugyanígy meg lehetett volna oldani a dolgot, akár egy keskeny korridorral Székelyföld felé. Ez utóbbi meglehetősen hülyén néz ki, de nem példa nélküli a világban: pillantsunk rá India kontúrjára.
Az akkori nagyhatalmak hanyagsága, illetve tudatos politikája vezetett oda, hogy a kérdést nem sikerült megnyugtatóan rendezni. A múlton azonban kár keseregni, hiszen megváltoztatni úgysem tudjuk. Nem is azért írtam ezt a posztot, hogy bármiféle alternatív megoldást vázoljak fel a határok újrarajzolására. Az ilyesmiben amúgy sem hiszek, mert véget nem érő lavinát indíthat el tőlünk keletebbre, másrészt az egyre inkább egységesülő Európában maguknak a határoknak jóval kisebb jelentőségük van, illetve lesz. A kérdés tehát az, hogy a jelenlegi államhatárokat alapul véve miként lehetne és kellene rendezni végre közös dolgainkat.
Mindezt nem véletlenül írom éppen az európai parlamenti választások előestéjén. Meggyőződésem, hogy csakis az Európai Unión belül képzelhető el egységes kisebbségvédelmi normarendszer. Sőt, magának az EU-nak kell azon dolgoznia, hogy ez mielőbb létrejöjjön és hatályba lépjen. Ennek a munkának a megindítását várom a leginkább azoktól a határon túli (köztük vajdasági) magyar képviselőktől, akik Magyarország, Szlovákia és Románia színeiben bejutnak majd az Európai Parlamentbe. Ám egy ilyen dokumentumnak – nevezhetjük akár "kisebbségvédelmi alkotmánynak" is – nemcsak az anyaországon kívül élő magyarokra, hanem a régió összes hasonló cipőben járó nemzetiségére vonatkoznia kell.
Ebben a formában ugyanazok a nemzetiségi jogok illetnék meg például a koszovói szerbeket, bosnyákokat, cigányokat és goránokat (amennyiben Koszovó* az európai család tagja kíván lenni), mint mondjuk a macedóniai vagy éppen a preševói és bujanovaci albánokat. De a vajdasági magyarok is éppen azokat az előnyöket és intézményeket élvezhetik, mint az előbb felsorolt népek. Igen, a magyarországi nemzeti kisebbségek szintúgy. Ez utóbbi mondatot nem győzöm hangsúlyozni. Teljesen elfogadhatatlan az, hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után Budapesten még mindig nincs parlamenti képviseletük a hivatalosan elismert nemzetiségeknek. Pedig jó lenne, már csak viszonossági alapon is. Különösen cigány honfitársainkat érinti ez a probléma, legalábbis számarányukat tekintve mindenképp. A cigány érdekképviselet szempontjából persze az egész régiónak van hová fejlődnie, Szerbiának is. Mégis, ha ránézünk mondjuk éppen Szerbia politikai palettájára, akkor azért látjuk, hogyan is festhetne egy olyan választási rendszer, amelyben majdhogynem garantált a kisebbségek bejutása a törvényhozásba. A nemzetiségi pártokra ugyanis az 5%-os választási küszöb nem vonatkozik (természetes küszöb viszont igen). Ha ez másként lenne, akkor most nem lenne magyar képviselő a belgrádi parlamentben. Erre bizony azt mondanánk, hogy szégyen. Hát nem ugyanekkora szégyen az, hogy az óvatos becslések szerint félmillió fős magyarországi cigányságot jelenleg egyetlen ember képviseli a magyar országgyűlésben? (Plusz még, ahogy a többi nemzetiséget, őket is megilleti egy "szószóló", aki csak meghatározott ügyekben mondhatja el álláspontját valamikor az uzsonna és a kávészünet között, szavazati joga pedig nincs. Úgyhogy lapozzunk.) Ja igen, ott van a nemzetiségi lista, arra a cigányok is szavazhattak volna, vagy akár a németek is. Amire egyrészt regisztrálni kellett (értelmetlen bürokrácia), másrészt a regisztrációval együtt szépen elveszett annak a lehetősége, hogy pártlistára voksoljanak.
Miért érdekes ez? Mert egy egészségesebb rendszerben egy kisebbségi párt a választások előtt koalíciós megállapodást köthet bármelyik többségi párttal vagy akár más kisebbségi pártokkal. Egy adott nemzetiségnek akár több különböző pártja is lehet, mint ahogyan ezt a szerbiai magyarok és bosnyákok, vagy éppen a macedóniai albánok példája mutatja. A nemzetiségi névjegyzék létrehozása önmagában is kirekesztő. Bárkinek lehet több (akár három) identitása, és az utolsó pillanatban is eldöntheti, hogy ezek közül melyiket részesíti előnyben a voksolásnál. Ezen kívül arra is meg kell adni mindenkinek a jogot, hogy a többségi társadalomhoz tartozóként akár kisebbségi pártokkal is szimpatizáljon. Miért ne? Személyesen ismerek olyan belgrádi szerbet, aki a márciusi szerbiai választáson a VMSZ-re szavazott, pedig magyarok még a tágabb rokonságában sincsenek. Én magam pedig a legutóbbi magyarországi népszámláláson – nagyapám révén, aki bizony hat éves koráig nem beszélt magyarul – szlováknak jelöltem meg magam. Ez a saját szuverén döntésem, és örülök, hogy lehetőségem volt rá. Nem véletlenül írtam 2011-ben, hogy a népszámláláson lazán és nyugodtan vállaljuk fel a vélt vagy valós kisebbségi identitásunkat. Hiszen a többségi nemzet a büdös életben nem lesz "kevesebb" attól, hogy néhány olyan ember is szerbnek, horvátnak, ukránnak vagy akár örménynek vallja magát, aki esetleg már csak kulturálisan (nagyszülei, dédszülei révén) vagy urambocsá' egyedül baráti és egyéb kapcsolatok révén kötődik valamely kisebbséghez. Az identitás-vállalásnak kézzel fogható haszna van: azért is, mert minél több szlovák, román, szerb stb. él Magyarországon, annál kevésbé mindegy Szlovákia, Románia, Szerbia stb. számára az, hogy a náluk élő magyarok milyen jogokat kapnak. Mellesleg a kettős identitás menő.
Némiképp egyet értek az EU bírálóival abban az egy dologban, hogy az unió talán túlságosan beszabályoz olyan apró-cseprő dolgokat, amelyeknek gyakorlati jelentőségük csekély. Gondolok itt az uborkára és az ő híres görbületi szögére. Vannak azonban sajnos olyan kérdések, amelyeket Brüsszel nem szabályoz eléggé, és amelyeket sokkal inkább szabályoznia kéne, mégpedig központilag. Félreértés ne essék: azzal egyáltalán nem értek egyet, hogy az unió normáit csak fakultatíve kellene követni, kimazsolázgatva a nekünk tetsző elemeket és fittyet hányva a többire. Szűkebb és tágabb régiónk, a Duna-medence, illetve a Balkán-félsziget csak akkor fog megerősödni, ha az EU keményen és következetesen számon kéri a Brüsszelben és Strasbourgban meghozott törvények végrehajtását, betartását.
Én nem ilyen Európában szeretnék élni. Nagyon nem.
"Van egy álmom..." egy olyan egységes európai szabályrendszerről, amely szilárdan rögzíti végre, hogy a jelenlegi és a jövőbeni EU-tagállamoknak, tagjelölteknek és tagjelölt-aspiránsoknak milyen normákhoz kell igazodniuk a területükön élő kisebbségek, nemzeti közösségek jogai terén. Az, hogy valami szilárd, nem jelenti azt, hogy megváltoztathatatlan lenne. Természetesen a választott képviselők egyetértésével ezt a kisebbségvédelmi kódexet szükség esetén korrigálni lehet. Azonban a hatályos EU-jogszabályokat minden tagállamnak össze kell egyeztetnie saját törvénykezésével. Végre egy olyan kérdés, amiben egyenesen előnyös, sőt üdvös, ha úgymond Brüsszel "diktál".
A mi vidékeinken szinte nincs olyan nép, amelynek ne lennének idegenbe szakadt, vagy eleve határokon kívül rekedt képviselői. Amit tehát az egyik oldalról túlzott parancsolgatásnak élünk meg, az a másik oldalról garanciát és biztosítékot nyújthat arra, hogy a szükséges minimumot a sajátjainkkal szemben is betartják. Ha pedig nem tartják be, akkor pusztán a jog alkalmazását kell vizsgálnunk, nem pedig meglétét. És ez nagy különbség, ráadásul tiszta és átlátható helyzetet teremt, nem beszélve arról, hogy a renitenskedők belülről is támadhatók, a saját ellenzékük által: "ha X állam kormánya nem tartja be X állam törvényeit, akkor mondjon le" – hangzik a parlamenti felszólalás, és még csak nem is kell nemzetiségi képviselőnek lennünk hozzá.
A születendő kisebbségvédelmi kódex egyaránt építhetne nyugat-európai (pl. a finnországi svédek helyzete, lásd vonatkozó posztunkat) és EU-n kívüli tapasztalatokra. Utóbbira példa Vajdaság. A vajdasági magyarok helyzete nem maga a Kánaán, és nem állíthatjuk azt, hogy jobb már nem is lehetne. De biztos vagyok benne, hogy az ottani törvényekből nagyon sok megállná a helyét általános normaként. (Más dolgok viszont nem.) A reménybeli EU-tagországoknak a csatlakozási tárgyalások megkezdése előtt ratifikálniuk kell a hatályos uniós kisebbségvédelmi törvényeket. Mindez Koszovóra*, Albániára, vagy éppen Törökországra is ráfér, függetlenül attól, hogy valaha is EU-tagok lesznek-e vagy sem.
Tisztában vagyok vele, hogy az EU jelenleg is rendelkezik a nemzeti kisebbségeket érintő elvekkel, melyek már a 2004-es bővítést megelőző koppenhágai kritériumok között is előkelő helyen szerepeltek. Az elvek és a konkrét törvények között azonban hatalmas a különbség. Amiről most beszélek, az nem az elvek, hanem a jogszabályok harmonizációja, egységesítése. Véleményem szerint elfogadhatlan az, hogy ami vajdasági magyarként megillet valakit, az szlovákai magyarként nem (Szlovákia tiltja a kettős állampolgárságot), és ami szerbiai horvátként lehetséges (horvát pártra szavazni), az magyarországi horvátként nem mindig az, legalábbis automatikusan biztosan nem. Az, hogy a nemzeti kisebbségek területi autonómiája része legyen-e a kódexnek (és ha igen, mekkora egy tömbben élő összlakosság és milyen tömbön kívüli százalékos megoszlás mellett), azt már döntsék el a mindenkori törvényhozók. Hasznos lenne, ha különféle autonómia-kategóriákat vezetnének be, melyekhez különféle feltételek kötődnének. Olyasmire gondolok, hogy például az adott nemzeti kisebbség tömbje területileg szomszédos-e az anyaországával vagy sem, illetve mennyire homogén a kérdéses terület nemzetiségi összetétele. Nyilván ezek olyan dolgok, amelyeket egységes keretek között el lehet dönteni, és az így kialakított rendszer alapján minden terület megkaphatja az őt megillető besorolást. Ideális esetben ezek az autonóm régiók akár országhatárokon is átnyúlhatnak. Jó példa erre a szlovákiai és a kárpátaljai magyarok határmenti tömbje, a Szandzsák szerbiai és montengrói részének bosnyákjai, illetve a macedóniai Lipkovo és a dél-szerbiai Preševo albán nemzetiségű többségi lakossága. Az államok szuverentiását és területi integritását azonban minden körülmények között tiszteletben kell tartani.
Utópia vagy realitás? Majd kiderül. Mindez az általunk Brüsszelbe és Strasbourgba küldött honatyákon múlik. az Európai Bizottságnak jelenleg nincsen kisebbségekkel foglalkozó döntéshozó szerve; az ezzel kapcsolatos intézkedések tagállami hatáskörbe tartoznak. Ennek azonban nem kell mindig így lennie. Személy szerint én nagyon örülnék neki, ha ezt a témát Magyarország felvállaná, és az EU-n belül végig vinné. Mármint odáig, hogy szavazás legyen a konkrét jogszabályokról. Ehhez azonban az kell, hogy a magyar kormány retorikája is megváltozzon. A "magyaroknak ezt meg azt" helyett inkább az "európai kisebbségek mindenkori helyzete szempontjából így meg úgy" –szerű gondolatoknak kéne elsőbbséget élvezniük. Autonómiát pedig csak akkor emlegessünk, amikor már a keretrendszer többi részét Európa tisztázta, és eljött az ideje. Szóval ésszel, okosan!
* A névhasználat nem előlegez meg semmilyen állásfoglalást Koszovó státuszát illetően; az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es határozatával, valamint a Nemzetközi Bíróság koszovói függetlenséggel kapcsolatos véleményezésével összhangban.
