2007-ben barátaimmal és kollégáimmal a Vajdaságba indultunk egy kamerával a csomagtartóban. Elhatároztuk, hogy előbb-utóbb megfilmesítjük az újkori magyar történelem egyik elfelejtett és távolról nézve talán nem is olyan lényeges epizódját. Nem baj, majd közelről nézik, gondoltuk.

Elég lassan haladt a projekt, de ez nem lepett meg minket. A túlélők felkutatását, az eddigi forgatások költségeit magunk fizettük, és nem a partizánok által kivégzettekről szól a történet. Íme néhány morzsája.

A Petőfi-brigád

A második világháború végén, mikor a front már Magyarország jelenlegi határai közelében járt, a vajdasági magyarokból szerveztek egy partizán zászlóaljat, a Petőfi-brigádot.

Az emberek "önként" jelentkeztek. Mindenki elment a brigádba, aki elhitte, hogy a háború után más lesz, meg testvériség, és a dolgozóé lesz a gyár, a földművesé a föld. Meg az is önkéntesnek jelentkezett, aki félt, hogy talán agyonverik, ha otthon marad. A brigád afféle ideológiai csapás is akart lenni a nácizmusra, hiszen a helybeli németekből és más nemzetekből is szerveztek nemzeti brigádokat. Jó poén volt a németekkel szövetséges népekből, pláne magukból a németekből alakítani csapatokat, hogy korábbi "szövetségesük" ellen harcoljanak.

A Petőfi-brigád és a hasonló szakadt egységek tulajdonképpen harcoló hagyományőrző csapatok voltak, hiszen az első világháborút is kiszolgált fegyverekkel indult a csatába az, akinek jutott egyáltalán puska. A férfiak javarészt a magyar hadseregtől érkeztek haza. Mire Bácskáig eljutottak, már megjárták a különféle frontokat. Egyik interjúalanyunkra kézigránátot dobtak Romániában, a Kékesen lebombázták. Végül gyalog indult haza egy budapesti kórházból. Azt sejtette, hogy ezzel a háború nem ért véget a számára, de azt aligha gondolta, hogy második félidő végére a másik csapatba kell beállni. A gyűjtőpontokról elindulva, civil ruhában érkeztek a harctérre, ahol szembesülniük kellett a ténnyel: nem rendfenntartás a feladat, mint azt sokan tudni vélték korábban, hanem ütközet a német hadsereggel Bolman (Bolmány) közelében. A jugoszláv csapatok és a szovjet erők oldalán megállítani a német áttörést. A Petőfi-brigád, amelyben magyar volt a vezényszó, és magyar jelképeket is használhatott, nagyon komoly húsdarálóba került. Elkezdődött a csata, amelyről még senki nem sejtette, hogy nem csupán a német előrenyomulás megállításért, hanem a vajdasági magyarság túléléséért is folyik. A csapat nagy része persze odaveszett. Az alábbi videóban Lőrik István meséli el, milyen kép fogadta őket, mikor az arcvonal közelébe értek.

A háború után a Petőfi-brigád neve szent volt Jugoszláviában, hiszen nem egy akármilyen háborúban, hanem a nagy népfelszabadító háborúban vettek részt. Ezért is alakulhatott úgy, hogy a Vajdaságban tudomásom szerint sokáig megrendezték (lehet, hogy még mindig) a brigádról elnevezett iskolák találkozóját. A kúlai Petőfi-brigád Általános Iskola például korábban Kőrösi Csoma Sándor nevét viselte. Ez nem maradhatott így, ezért a brigád nevét vette fel. Mégiscsak magyar név.

Lehett róluk könyvet írni, elnevezni utcát, teret, beszédeket mondani stadionokban az évfordulókon, még Petőfi-brigád Emlékkórus is volt. Énekelt benne a nagyapám is, megvan lemezen. Érdekesség, hogy dalaik főleg az Osztrák–Magyar monarchia idejéből való dalok voltak, igaz átköltve kissé, hogy illeszkedjenek az új rendszerbe is. Mondjuk "kapitány úr" helyett "elvtárs" került a szövegbe, és kész.

Mindenfélére jó volt tehát a Petőfi-brigád. Akkora legendát lagalábbis lehetett belőlük kovácsolni, hogy jó ideig elférjen rajta a maradék magyarság Tito Jugoszláviájában. Ha úgy tetszik, a szakadt csapat megváltotta a vajdasági magyarságot azzal, hogy beszállt a buliba. Igaz, ez csak az én teóriám.

A Petőfi-brigád után kutatva egy katona naplója is a kezünkbe került. Számos fotót találtunk, listákat, parancsokat őriznek egyes múzeumok. Beszéltünk a frontot megjárt férfiakkal, az otthon maradt nőkkel. Tíz órányi nyersanyag gyűlt össze.

Maris nénivel sokáig egy utcában laktunk. A férjét többször is megpróbálták rávenni, hogy vonuljon be. Az utolsó nap is jött az agitátor, az indulás előtti estén. Az asszony elküldte a fickót, ahogy korábban többször is, de nem egyenesen a házba ment, hanem előbb hátra, megnézni az állatokat. Arra ért vissza, hogy férje a nyitott ablakon át írja alá a papírt. Utolsó este grízes tésztát főzött neki, az volt a kedvence. Itt elmeséli, hogyan tudta meg, hogy a férje elesett Horvátországban.

Az előző videón látható férfi, Lőrik István egyébként géppuskásként harcolt. Megtapasztalta, milyen egy kivégzés, látta bajtársát a jeges Drávába merülni. A háború után, a helyi téeszben ismerte meg a jugoszláv "testvériség-egység" valódi jelentését. Kettőjükön kívül még négy szemtanú beszámolói alapján készül új lendülettel a film.

Tudsz valamit a brigádról, amit mi nem? Ismersz valakit, akit érdemes lenne felkeresni az ügyben, aki bármi módon elősegítheti a történetet?