Bálint Csaba 2009-es bejegyzésének bővített, aktualizált változata

Erről a témáról nem lehet elégszer írni. Ahogy Szarajevóról vagy Srebrenicáról sem. Blogunk több mint hat éves működése során a Horvátországban vagy Boszniában (szerbek és nem szerbek részéről egyaránt) elkövetett bűncselekményekről egész soráról beszámoltunk, így elfogultsággal nehezen lehetne vádolni minket. A NATO-bombázást azonban a saját bőrünkön is tapasztaltuk. Ráadásul az akcióban NATO-tagországként közvetve Magyarország is részt vett, így nem árt néha elgondolkozni azon, hogy mi is történt. A poszt azért is aktuális, mert a másfél évtizeddel ezelőtti események 2014-ben egyfajta hivatkozási alapként újra a lapok címoldalára kerültek a Krím-félsziget megszállása, a terület függetlenedése és küszöbön álló orosz annektálása kapcsán. Nem szeretjük azt írni hogy "megmondtuk előre", de bizony, ezt is jó előre megmondtuk: valamiképp fel lesz emlegetve Szerbia és benne Koszovó példája. Ez a poszt azonban inkább a múlttal foglalkozik, célja az emlékezés. A jelen úgyis a történelem ítélőszéke elé kerül, a jövőt meg ne feszegessük, mert a volt Jugoszlávia alatti földkéregben egyelőre még mindig több fel nem robbant dinamit van elrejtve, mint ahány tömegsír. (A dinamitot képletesen értve persze. Példának okáért Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, hatáskörét túllépve épp a napokban fejtette ki: "egyszer majd mi is rendezünk népszavazást, de a pillanatot nagy körültekintéssel kell megválasztani.")

A blogger ebben a posztban nem állítja, hogy bármilyen emberáldozatnak értelme van. Nem hiszi, hogy gyilkos és gyilkos között van különbség. Elutasítja továbbá, hogy egy bűnt egy másik bűn igazolhat.

Koszovót éppen tizenöt éve bombázta külön Szerbiától (pontosabban az akkor, maradék Jugoszláviától) a NATO, az 1999. március 24-én kezdődő "Irgalmas Angyal" fedőnevű akcióban. Hetvennyolc nap alatt szinte minden szerb várost ért támadás. A katonai áldozatok mellett számos civilnek is az volt az utolsó tavasza. Az akció ideje alat szerb források szerint 2300 légicsapásban, több mint 4000 bomba által 1002 katona és 2500 civil halt meg. Köztük 89 kiskorú. Összesen 10.000 ember szenvedett valamilyen sérülést.

Akkor még sokan gondolták úgy, hogy: szegény albánok, szegény horvátok, szegény bosnyák muszlim népek. Mert a balkánon egy gonosz él, és az a szerb. Ez persze jókora nagy butaság. Azóta számtalan olyan adat, tény, esemény került napvilágra, amely remekül bizonyítja, hogy bizony szerb civilek fejét is vágták le láncfűrésszel Boszniában. (És nemcsak a második világháborúban történt ilyen.) Hogy bezony néhányuknak eladta a veséjét az UÇK (koszovói albán félkatonák), és hogy sokan nem térhetnek vissza soha Horvátországba, mert állandó zaklatásnak lennének kitéve, esetleg az életük sem lenne biztonságban. Arról sem szól a fáma, hogy a 2000-es évek elejétől kezdődően a Koszovóról elűzött albán menekültek nagy része visszatért, miközben az ott élő szerbek kétharmada lépett le: részben a tíz éve, 2004. márciusában kezdődő szerbellenes pogromok hatására ("koszovói kristályéjszaka"). Nyilván, az elűzött szerbek 99,9%-a ugyanúgy nem tehet semmiről, ahogy annak idején a bántalmazott albán civilek. Őszintén remélem, hogy a "szerb = gonosz" tétel lassan megszűnik axiómának lenni a magyar fejekben is. Nyolcmillió ember sok azért ahhoz, hogy kollektív ítéletet mondjunk felettük. Hagyjuk az "igen, de a szerbek..." típusú érvelést is, ami teljesen értelmetlen, bár gyakori elem a vitákban. Mintha egy tolvaj, akire rámutatsz, azt mondaná: "igen, de a rablók is".

Mélyen a frontvonal mögött lévő városokat bombázni beavatkozás címén egy olyan hobbi, amit én csak elítélni tudok. (Zárójeleben jegyzem meg, hogy a "felszabadított" Koszovó jelenleg is a szerv- és fegyverkereskedelem, az emberkereskedelem és a drognagykerek fellegvára; ahol a nem-albán lakosság szögesdrótokkal körülvéve él. Ahol a világörökség részeként számontartott szerb kolostort katonák őrzik, hogy az ártatlan albán nép el ne pusztítsa hazafias fellángolásában, mint ahogy az tíz évvel ezelőtt történt. Persze ez ma már nem érdekel senkit. A kis balkáni oligarchiát sebtében elismerő magyarokat sem.)

Egy perc csend

A szerb iskolákban ma egy perc csenddel emlékeznek meg a NATO-bombák áldozatairól az első óra előtt. A politikusok koszorúzással, meg egyéb miegymással múlatják mostanában az időt. Emlékeznek. Délben megszólalnak a légvédelmi szirénák, hogy 60 másodpercig a veszély elmúltát jelezzék. Este mise és harangzúgás várja az érdeklődőket.

Give a face to the story

A szerb média persze tele van a NATO-agresszióval a bombázások évfordulóján. Az lenne meglepő, ha nem így lenne. Az újságok elővettek néhány civilt, akik végtagjukat, vagy éppen gyermeküket veszítették el az igazságos bombázásban.

Ratko Bulatović a civil védelem tagjaként sietett egy lebombázott épület romjaihoz 1999-ben. Így mesélt a Press magazinnak:

"A Belügyminisztérium romjaihoz rendeltek minket a támadás után. Mi voltunk ügyeletben éjszaka. A sebesültek ellátásában és a tűzoltásban kellett segítenünk a mentőknek és a tűzoltóknak. A gépek azonban visszatértek és újabb bombákat dobtak le. Két erős robbanást hallottam, aztán elsőtétült a világ" – emlékszik vissza a férfi, aki negyvenévesen mindkét lábát elveszítette azon az éjszakán.

Most három évente cserélni kell a műlábait. Bulatović nagyon csalódott, mert Szerbia már nem követel kártérítést a NATO-tól. Holott ő úgy érzi, nagyon is tartozik neki a katonai szervezet. Május 7-én Niš városának központját érte találat. 15 ember meghalt, köztük egy terhes asszony, Ljiljana Spasić. Hetvenen sebesültek meg aznap. Egy fiatalember, Mladen Đurović így emlékszik vissza:

A bombák áttörték a tetőt. Az egyik gyakorlatilag kettévágta a mosógépet. Felrobbant a másik kettő is, én pedig éreztem, ahogy a szilánkok a testembe fúródnak. Egy évig tartott, amíg a testemből kiekerültek a repeszdarabok.

***

A merdarei (Dél-Szerbia) Marija Tosović a férjét és 11 hónapos kislányát veszítette el a légicsapásban, ami Húsvét vigíliáján sem kímélte a koszovói határ mellett fekvő, mindössze 140 lelkes falut. Az akkor 21 éves asszony hét hónapos terhesen, súlyos sérülésekkel élte túl a bomba pusztítását, mely rájuk döntötte a házat és élve eltemette őket. Marija nem sokkal később hozta világra második kislányát, akit Anđelkának ("Angyalka") keresztelt.

Anđelka és Marija Tosović (Fotó: Večernje Novosti)

Anđelka soha nem találkozhatott édesapjával, Božinával. Ahogy nővérével, Bojanával sem játszhatott. Mégis, az a bizonyos tizenöt évvel ezelőtti áprilisi éjszaka örökre nyomot hagyott életében. Édesanyjával együtt sosem fogják elfelejteni, hogy mi történt akkor. A most 36 éves Marija így emlékszik vissza:

"A testvérem és a szüleim mentettek ki minket a romok alól. Apám először Bojanát találta meg, akit rögtön odaadott Anyukámnak. Csak később mondták el, hogy a gyerek ekkor már halott volt. Aztán sikerült a férjem arcáról eltakarítani a törmeléket, hogy ne fulladjon meg. Ekkor még élt, a rokonaim pedig puszta kézzel távolították el az óriási kődarabokat rólunk. Mivel a bombák szüntelenül hullottak az égből, el kellett mennünk fedezéket keresni. Božina meg sem tudott mozdulni, ezért rátették egy ajtódeszkára, ami korábban a házunk része volt. Emlékszem, azt mondta nekem, hogy nagyon fázik. Levettem a kabátom, és ráterítettem, noha én magam is fáztam." – Még a hajnal beállta előtt Marija megtudta, hogy férjét nem sikerült életben tartani, valamint a kislány is meghalt.

***

A 2500-ra saccolt civil áldozat közül 89 volt gyerek. Egyikük, a batajnicai (Belgrád elővárosa) Milica Rakić. A hároméves kislány éppen a bilin ült, amikor egy "igazságos bomba" repesze miatt már nem szólhatott anyjának, hogy befejezte. Milica Rakić nevét ma utca viseli Batajnicán.

Ezekkel az emberekkel, és az áldozatok családjával ma már nem törődik senki. A hat évvel ezelőtt, ugyanebből az alkalomból írt bejegyzés kommentelői szerint megérdemelték, én pedig hülye vagyok.

A szerb állam, bár néhány áldozatnak akkoriban juttattak segélyt, ma többnyire csak koszorúkkal és egy perc csenddel oldja meg a kérdést. Minden évben március 24-én egy perc csöndet kapnak. A NATO-tól ennyit sem.

Azt hiszem egy percig most én is csendben maradok. Vagy gyújthatnék egy gyertyát is, nem? Mindenkiért egyet. Ha mindenkiért, aki a közel tíz évig tartó balkáni csetepatéban meghalt, ha minden ártatlan emberért, aki "csak" a lábát vesztette el, gyújtanék egyet, azt hiszem, a világűrből is látszana a gyertyafény. (További olvasmány: 16 újságíró halt meg a TV-székház elleni NATO-támadásban.)

Mielőtt elfelejtem:

Igen, de Vukovár
Igen, de Szarajevó
Igen, de Vinkovci
Igen, de Eszék és
de Koszovó is igen, de
és igen, de Knin
és Oluja és Bljesak

És igen, de Csúrog és Zsablya; és igen, de Kragujevác és Belgrád; és igen Újvidék, és a razzia és de a hideg napok; és igen, de a vérbosszú Bácskában; és igen, de Jasenovac és Stara Gradiška; és igen, de de de de de de de!