Portrésorozat 2 méter körüli délszlávokról
Előzmények:
Petar Petrović Njegoš – egyházfő, államférfi, költő és biliárdjátékos
Testmagassága: 228 cm (?)
Közismert tény, hogy a montenegrói az egyik legnagyobb átlagos testmagassággal rendelkező nemzet Európában. Biztos azért nőnek ilyen nagyra, mert az egészséges, szervezetüket regeneráló és a növekedési hormonok újratermelődését segítő alvással töltött órák száma is alighanem náluk a legnagyobb. A "Szorgos népünk győzni fog!" jelmondat így ott akár le is cserélhető valami ilyesmire: "Lusta népünk nagyra nő!"
Nos, mai bejegyzésünk főszereplőjéről, Petar (Radivoje) Petrović Njegošról (1813-1851) sok mindent el lehet mondani; montenegrói is volt meg langaléta is (ha hihetünk a legendának; egyébként az egyszerű emberek egyenesen dzsinnek tartották), de azt semmiképpen nem állíthatjuk róla, hogy lusta lett volna, épp ellenkezőleg: notórius álláshalmozó hírében állt. Főfoglalkozásban ugyanis Crna Gora uralkodójaként, egyben a pravoszláv egyház metropolitájaként tevékenykedett, emellett költőként is jeleskedett.
Szerb húszdináros bankjegy II. Petar Petrović Njegoš képmásával
(Montenegróban a sorozatot kivonták a forgalomból, helyette manapság új,
eléggé jellegtelen, hidakat meg épületeket ábrázoló fizetőeszközt használnak)
A kis, nehezen megközelíthető (akkor még tényleg csak néhány völgyből álló és tengerparttal nem rendelkező) hegyvidéki fejedelemség a 16. századtól kezdve egyre szélesebb körű autonómiát élvezett az Oszmán Birodalmon belül, a 17. században pedig teljesen függetlenné vált. A helyi klánok nem igazán tudtak megegyezni abban, hogy melyikük adja az uralkodót, ezért az állam vezetésének jogkörét a szerb pravoszláv egyház montenegrói irányítója (Cetinje érseke) kapta meg, aki történetesen maga is az egyik klán sarja volt: így szállt a korona a Petrović-Njegoš házra és innentől kezdve egészen főhősünk haláláig minden egyes soron következő montenegrói püspök-fejedelmet (vladika) egyben az egyházfői tisztséggel (metropolita) is felkentek. Petar Petrović azonban megszüntette ezt a reakciós hagyományt, és ezzel a teokrácia tovább élésére is keresztet lehetett vetni, mivel az utána következők már csak a hercegi (knjaz) címet viselték. A részletek iránt érdeklődőknek: az ortodox egyházban csak a szerzetesi rend számára kötelező a cölibátus betartása, de mivel püspök kizárólag szerzetes lehet, így gyakorlatilag püspöki címtől fölfelé – legalábbis hivatalosan – nem megoldható az utódnemzés. A mindenkori trónörökösről ezért oldalágon kellett gondoskodni. Főszereplőnk a bácsikájától, I. Pétertől vette át a hatalmat.
II. Petar Petrović Njegoš azonban – némiképp paradox módon – sokkal ismertebb költészetéről, mint államférfiúi tevékenységéről. Első verseit abban a kolostorban írta, melyben tizenhárom éves korától nevelkedett. 1827-ben visszakerült nagybátyja udvarába, ahol az idős püspök-hercegtől olasz, orosz, német, angol és francia nyelvleckéket vett. Az ifjú költő azonban nem elegédett meg a centinjei udvar kitűnő könyvtárával, ezért meghívta nevelőnek kora egyik legműveltebb szerb polihisztorát, a szarajevói születésű (Zimonyban, Szegeden, Karlócán és Lipcsében iskolázott) Sima Milutinovićt, aki maga is foglalkozott költészettel, emelett a trónörököst filozófiára és történelemre oktatta.
Radivojét tizenhét évesen – nagybátyja halála után nem sokkal – Cetinje püspökévé szentelték. Az állam kormányzását azonban egy ideig még Sima Milutinović végezte. II. Péter sokat tett Montenegró nemzetközi elismertségéért: többek között az orosz cárnál és a bécsi udvarban lobbizott, emellett gyakori diplomáciai látogatásokat tett Belgrádban is. Nemzetközi útjai során ismerte és szerette meg a biliárdjátékot. Kedvenc biliárdasztalát – mely alighanem az első ilyen alkalmatosság volt a mai Montenegró területén – Itáliából hozatta. Ötven válogatott legény cipelte a hátán Kotor kikötőjéből egészen Cetinjéig. Ma is látható az egykori palotának helyet adó múzeumban, melyet a helyiek nemes egyszerűséggel így neveznek: Biljarda azaz Biliárd-ház.
A híres biliárdasztal Cetinjében – Njegoš rezidenciája ma múzeum
Njegoš bármerre ment a világban, óriási méreteivel mindenütt feltűnést keltett. Vuk Stefanović Karadžić írja róla, egyik, 1833-ban kelt levelében: "Még be sem töltötte a huszadik életévét, s máris nagyobb és szebb, mint bármelyik bécsi gránátos! [...] Talán ő a legmagasabb ember egész Crna Gorában."
Karadžićtyal való barátsága mélyen hatott az ifjú uralkodóra: szabadidejében a szerb nyelv grammatikájáról szóló könyvet szerkesztett. Közben a költészettel sem hagyott fel. 1847-ben, bécsi látogatása alatt, egy ottani könyvkiadó segítségével jelentette meg főművét, költészetének csúcsát, a Hegyek koszorúja (Gorski vijenac) c. drámai költeményét, melyben Crna Gora törökbarát erőinek kiűzését szorgalmazta.
A Hegyek koszorúja hagyományos előadásban, guszlán
(Zenél és énekel: Milan Mrdović)
A Njegoš egyik ősének, Danilo vladikának (1696-1735) idejében játszódó, nagyrészt fiktív (párbeszédekre és nagymonológokra osztott) történet szerint a török megállíthatatlanul terjeszkedik a Balkánon északnyugat felé. Crna Gora bástyája még tartja magát, de az alattvalók közül egyre többen térnek át a muzulmán hitre. Hogy mindennek elejét vegye, Danilo fejedelem a korai 1700-as évek egyik karácsonyán lemészároltat egy csomó, "törökös" szokásokkal élő montenegróit. (Az esemény Istraga poturica néven vonult be a köztudatba, noha a történészek szerint valójában nem került sor rá, legalábbis nem szervezett módon.)
A szerb népballadák ritmusára jellemző, tízszótagos (4-6 tagolású) verssorokból álló mű a tömeggyilkosság piedesztálra emelésének napjainkban nyilvánvalóan tarthatatlan és vállalhatatlan ideája mellett hemzseg a roppant érdekes és a korban szokatlan, újszerű morálfilozófiai gondolatoktól. Emellett van benne egy sajátosan délszláv (leginkább szerb), heroikus attitűd: a nehézségek és a szenvedés edzi a lelket, áldozatok nélkül semmi fontosat nem érhetünk el az életben, ezért az embernek mindenkor készen kell állnia, hogy a gonosz és a zsarnokság ellen harcoljon. – Megannyi Gavrilo Princip meríthetett erőt ebből az útmutatásból.
A Gorski vijenac filmadaptációja (trailer, angol felirattal)
Njegoš irodalmi jelentősége Montenegróban páratlan, de kora délszláv polihisztoraival összehasonlítva is jelentős. A szerbhorvát nyelv egyik megújítójának is tekinthető. Csuka Zoltán (műfordító, a Csillagpor c. délszláv lírai antológia összeállítója) írja:
"Mialatt Vuk Stefanović Karadžić a szerblakta területeken, fenn északon azért küzdött, hogy a szerb irodalom a nép nyelvén újuljon meg, messze délen, Crna Gorában, Petar Petrović Njegoš, Montenegró püspökfejedelme (s egyben költőfejedelme is) a nép nyelvén írta meg legnagyobb alkotását, a Hegyek koszorúja (Gorski vijenac) c. drámai költeményét. Tehette, mert neki nem kellett az egyházzal szembeszállnia, és országában nem kellett a mesterséges szlavjanoszerb nyelvvel megküzdenie. A drámai költeményt áthatja a felismerés: csak hősi cselekvéssel és nem megalkuvó szolgalélekkel szerezheti vissza egy nép a szabadságát, mentheti meg becsületét és függetlenségét.
Tárgya: hogyan számol le a Crna Gora-i nép a "törökösökkel", ugyanakkor azonban Danilo püspök szerepében saját sorsát vetíti elénk: a magányosan élő, felsőbbrendű ember gondolatvilágát, a vezetőférfiét, aki messzebre lát, mint a többiek, s ezért jobban át tudja érezni kora nyomorúságát."
Zsarnoka e világ a zsarnoknak,
S mennyire az a jótétléleknek!
A pokolnak viszálya van benne:
Harcol abban test a lélek ellen,
Harcol abban tenger a hegyekkel,
Harcol abban hideg a meleggel,
Harcol abban vihar a szelekkel,
Harcol abban állat az állattal,
Harcol abban nemzet nemzet ellen,
Harcol abban ember ember ellen,
Harcol abban nap az éjszakával,
S harcolnak a szellemek az éggel.
Nyög a test a lélek erejétől,
S vergődik a lélek benn a testben,
Nyög a tenger az egek súlyától,
S tengerben az egek megrendülnek;
Egyik hullám feszül a másiknak,
S künn a parton megtörik mindkettő.
Senki nincsen boldog, s megelégült,
Senki, aki nyugodt és kibékült;
Csúfot űz az ember az emberből;
Magát látja majom a tükörben!
(Gorski vijenac, részlet – Csuka Zoltán fordítása)
Gorski vijenac – Vuk Mandušić álma (figyeljük meg a ritmust)
Az uralkodó 1851-ben tuberkulózisban megbetegedett. Tüdőbajának kúrálására Itáliába utazott, de állapota nem sokat javult. Bécsben is próbálták gyógyítani, sikertelenül. Időközben a törökök újra fenyegetni kezdték Montenegrót, ezért Njegoš visszautazott hazájába. A fővárosban, Cetinjében halt meg 1851 októberében. Földi maradványai számára a Lovćen mítikus hegyén mauzóleumot emeltek.
A Hegyek koszorúja költőjének síremléke a Lovćen impozáns csúcsán,
közel 1700 méterrel a tengerszint felett – Njegoš végakarata szerint
(Aki egész életében kimagaslott a többiek közül, annak halálában sincs tériszonya)