Portrésorozat 2 méter körüli délszlávokról
Előzmények:
Damjanich János – honvéd vezérőrnagy, aradi vértanú
Testmagassága: "meghaladta az egy ölet" (~195 cm)*
(A visszaemlékezések szerint földig ért a lába a bitófán)
Mai bejegyzésünk szomorú aktualitása a tizenhárom aradi vértanú kivégzésének évfordulója, nemzeti gyásznapunk. A szabadságharc vérbe fojtása és a kegyetlen megtorlás a többnemzetiségű Magyarország lakosai közül elsősorban a névadó nemzet fiait érintette, de a tárgyilagos történelemszemlélet nem mehet el amellett a tény mellett, hogy még a karlócai gyűlés óta többnyire császárhű szerbek között is voltak olyanok, akik a Magyar Honvédség kötelékében harcoltak az osztrákok ellen.
Ilyen volt Damjanich János (1804-1849), más néven Jovan Damjanić, aki a legújabb kutatások szerint a horvátországi határőrvidéken, a szlavóniai Staza településen látta meg a napvilágot (és nem a Temes vármegyében található Strázsán), szerb pravoszláv családban. Felmenői generációk óta katonáskodással foglalkoztak, így számára nem volt idegen ez a pálya. Apja mégis inkább papot szeretett volna képeztetni az akkor még csenevész küllemű fiából, de az ifjú Damjanich szembeszállt a szülői óhajjal és 1820-ban beiratkozott a temesvári kadét-iskolába, ahol hadapród lett. A ranglétrán fokozatosan lépett egyre feljebb, 1847 végén pedig már százados a temesvári gyalogezrednél.
Ugyanebben az évben vette feleségül a szintén szerb származású Csernovics Emíliát, Arad megye főbírájának lányát, aki tizenöt évvel volt fiatalabb nála. 1845-ben jegyezték el egymást, noha a lány anyja mindvégig ellenezte a házasságot, mert a férfi kicsapongó, költekező természetéről számos pletyka keringett. A későbbi após, Csernovics János engedélyével végül egybe kelhettek. Otthonukat az élénk szerb kulturális élettel büszkélkedhető Temesvárott rendezték be. Rövid ideig tartó, de annál hevesebben lángoló, legendásan őszinte szerelmüknek Damjanich kivégzése vetett végett. (Özvegy Damjanich Jánosné több mint hatvan évvel élte túl férjét, és annak kifejezett óhaja ellenére soha nem házasodott újra.)
Damjanich hadosztályparancsnoka és az aradi halálos ítélet aláírója, Haynau táborszernagy annak idején többször vendégeskedett a fiatal pár temesvári házában. Persze ekkor már 1848-at írtak, így a kollégák közötti felhőtlen viszonynak hamar vége szakadt. Egy alkalommal a vendég becsmérlő megjegyzést tett a magyarokra, mire Damjanich hevesen tiltakozott. Ekkor Haynau megkérdezte: "Mióta magyar Ön?" A százados így válaszolt: "Amióta föl tudom fogni, hogy aki Magyarországon születt, az köteles Magyarországot a hazájának tekinteni, s annak törvényes jogait megvédelmezni." Haynau erre nagyon felkapta a vizet: "Akkor máris indulhat az olasz frontra!" – adta ki a megmásíthatatlan parancsot, a makacs szerb pedig néhány óra múlva már az Itália felé tartó menetoszlopban találta magát. Csak 1848. nyarán sikerült visszakéretnie magát Magyarországra. Itthon már őrnagyi rangban folytatta, de nem az osztrák seregnél, hanem a magyar honvédségnél.
Damjanich János emlékműve Pécsett (1991)
1848. júliusától a délvidéki szerbek ellen harcolt, előbb Bácskában, később Bánátban. Szép sikereket ért el, fél éven keresztül gyakorlatilag verhetetlennek bizonyult, még többszörös túlerővel, az éjszaka közepén, meglepetésszerűen végrehajtott támadás ellen is. Az eset Árkodnál (Jarkovac) történt meg, Stevan Šupljikac serege a hozzájuk hű árkodi polgárokkal együtt mintegy háromszor több katonát tudott felvonultatni, mint ahányan Damjanichék voltak, a hajnal beálltával mégis ez utóbbiak mondhatták magukat győztesnek, a szerbek pedig Pancsova felé menekültek. Damjanichot tíz nappal később vezérőrnaggyá léptették elő, míg az ellenfél, Šupljikac ekkor már öt napja halott volt (infarktus végzett vele).
A bánsági hadtest parancsnokaként Damjanich feladata 1849 elején az volt, hogy a sereget az ország középső vidékeire vezényelje. (Ezzel párhuzamosan a mai Vajdaság területét fokozatosan átengedték a szerb felkelőknek, akik a Száván túli szerb területekről érkezett önkéntesekkel kiegészülve helyenként fosztogatásokba kezdtek.) Damjanich seregével előbb Aradra ment, majd Szolnok felé vette az irányt. Itt Vécsey Károly hadosztályával kiegészülve március 5-én fényes győzelmet arattak. Hősünk ideiglenesen letáborozott, közben mellékesen a szolnoki kerület országgyűlési képviselőjévé is megválasztották. Hamarosan azonban kezdetét vette a tavaszi hadjárat, melyben Damjanich is tevékeny szerepet vállalt.
A szolnoki csata emékművének főalakja Damjanich János (1912)
Április 4-én Tápióbicske mellett Klapka György I. hadtestének egy részéhez csatlakozva egy vesztesnek hitt csata állásán sikerült fordítaniuk. Pár nappal később Isaszegnél Knézich, Klapka, Aulich és Görgey segédletével ismét győzedelmeskedtek. Újabb sikerek: Vác, Nagysalló. Bevonultak Komáromba, de a város melletti csatát nem sikerült megnyerniük, hosszú idő óta először visszavonulót kellett fújniuk.
Április végén Damjanichot ideiglenesen a Batthyány-kormány hadügyminiszterévé nevezték ki, azonban nem tudta ellátni a feladatát, mert lovával balesetet szenvedett és eltörte a lábát. Hetekig mozgásképtelenné vált, és hosszabb utakra ezután is már csak kocsin vállalkozhatott. Július 11-én érkezett meg Aradra, egy hét múlva már a vár parancsnokaként tevékenykedett. (Itt újra találkozott feleségével.)
Augusztus 27-én tette le a fegyvert az orosz csapatok előtt. (Ez Bécs számára óriási presztízsveszteség volt és szerepet játszott abban, hogy Damjanichot nyolc másik tábornokkal együtt nem golyó és lőpor, hanem kötél általi halálra ítélték. Az enyhébb bűnökkel vádolt Kiss, Schweidel, Dessewffy és Lázár ugyanis "megúszták" agyonlövetéssel.) "A rácok rettegett ostorát" lábsérülése miatt egy szemétszállító kordén kellett a vesztőhelyre húzni.
A tragikus emlékű októberi reggelen valamivel hat óra után, utolsó előttiként felakasztották. Állítólag meglepődött ezen, hiszen személyes rossz viszonyuk miatt úgy gondolta, Haynau mindenképpen őt hagyja majd legutoljára. A hagyomány szerint ezek voltak utolsó szavai: "Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!" A visszaemlékezések alapján valószínűsíthető, hogy túl magas volt a hagyományos módszerrel történő kivégzéshez, ugyanis a lába leért a földre, ezért végül kézi erővel húzták meg a kötelet és így fulladt meg. Egy akasztás különben sem valami gyors halálmód, de ha elképzeljük, hogy a tekintélyes méretű Damjanich megfojtásához hosszú percek kellettek, miközben a fájós lába folyton a földbe ütközött – természetes védekezési reakcióként mégis erre támaszkodott, amikor a kötél szorítását érezte –, akkor világossá válik, hogy minden bizonnyal rendkívül sokat szenvedett.
Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Emíliámnak vigasztalásul, Damjanich
Az aradi tizenhármak balladája
Noha Damjanich a magyar történelem halhatatlanjai közé vonult be, érdemes megjegyeznünk, hogy saját szerb gyökereit és népét sosem árulta el, pusztán nem értett egyet azzal a törekvéssel, hogy a Magyar Királyság ellenében egy független (de ugyanúgy Bécs uralma alá tartozó) vajdaságot hozzanak létre. A népek szabadsága ugyanis szükségszerűen elsősorban a Bécstől, és csak másodsorban a Budától való függetlenség útján vívható ki – hangoztatta.
Damjanich János levele Kuzman Todorović vezérőrnagyhoz, a szerb csapatok nem sokkal korábban kinevezett főparancsnokához (kelt Nagybecskereken, 1849. január 17-én):
Tábornok Úrnak előző hó 21-én a szerb harcosokhoz intézett kiáltványa véletlenül hozzám is eljutott.
Mint katona, és mint ezen elárult ország polgára – melyért abból a szent meggyőződésből harcolok, hogy ügye igaz –, kötelességem erre a kiáltványra a következő nyilatkozatot tenni.
Vitathatatlan: a vezér egyik legfőbb kötelessége, hogy olyan lelkesedéssel töltse el csapatait, amely a legnagyobb tettek végrehajtására is képessé teszi őket. Dicsőség és megbecsülés a legszebb célok. Ez méltó a becsületes harcoshoz. De egy amúgy is megterhelt népet igaztalan okoktól ösztönzve pusztító harcra késztetni, ezt nem tűrheti a becsületes katona méltósága. Mégis ez az a mód, ami kitűnik ebből a proklamációból, ez az a mód, amellyel a nép a szabadságharcra felszólíttatik, ez, amely méltóbb egy szerb vajdához, mint egy császári-királyi tábornokhoz. Nagyon feltűnő Tábornok Úr, hogy a szerb nemzet érdekét, a szerb nemzet ügyét próbálja az osztrák császárságéval összhangba hozni, miközben hősi lelkesedéssel beszél a szerb szabadságról. Vagy talán úgy gondolja, hogy ha az osztrák fegyverek győzedelmeskednek, akkor attól az uralkodóháztól kapják meg a kívánt szép szabadságot, amely ma még fegyvereit egy ugyancsak a szabadságáért küzdő nemzet elnyomására használja? [...]
Ön bennünket vádol, Tábornok úr, hogy ölünk, gyújtogatunk és fosztogatunk; ugyanakkor ezt a keserű szükség hozta magával. És én, Tábornok Úr, aki szintén az Ön nemzetéből származom, én voltam az első, aki abba a szomorú helyzetbe került, hogy ezt kellett tennie. De minket eddig ez a balsors csak ott ért, ahol ellenállásba ütköztünk, ahol megtámadtak bennünket, és ugyan mely nép volt valaha kíméletes ilyen helyzetben? Vagy nem a szerb nemzet volt-e az, amelyik a legelképzelhetetlenebb szörnyűségeket elkezdte, amely minden emberi és népjogot elvetett, és a legszörnyűbb borzalmakat követte el, megtámadta mindkét oldalon az ellenség kezén lévő helyeket, romba döntötte azokat, ezreket ítélt pusztulásra, s ezzel kikényszerítette a megtorlást? [...]
Mindezek fényében eléggé elkeserítő, hogy a vajdasági Adán 2011. márciusában mekkora (radikális/nacionalista) szerb ellenállást váltott ki egy Damjanich-dombormű fellállítása, melyet egyébként a bácskai település képviselő-testülete egyhangúlag szavazott meg. Az első magyar bőrfejű szülővárosában magasra csaptak az indulatok, miközben mindenki megfeledkezett arról, hogy a nemzet mai fogalmát több mint 150 évvel ezelőttre visszavetíteni anakronizmus; lett légyen Damjanich akár szerb, akár magyar, a szabadságharcban kérlelhetetlen császárellenességéről tett tanúbizonyságot, de a szerbeket ok nélkül nem bántotta. Egyedül azokat sújtotta haragja, akik – szerinte – a rossz oldalon álltak. A magyarok egy ideje már leszámoltak az "áruló Görgey" mítosszal. Ideje, hogy a szerbek is leszámoljanak a maguk "áruló Damjanich" legendájával.
Magyar történelmi arcképcsarnok – Damjanich János
* 1 magyar öl – mely megegyezik a bécsi öllel – 1,896 m. Szemmértékre kb. 5 centit rászámítva jön ki az 1 méter 95 centi. (Visszaugrás)
