Serbia Insajd – Vajdaság Offsajd
Radics Viktória (51) zombori születésű költő, esszéíró, műfordító, kritikus és újságíró. Újvidéken részt vett az Új Symposion irodalmi-művészeti lap szerkesztésében. Fiatal bölcsészként, 1984-ben települt át Vajdaságból Magyarországra. Olvasóink közül sokan, és magam is, kevesebb, mint egy évtizeddel később, a kilencvenes évek elején
szöktünkjöttünk át az anyaországba, a közismert katonai-politikai okokból. Bízom benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, akit érdekel, hogyan élte meg egy – hozzánk képest – „korai fecske” az áttelepülést, illetve fiatal felnőttként egy kicsit(?) más közegbe csöppenve egy új élet kezdetét.
Serbia Insajd: Vajon az évszázadok óta szerb Athénként is emlegetett Újvidék a hetvenes években, az Új Symposion folyóirat fénykorában egyben az egyetemes magyar művészeti élet fellegvárának is számított, vagy csak a megszépítő messzeség varázsolja értékesebbé a korabeli fiatal, progresszív vajdasági magyar nemzetiségű művészek polgárpukkasztó blöffjét? Ön szerint volt-e valaha Újvidék egyben magyar Athén is?
Radics Viktória: Én falra mászok az ilyen nacionális meghatározásoktól. Újvidék azonban akkortájt – én a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején éltem ott – valóban otthont adott a magyar kultúrának is, az avantgárdnak is, az olyan bitangoknak is, mint amilyenek mi, a sympósok voltunk. „Athénről” azonban szó sincs, a miénk ellenkultúra volt, jórészt anarchista szellemű, nonkonformista és intézményellenes. Hogy mégis életben maradhatott egy darabig, ahhoz azonban financiális lehetőségekre és infrastruktúrára is szükség volt. Amikor ezeket megvonták tőlünk, természetszerűleg nem tudtunk fönnmaradni, mert kenyér nélkül, nyomda nélkül nem létezhettünk. Amíg ott éltünk, addig főként magyarul beszéltünk, de nem csak magyarul olvastunk, és a jugoszláv, ezen keresztül a nyugati szellemi hatások jelentősebbek voltak, mint a magyarországiak. Nem beszélhetek a kollégáim nevében, de én sohasem gondolkodtam „népben és nemzetben”. Az idősebb nemzedékből akikkel jóban voltunk, Tolnai, Végel, Thomka is ezt az internacionális szemléletet közvetítették. Hogy magyarul történt mindez, magyarok közt, az természetes volt, nem kellett ezt semmiféle eszmékkel aládúcolni. Miként az is magától értetődő volt, hogy szerbül is beszéltünk és olvastunk, akárcsak más nyelveken. Annak, amit csináltunk, a határon túli – azaz a magyarországi – magyarok számára is volt jelentősége, az itteni ellenzékiek akkor informálisan figyeltek ránk. És mi is az akkori ellenzékre figyeltünk, nem pedig a „hivatalos” irodalomra. Ebből a szempontból a magyar-magyar szellemi és irodalmi kapcsolatok fontosak voltak, és a pestiek örömmel jöttek le Újvidékre.
Serbia Insajd: 1984 orwelli évében még cseppet sem látszott a kelet-európai szocialista rendszerek közeli összeomlása. Ön egy, már akkor is recsegő-ropogó, a szuperinflációból a hiperinfláció felé züllő gazdaságú, a koszovói albánság szecessziós törekvései révén a szövetségi állam atomjaira hullásának előszelétől megcsapott, ám a Vasfüggöny mögött sínylődő Magyar Népköztársaságnál mégiscsak szabadabb, egyben szabadosabb országból, Jugoszláviából költözött „föl” az anyaországba. Nem érezte úgy, hogy fölcserélte a szart a fosra?
Radics Viktória: Folytatván az előző eszmefuttatást: nekünk is, nekem is Budapest felé húzott a szívem; Budapest, pont az „anyakultúra” vonzása miatt, egy kicsit legendás színben tűnt föl előttem, meg aztán, Zombor és Újvidék után mégiscsak egy nagyváros volt. Kizárólag ellenzéki értelmiségiekkel barátkoztam akkor is, amikor átjöttem, akik közt nem kellett azt a bizonyos „szabadosságot” föladni. Ha nem lettem volna irodalmár, aki nagyon szorosan kötődik az anyanyelvéhez, bizonyára továbbálltam volna. Ez az irodalmi szerelem azonban erősebb volt, mint a társadalmi valóság taszítása. És hát ez volt a szakmám, hiszen a magyar tanszéken diplomáztam, mit kezdhettem volna ezzel a tudással Nyugaton? Azokban az években olyan emberekkel voltam kapcsolatban, mint Balassa Péter, Pályi András, és olyanokkal beszélgethettem, mint Esterházy, Nádas, Mészöly… Ez a szellemi aura itt tartott. Hah, a könyvek… (Akkor még nem volt internet!) Bevallom azonban, hogy megbántam. Tovább kellett volna menni!
Serbia Insajd: Áttelepülését követően okozott-e nehézséget a beilleszkedésében a vajdasági és a magyarországi mentalitásbéli különbség?
Radics Viktória: Nem, averziót nem, inkább érdeklődést váltott ki, hogy vajdasági vagyok. A konkrétumok tekintetében azonban igen, hiszen természetesen sokkal kevesebb kapcsolattal rendelkeztem, és például állandó munkahelyet nem is kínált fel soha senki, és nekem sem volt kihez fordulnom. Rokonok, gyerekkori barátok, ugye, itt nem voltak. Egyszóval nem egykönnyen boldogultam. A mentalitás különbségét nem szeretném elmosni — ez volt és van, hál’ istennek, hiszen az a szép, ha a magyar nem gleichschaltolt.
Serbia Insajd: Életének több mint felét immár magyarországi lakosként éli. Mennyire erősek a gyökerek? Ha százalékban kellene identitását meghatározni, akkor az alábbiak közül, most 2011-ben hány százalékban vallaná magát vajdasági magyarnak? Alkotó értelmiségi: (x%), nő: (x%), magyar: (x%), egyéb: (x%); és most jön, ami igazán érdekel: Radics Viktória egyéniségét, önbevallásos alapon hány százalékban teszi ki vajdasági magyarsága?
Radics Viktória: Ha-ha, vicces ez az identitás-beosztás, de nem egészen értem, hogy a 100-at kellene ezekre felosztani, vagy inkább így: az értelmiségi mivolt alighanem eléggé betölt, ha nem is mindig vagyok kreatív, hanem passzív, mondhatni 99%. Női mivoltom, az (he-he) nem valami kiteljesedett, mondjuk 70%. Magyarságom? 70%, mert sokat olvasok délszláv és idegen nyelveken, és ha lehet, beszélek is. Egyéb? Nagyon sok minden érdekel a politikától a költészetig és a vallásig, ez, mint a saját farkát harapó kígyó, visszatekeredik oda az értelmiségi mivoltba, magyarul és más nyelveken. Mennyiben vagyok vajmagy? Mondjuk: 50%. A további „részeim” balkániak, kozmopoliták, misztikusak, némák. Ez utóbbi is elég vaskos. De a vajdasági és a balkáni meg a kozmopolita közt nincs ellentét, átmenet van. A „némában” pedig ott az elemi, ami visszaránt a gyerekkoromba, haza. Még a lányomat is, Fogarassy Fannyt, aki Budapesten született, de vajdasági magyarnak tartja magát.
Serbia Insajd: Mint vajdasági (származású) magyar, mire a legbüszkébb a vajdasági magyarsága apropóján és mit tart a legkínosabbnak? Másképp fogalmazva: mitől cool vajmagyarnak lenni és miért gáz?
Radics Viktória: Egyfajta szabadságra/közvetlenségre, plebejus szellemiségre szavaznék mint „büszkeségi faktorra”, noha nem szeretem ezt a valamire büszke lenni kifejezést. A vajmagy nyelvünk is szaftos, hangzatos, nem vesztegettem el. Az is +, hogy kétnyelvű vagyok, ismerem a Balkánt, nyitott vagyok feléje, csípem a balkáni mentalitást, odi et amo. A provincializmus az, amiből elegem lett a Vajdaságban, és ez bizony gáz. Ma is bőven terem. Ebbe tartozik bele az újsütetű magyarkodás is. Vásári jelenség. És meg is vásárolható.
Serbia Insajd: Akár emberileg, akár mint művészt, akár egyéb teljesítményük alapján kiket tart a legértékesebb vajdasági magyaroknak?
Radics Viktória: Tolnai Ottó mint abszolút művész megírta/megalkotta az egész Vajdaságot magyarostul. Végel László az örök pionír-frissességével nem lankad kritikusan gondolkodni. Losoncz Alpárt mint filozófust nagyra becsülöm. Annak is örülök, amit Lajkó Félix a zenében, Nagy József a táncszínházban, Urbán a szabadkai színházban csinál. Balázs Attilában örökmécses a vajmagy szellemiség. Bozsikban szikrát hány. A fiatalabbak közül Szerbhorváth Gyurihoz ragaszkodom. És hát Sziveri János, az áldozat; nem feledem. Tavaly halt meg a legjobb barátnőm, Sarnyai Ági, aki ízig-vérig vajdasági magyar volt, kanizsai; a beszéde, a taglejtései, az egész kis lelke. Nap mint nap visszajárok hozzá.
Serbia Insajd: Olvasóink nevében is köszönöm szépen az interjút.
