Pánbalkáni kalandozás a turbofolk nyomában – 1. rész
Míg moldáv népi énekesek a mű dolgokért őrülnek meg...
Jó hatásvadász címet találtunk, ugye? Nekünk is tetszik. Még mielőtt valaki megsértődne: a hazai politikai szcénának ezúttal tényleg semmi keresnivalója a bejegyzésben. Új sorozatunk a legcsekélyebb mértékben sem vonatkozik a belmagyar közbotrányokra. Sőt, halál nyugodtan kijelenthetjük, hogy végre valami olyan dologról lesz szó, amelyhez nem sok közünk van, így a saját házunk táján csak egészen kicsikét kell sepregetni majd. Ellenben konkrét műalkotások – ne feledjük, Duchamp piszoárja is az! – bizonyos mértékű lemásolásáról, ha úgy tetszik plagizálásról, sőt, ennek a plagizálásnak normává emelkedéséről tényleg szó lesz a soron következő bejegyzésekben. Aki az alcímet elolvasta, az arra is rájöhetett, hogy nem az ikonfestészetre gondolunk.*
...addig Jelena Karleuša szerb turbofolk-díva a természetes szépség híve!
Mivel jó bevezetőt nehéz írni egy ennyire összetett jelenség bemutatásához, ezért csapjunk is bele rögtön a lecsóba gyuvecsbe. Mint már említettük, a jelenleg hatályos Magyarország 93 000 négyzetkilométerének (még) egyikén sem mainstream zenei irányzat az orientális és/vagy álnépies dallamokkal ötvözött technopop seggriszálás. Van persze nálunk is giccses magyarnóta, még giccsesebb cigánynóta, továbbá mulatós pop, lakodalmas rock és társai. Szerencsére nem tolnak ilyesmit az arcunkba 0-24-ben a tévécsatornák. Helyettük létezik teljesen vállalható világzene, és a szó legigazibb értelmében vett tradícionális táncházas népzene is, kalotaszegi legényesre csujogató fiúkkal, szőrös lábú ethno-bölcsészlányokkal. Mindez legalább nyomokban tradíciót is tartalmaz.
Ez folk, jeszoké!
Sajnos a Balkánon nem használják elég pontosan a folk kifejezést, így olyasmit is lenépzenéznek, ami egyáltalán nem az. Mivel mi most távolról közelítjük meg a kérdést, ezért javaslom, hogy vezessük be az egységes turbofolk terminológiát mindarra, amiről a továbbiakban szó lesz. Akkor is, ha nem az. Most minden az.
Ez nem folk, jeszoké?! – Hát akkor micsoda?
"A folk a nép. A turbo-meghajtás a belső égésű motor teljesítményét növeli. A turbofolk a nép égése. A turbofolk nem zene, hanem a nép üzemanyag-befecskendezésének az eszköze. Nem én találtam ki a turbofolkot, csupán nevet adtam neki." – Rambo Amadeus
Alkohol = turbofolk; Coca-Cola = turbofolk; Marlboro = turbofolk;
Szilikoncsöcs = turbofolk; Kokain = turbofolk; Adolf Hitler = turbofolk.
A tudományág (turbofolklorisztika) megalapítójának definíció-gyűjteményével ha akarnánk, se tudnánk érdemben versenyezni. Viszont a "turbo-" elem legmarkánsabb, mégpedig zenei vetületét illetően (különös tekintettel a kilencvenes évek szerb háborús propagandagépezetének köszönhetően a turbofolk mint irányzat egyeduralomra törésére) megkíséreljük a magyar nyelven mindezidáig elérhető publikációknál részletesebb formában kifejteni mindazt, amit tudni érdemes. Hosszú lesz. Ehhez önkényesen egy kalap alá vesszük az exjugó narodnjak, turbofolk, popfolk, valamint techno-folk stb. terminusokat. A sort ráadásul kiegészítjük a bolgár csalgával, az albán tallavával, a román manelével és társaival; en bloc az orientális tánczenével (pl. Törökország, Örményország, Libanon, Izrael stb.) és a rokon görög irányzatokkal (laikó, szkiládiko). Sőt, némileg pontatlanul és vitatható módon, de még olyasmire is a turbofolk meghatározással fogunk hivatkozni, ami a maga nemében talán tisztességes popzene lenne, de az előadó személye miatt végérvényesen turbofolkká vált.
Goga Sekulić = turbofolk. (Igen, tényleg a bugyijáról énekel...)
Persze bizonyára kihagytunk számos egyéb dolgot, úgyhogy a fenti listát felejtsük is gyorsan el, hiszen lényegében tökmindegy, hogy az adott országban hogyan hívnak valamit, ha e kétségkívül közeli rokon irányzatok karaktere elég könnyen felismerhető, és ahogy bevezetőnk főcímével utaltunk rá: egymás között is adják-veszik a stíluselemeket, vagy konkrét dallamokat, akár komplett zeneszámokat is. Ezt a "lopkodást" sem most kezdték. Nem árulunk el újdonságot azzal, hogy az Oszmán Birodalomban a kulturális javak szabad áramlásának csak a képzelet szabott határt, az pedig egyáltalán nem véletlen, hogy az általunk tárgyalt zenei irányzatok szinte kivétel nélkül a török területek egykori határain belül virágoznak a legélénkebben.
Plágiumtörténeti kintekintés
A turbofolk előtti egyik legnagyobb hatású balkáni műfaj a szevdalinka. Persze mint a legtöbb igazán jó dolog, ez is bosnyák. A szó pontos jelentése tisztázatlan, illetve meglehetősen sokrétű. Valószínű, hogy maga a sevdah török és zsidó közvetítéssel az arab nyelvből került a közép-délszlávba, és a portugál fado (szintén rokonnak tartott) kulcsterminusához, a saudade [sɐwˈðaðɨ] kifejezéshez hasonlóan leginkább egy afféle, kézzel nem fogható, sajátos életérzés sűrített leírására használható: elvágyódás, sóvárgás a másik személy vagy hely után. A szevdalinka egy olyan daltípus, mely nagyjából ezt jeleníti meg. (Állítólag éppen az Ibériai-félszigetről elüldözött szefárdok hozták a Balkánra ezt a stílust, így talán nem véletlen a fadoval való párhuzam.)
A török nyelvvel még egészen kis koromban találkoztam először. Igaz, egy mukkot sem értettem annak a magyar nyelvű kórusműnek az első két versszakából, amit törökül kellett énekelnünk az iskolai énekkarral. Biztos mások is emlékeznek az Üszküdárba ment az írnok című nótára. Én a mai napig jól emlékszem rá, ahogy arra a pillanatra is, amikor egy szerb filmben először meghallottam a dal szerb nyelvű változatát. Aki most azt gondolná, hogy bizonyára fordításról van szó, az nagyon cseles, de a tipp sajnos nem jött be: a Ruse kose... kezdetű szevdalinkát ugyanis a szerbek 100%-ban sajátjuknak ismerik, ráadásul a szövege is teljesen más. Szarajevóban ugyanez már némileg kibővítve, és Anadolko címmel fut. Nem meglepő, hogy arrafelé eredeti bosnyák szerzeménynek ismerik. A görögök persze a maguk részéről meg vannak győződve róla, hogy igazából tradícionális görög nótáról van szó, melyet ugyan a konstantinápolyi hellén kolónia alkotott, de attól még egészen az övék. Így hangzik: Apó kszeno tópo. A bolgárok is bejelentkeztek egy változattal, ahogy az albánok, illetve a macedónok is, de állítólag még ladino nyelvű szefárd verzió is létezik; sőt, egyesek szerint éppen az az eredeti (ki tudja). A bekezdés elején említett török dalt pedig majdnem el is felejtettem belinkelni, pedig még film is készült belőle Az írnok címmel. Minderre persze nem magamtól jöttem rá, elég volt a szerb változatot megismernem hozzá, és rácsodálkoznom a nyilvánvaló azonosságra a szerb török-magyar kórusmű és eközött. Ekkor már rövid idő alatt eljutottam A bolgár Adela Pejeva dokumentumfilmjéhez, mely kizárólag erről az egy dalról szól (a YouTube-on szerb felirattal megnézhető, amíg le nem törlik.) Azóta persze megtudtam, hogy A Wang folyó versei nálam összeszedettebben és alaposabban dolgozta fel a témát. Egyébként ez nem meglepő, hiszen a két blog jónéhányszor "összeért" már az éterben, szerzői közül pedig egy páran kommentelnek is minket.
Szóval ennyit a lopkodásról... lám, most én is azt csináltam. Mentségemre szolgáljon, hogy az ötlet előbb fogant meg bennem, minthogy elolvastam volna Wangék vonatkozó írását. Most viszont, önálló kutatási eredményként lássuk ugyanezt a lopkodást melankolikus szevdalinka helyett vérbeli turbofolk nótákkal, melyek a saját országukban egytől-egyig nagy slágerek voltak megjelenésük idején. Párokba rendeztem őket, értelem szerűen. Azt én meg nem mondom, hogy melyik melyikről másolt, mert a YouTube-trollok is leginkább egymást ölik miattuk. De az azonosság mindegyik sor esetében kétségtelen. Kéretik klikkőni! Sokat kell, de megéri. Mindenekelőtt azonban videózzunk egy kicsit, hiszen van még olyan kommentelőnk, aki soha nem látta Jelena Karleuša produkcióját. Íme az alkalom, hogy megnézze! (Az előző két mondatot meg az alábbi videót utólag illesztettem be; általában megéri újraolvasni a régebbi bejegyzéseinket, mindig lehet bennük meglepetés.)
***
Balkáni turbofolk vándormotívumok
- bolgár–szerb;
- szerb–bolgár;
- görög–török;
- török–görög;
- török–bolgár–szerb;
- hébergörög–törökolasz;
- amerikai–szerb. :)
Kérés a kommentelőkhöz
A fentiekhez természetesen bármit hozzá lehet szólni, de ha nem akarjátok elvenni a kedvünket, akkor tartózkodjatok az olyan jellegű kommentektől, amelyek konkrét dolgok hiányára panaszkodnak. Mivel ez egy bevezető, ráadásul sorozat (melyben előre dolgozunk), könnyen lehet, hogy amit az első részekből hiányoltok, már rég benne van a következő heti adagokban. Persze a legvégén majd be lehet nyújtani a "hát, ez is kimaradt" listát, de addig csak apró kiegészítéseket tegyetek, mellyel nem lövitek le az esetleges poénjainkat. Az általunk válogatott képeket/zenéket és a szövegünket nyugodtan lehet fikázni, azt elviseljük. (Ezek után senki nem meri majd...)
* Már csak azért sem, mert az ábrázolási kánon szigorúságának oka és célja összeegyeztethetetlen a művészi egyéniesség kimunkálásának igényével. Sőt, ilyen intenciókkal eleve szigorúan tilos hozzáfogni nemhogy a szentek arcmásához, de még a ruhájuk redőjének árnyékolásához is. Ha bármiféle másolás történik, az egy adott ikon esetében elméletileg csakis egyszeri és közvetlen leképezés lehet az archetípusról (vagyis az ábrázolt szent lényegéről) az éppen aktuális üres fatáblára. Noha a jelenés tanúságát egymásnak továbbadó tanítványok láncolatán keresztül kikristályosodott kánon fogódzójának segítségével valósul meg, de végső soron a szent maga mutatkozik meg az ikonfestőnek magának, aki ebben a különleges kegyelmi állapotban képes a túlvilágot színről színre látni (1Kor 13,12), és így létrehozni a szent tökéletes arcmását. Amikor felírják a szent nevét az elkészült képre, az ikon azonnal megszűnik másolat lenni, egyúttal előlép a szent saját jelenvalóságává, mely a szellemi világból az anyagi világ felé árad ki, és a két világ határán elhelyezkedő táblaképen, mint egyfajta ablakon, esetleg prizmán, uram bocsá' frekvenciamodulátoron keresztül érzékelhető. Másképpen az ikontisztelet szimpla bálványimádás lenne. Node most nem pravoszláv képteológiai eszmecserét folytatunk, bár ha ilyesmire van igény, szívesen fossuk a szót ebben a témában is, rajtunk aztán ne múljék. Mindhárom embert, akik ezt a lábjegyzetet végigolvasták, meghívom egy sörre.