Pravoszláv Nagypéntek a vitovnicai Tadej atyával
Krisztus keresztrefeszítése – freskó a közép-szerbiai Studenica kolostorból (1208)
Ezt a bejegyzést kizárólag azoknak ajánlom, akiknek van affinitásuk az ortodox lelkiséghez. Vagy bármilyen lelkiséghez. (Legközelebb talán bosnyák dervisekről lesz szó, ki tudja.) A többiek meg nyugodtan átugorhatják, nem veszítenek vele túl sokat. A világért se akarnám, hogy unalmas péntek tizenharmadikájuk legyen.
Gondolom, nem árulok el újdonságot azzal, hogy az ónaptár szerint idén erre a hétvégére esik a húsvéti ünnepkör. Ma például még a mérsékeltebben vallásos szerbek is szigorú böjtöt tartanak: nemcsak húst, hanem semmiféle tejterméket nem vesznek magukhoz. Persze az igazán hardcore pravoszlávok hetekkel korábban elkezdték a böjtöt: amikor február végén Belgrádban jártam, az összes közértben már akkor kizárólag tejpor nélküli Plazma kekszet lehetett kapni, a dobozra annak rendje és módja szerint rá is volt írva, hogy posna, azaz "böjtös". Az íze egyébként ugyanolyan, mint az eredetié, szóval simán lehetne egész évben ilyen.
A mai péntek ezúttal nemcsak a híres názáreti faipari szakmunkás (mellékfoglalkozásban megváltó) halálának évfordulója, hanem egy kevésbé híres, Magyarországon mondhatni ismeretlen szerb ortodox egyházfié, bizonyos Tadej (Tádé) atyáé is. Tadej atya sztarec, azaz szentéletű, karizmatikus idős szerzetes volt, akihez messzi földről eljártak az emberek útmutatást kérni. Aki olvasta A Karamazov testvéreket, az Zoszima alakjában találkozhatott már egy hasonló figurával.
Tadej sztarec (sz.: Tomislav Štrbulović) földmunkás szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Vitovnicán, egy Pozsareváctól mintegy harminc kilométerre délkeletre található, jelenleg kb. 150 lakosú, vlach többségű kis faluban. 1914. október 19-ét (a Szerbiában használatos ónaptár szerint 6-át) írtak ekkor: a belgrádi kormány egy nappal azelőtt költözött Szkopje városába, ugyanis az ország északi területei már a benyomuló osztrák-magyar seregek fennhatósága alá estek. A kis Toma héthónapos koraszülöttként eséllyel pályázott az aprószentek népes közösségébe, de a sors úgy akarta, hogy a vézna és sápadt csecsemő életben maradjon, és vénszent legyen. Gyermekkorára azonban erőteljesen rányomta bélyegét a kórság: szülei évekig attól rettegtek, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. A családi legendáriumban fennmaradt, hogy jóformán semmit nem tudott megenni: a tej, a tojás, a zsír és az olaj folyton kijött belőle. (De legalább állandóan böjtölt.) Tizenötéves korában tüdőbajt kapott, ekkor az orvosok szinte lemondtak róla: mindössze három évet jósoltak neki. Az addig is igen szerény és istenfélő életet élő ifjú ezért úgy döntött, hogy hátralévő rövid földi idejét elmélkedéssel és imádkozással tölti el.
A Nagy-Morava jobb partján, Lapovo városával szemben található Miljkovo kolostorba ment, ahol ekkoriban a Szovjetunióból elűzött szerzetesek éltek. Az egyik legfontosabb oroszországi ortodox kolostorból, az 1923-ban erőszakkal bezárt Optyinai Remeteségből érkeztek, és a királyi Jugoszláviában telepedtek le, Amvroszij archimandrita (zárdafőnök, kb: "főapát") irányításával. Utóbbi nem azonos Optyinai Szent Amvroszijjal (1874-1891), a a nagyhatású sztareccel, akihez Tolsztoj és Dosztojevszkij is ellátogatott. De a fiatalabb Amvroszij mindenesetre az idősebb tanítványa volt. A Miljkovo kolostor vezetője egyébként szintén hatalmas spirituális erőteret mozgatott meg: Tadej atyán kívül többek között az ő keze alól került ki (22 évi szerbiai szerzeteslét után) a San Francisco-i székhelyű Nyugat-Amerikai Ortodox Egyházmegye érseke, a tiszteletreméltó Antonij Medvegyev (1908-2000) is. Ez volt az a szellemi közeg, amely Tadej atyát elindította hosszú útján. A zárdafőnök halálával azonban úgy érezte, hogy tovább kell lépnie, ezért visszatért a szülőhelyéhez igen közel fekvő Gornjak kolostorba. Itt tette le a szerzetesi fogadalmat, és itt szentelték diakónussá 1935-ben. Huszonegy éves volt ekkor.
A Miljkovo kolostor templomkertje
Nem sokkal ezután a Belgrád melletti rakovicai kolostorba ment, ahol 1938-ban pappá szentelték. Időközben ikonfestő stúdiumokat is folytatott. Rövid koszovói (helyesebben metóhiai) kitérő után az 1941-es német bombázás már ismét a fővárosban érte. El akart szökni Belgrádból, azonban a Gestapo a pályaudvaron letartóztatta. Ekkor még sikerült kiszabadulnia, ám később ismét elfogták, és 1943-ban "kommunista szervezkedés" vádjával halálra ítélték. Gavrilo pátriárka és a későbbi Szent Nikolaj (Velimirović) püspök addigra már a megszállók börtönében raboskodott. Kettőjüket végül a dachaui koncentrációs táborba szállították, viszont Tadej atya megúszta az internálást, és Szerbiában maradhatott. Állítása szerint a börtönben egy fénylő díszekkel övezett mennyei harcos képében megjelent neki egy angyal, aki biztosította őt arról, hogy megmenekül, mert még sok ezer szerb ortodox hívőt kell megvigasztalnia hosszú élete legvégső napjáig.
A Balkán-háborúig (1912-13) a szerbek még kezükben tartották a pravoszláv imafüzéreket és Istenhez könyörögtek. A két világháború között fokozatosan egyre kevesebbszer vették kézbe ezeket a füzéreket, és egyre kevésbé tudták őket használni. Ma pedig a szerb ortodox népre többé nem lehet ráismerni, néhányan közülünk mintha egyenesen a pokolból jöttek volna. (Tadej atya mondta 1994-ben)
Még ugyanabban az évben kiengedték a zárkából, és lakhelyelhagyási tilalommal ugyan, de legalább az életét meghagyva a Pancsova melletti Vojlovica (Hertelendyfalva) 15. századi alapítású kolostorába száműzték. Itt várta be a háború végét. 1949-ben a náci táborokat megjárt, de életben maradt Gavrilo pátriárka a peći (Koszovó) székesegyház melleti kolostor igumenjévé nevezte ki Tadej atyát. Eztuán hosszabb-rövidebb ideig több különböző állomáshelyen szolgált. 1957-ben azonban visszatért a kezdetekhez: Gornjak kolostorának vezetője lett. Két év elteltével a görögországi Áthosz-hegyen található, szerb fennhatóságú Hilandarba, Szent Száva 12. századi kolostorába küldték. Visszatérése után, 1962 és 1972 között tíz évig szülőfaluja, Vitovnica szerzeteseinek zárdafőnöke volt. Három éven keresztül ismét különféle helyekre vezényelték, míg végül 1975-ben végleg visszatért Vitovnicára. Innen ment nyugdíjba a kilencvenes évek végén.
Vitovnica – Ahol Tadej atya született, ahol tömegeket tanított, és ahol ma nyugszik
Vitovnica nem nagy, talán a legkisebb rendház egész Szerbiában. Volt idő, amikor a szerzetesek közössége mindössze néhány főből állt. Azonban a hetvenes évek közepétől kezdve Jugoszlávia-szerte híres volt arról, hogy kapui bárki előtt nyitva állnak. Tadej atya személyesen fogadott mindenkit, aki néhány száz méteres kaptató után gyalogszerrel felkereste a festői környezetű szerzetesi otthont. Minden betérőhöz volt néhány kedves szava; korra, nemre és társadalmi osztályra való tekintet nélkül. De ami a legkülönösebb az egészben: a néhány év elteltével visszatérő zarándokokat gyakran a nevükön szólította, megkérdezte, hogy vannak és sikerült-e már megoldaniuk azt a problémát, amiről annak idején beszéltek. Az áldásokat szívből osztó, egyszerű szavakkal és bárki számára érthetően beszélő csodapópának hamar híre ment az országban. Innentől kezdve szinte egymásnak adták a kulcsot a zarándokok, és Tadej atya nem fáradt bele abba, hogy mindegyiküket személyesen üdvözölje a kapuban. Még akkor is, ha éppen a kommunista titkosszolgálattól jöttek. A látogatókat ritkán engedte el szerény, ám tápláló vacsora nélkül, miközben ő maga alig vett ételt magához, délután három után pedig soha nem étkezett.
- Jobb énekelni, mint beszélni. Énekeljetek! Aki énekel, az nem gondolhat rosszra. A madarak hajnali háromtól este kilencig szüntelenül énekelnek. Senki sem kényszeríti őket, ők mégis énekelnek. Akkor is, ha senki nem figyel rájuk. És mi? Magasan hordjuk az orrunkat, nincs kedvünk énekelni, nincs kedvünk semmihez. Meg kéne próbálnunk a madarakhoz hasonlónak lenni. Ők mindig olyan vidámak. Minket folyton bánt valami. De mi az? Semmi. Önmagunkat bosszantjuk.
- Mindenkihez ugyanúgy kell viszonyulnunk. Nem szabad az embereket két csoportra osztani aszerint hogy kedveljük-e őket avagy sem. Aki segítséget kér tőlünk, az mind a barátunk. Amilyen viszonyt a barátainkkal ápolunk, olyan a viszonyunk Istennel.
- A kiindulópontunk folyton hibás. Ahelyett, hogy saját magunkon kezdenénk, mindig előbb másokat akarunk megváltoztatni, és önmagunkat hagyjuk legutoljára. Ha mindenki előbb önmagán kezdené, mindenütt békesség lenne.
- Másokkal szigorúnak lenni – nagyon veszélyes dolog!
- Az istenfélelem nem hasonlít a világtól való ösztönös, állati félelemhez. Ez utóbbi inkább a pokoltól való iszony sajátossága. Állandó félelemben élünk: Mi fog történni holnap? És azután? Isten félelme azonban inkább ahhoz hasonlítható, mint amikor szeretünk valakit teljes szívünkből és vigyázunk arra, nehogy véletlenül megbántsuk őt. Nem csupán szavainkkal vagy tetteinkkel, hanem még a gondolatainkkal sem.
- Ötven év kommunizmus több rosszat tett velünk, mint ötszáz év az Oszmán Birodalomban. A kommunizmus ugyanis eltávolította az embereket Istentől.
- Nincs olyan bűntett, melyet ne lehetne megbocsájtani. Kivéve azt, amit nem bántak meg.
(Tadej atya bölcsességei)
Kispapok, szerzetesek, kolostorfőnökök, püspökök és érsekek jártak hozzá gyónni Szerbia és Montenegró minden szegletéből, és hamarosan a környező országokból is. Rajtuk kívül egyetemi professzorok, tudósok, és művészek látogatták, ám a zarándokok között mindig voltak kétkezi munkások, háziasszonyok és egyszerű parasztok is. Ő pedig nem tett különbséget közöttük; senkivel sem kivételezett, és mindenkivel annyit és arról beszélt, amennyit és amire szükségük volt.
Még a legszutykosabb hajléktalant is királyként fogadta, és nyilt szívvel hallgatta a hozzá forduló szerencsétlen gondját-baját. Soha nem szűnt meg Isten egyszerű, szerény szolgálója maradni. Az ateistákkal sem beszélt gőgösen, kioktatóan vagy foghegyről, persze ettől még elutasította a materializmust, de nem jól irányzott ideológiai ellentámadásokkal, hanem inkább saját példamutatása által. A rendszert magát ritkán szidta, hiszen alig vett róla tudomást. A lényeg az volt, hogy a hozzá fordulón segíteni tudjon, akkor is ha éppen horvát vagy bosnyák az illető. Közben néha az is előfordult, hogy hithű muzulmánokat szinte észrevétlenül keresztény hitre térített. Amikor azután a kilencvenes években megérkezett a média és szenzációhajhász firkászok lepték el a kolostort, azt is a lehető legnagyobb türelemmel viselte, sosem zavart el senkit és minden kérdésre úgy válaszolt, mintha egy ártatlan gyermek tette volna fel azokat.
Utolsó éveit Palánkán (Bačka Palanka) töltötte. Nyolcvankilenc éves korában halt meg, 2003. április 13-án, az ónaptár szerinti Nagyszombaton, vagyis az ortodox Húsvét vigíliáján. A szentek emléknapja hagyományosan nem a születésnapjuk, hanem haláluk dátuma, hiszen ez egyben mennyei születésük időpontja is. Tadej atya mennyei születése Krisztus feltámadásának ünnepére esett. Húsvét hétfőn helyezték örök nyugalomra Vitovnicán, ahol született, és ahol népét tanította. Temetésén nagy tömeg gyűlt össze a volt Jugoszlávia minden részéből, a hívek alig fértek el a kolostor kicsiny kertjében. Az angyal jóslata beteljesedett.
***
