Serbia Insajd

A világranglista egykori negyedik helyezettje, Jelena Dokics bevallotta: tenisz karrierje elején rendszeresen verte az édesapja, aki így hajszolta a siker felé a lányát.

Az ausztrál válogatott, egykori szerb teniszező egy ausztrál lapnak vallott korábbi zűrös életéről. - Megjártam a poklok poklát az apámmal – mondta Dokics a lapnak, és hozzátette, hogy egészen 2002-ig bírta a szülői terrort, amikor összecsomagolt, elhagyta a családi házat.

- Amikor manapság vereséget szenvedek a pályán, csalódott vagyok, de már tudom, ez nem a világ vége. Amikor ilyesmit kell átélned, minden leegyszerűsödik – mondta Jelena Dokics, aki így magyarázatot adott a szerb tenisz világában keringő pletykákra és híresztelésekre is, amelyek rendszerint akkor keltek szárnyra, amikor a fiatal teniszező testén társai észrevették a verésektől kialakult véraláfutásokat.

A The Sydney Morning Herald megpróbálta elérni Jelena édesapját is, ám Damir Dokics letette a telefont. A részletes interjút csütörtökön közli a lap.

Philip Zepter (született: Milan Janković) monacói/szerb szuperbizniszmen beszáll minden idők legsikeresebb szerb focicsapatába, a Crvena Zvézdába. Egyelőre annyi csurgott ki a történetből, hogy Zepter nemcsak a főszponzor szeretne lenni, hanem idővel komoly pozícióra is ácsingózik a tönk szélére került klubban. A Zvézda nemlétező vezetősége elvileg mindent felkínál majd neki Belgrádban, akár elnök is lehet, ha akar, vagy tökönrugdalhatja mindet sorban, és a gyepre foshat, csak adjon pénzt.

Zepter közeli munkatársa azt közölte a belgrádi sajtóval, hogy egyelőre csak a főszponzor szerepét akarják vállani, de amint a Zvézda meg tud állni a saját lábán, tárgyalhatnak a továbbiakról is. Zepter kezdetnek másfél millió eurót tolna a klubba és további 500 ezer eurót adna szponzorként, bár belengette már azt is, hogy, amennyiben ő lenne a gazda a Zvézda 40 és 100 millió eurós éves költségvetésből gazdálkodhatna – írja a Press. Zepter korábban azt nyilatkozta, hogy a Zvézda egy sugárhajtású repülőgép, amelynek nincs futóműve. Ha lenne neki, fel tudna szállni újra.

Az öncsonkító melós a textilgyári munkások egyesületének elnöke, aki szerint kollégái is hajlandók lesznek ezt tenni, hogy felhívják magukra a figyelmet. A textilesek sztrájkját vezető férfi tegnap szabadult meg bal kezének kisujjától és, bár eleinte elutasította az orvosi segítséget, a polgármester kérlelésére mégis kórházba ment. Előtte azért megmutatta az ellenállás furcsa eszközét a sajtónak. Így biztosan címlapra lehet kerülni.

Öt kiskorút gyűjtött be a belgrádi rendőrség, egyikük 15 éves. Azzal gyanúsítják őket, hogy egy belgrádi romatelep elleni támadásra készültek. A házkutatás során vascsöveket és pirotechnikai eszközöket (fáklyákat) talált a rendőrség -adta hírül az RTV (Radio-televizija Vojvodine).

 

Az egész déli, délkeleti határszakaszon éjjel-nappal dolgoznak a dohánytermékek nem hivatalos forgalmazói: a csempészek. Ha az áru átjut a schengeni határon, az EU tágas piacán nagy nyereséggel kecsegtet. Az elmúlt másfél évben a VPOP a déli végeken több mint 3 millió forintnyi jövedéki bírságot szabott ki. 

Ilyen az, amikor a Zvezda meg a Partizan összecsap. Illetve ilyen az, amikor a szurkolók nem tudják leküzdeni a rivális tárbor iránt érzett undorukat. Ez a fiú az életével játszott az örökrangadón, ehhez nem fér semmi kétség. Egy kis mutogatás, aztán eldurvul a helyzet.

Történelmi pillanat: Az első bezúzott Júgó. Bővebben itt és itt. Fotó: Press

Egymaga próbált elfogni egy négyfős rablóbandát egy rendőr. Motorjával az autópályán megállásra kényszerítette a rablókat, ám azok mellbe lőtték. Vladimir Grandić rendőr tegnap a kórházban belehalt sérüléseibe. 
A rablók egy nagybecskereki ékszerboltból távoztak gazdag zsákmányukkal, ám miután elhagyták a helyszínt egy motoros rendőr eredt a nyomukba, aki az Újvidéket Belgráddal összekötő autópályán közel két órás üldözés után megállította őket.

Pontosan tíz éve – 1999-ben – történelmi tettet hajtott végre egy székely származású vajdasági magyar ember: Dani Zoltán. A világsajtót bejárta a hír, hogy Dani és katonái lelőttek egy F–117-es lopakodót. Szerbiában nemzeti hősként tisztelik, tettéről filmet készítettek. A nyugalmazott ezredest az arabok is megkeresték. Ma pékséget üzemeltet Belgrádtól nem messze, egy Székelykeve nevű faluban.

Dani Zoltán nyugalmazott ezredes 1978-ban kezdte katonai pályafutását. Egészen 2004-ig szolgálta Jugoszláviát, Kis-Jugoszláviát, majd Szerbiát. Megjárta Horvátország és Bosznia-Hercegovina csatatereit, de részt vett a NATO elleni háborúban is.

– Hogyan lett szerb hős? – kérdeztem tőle, mikor beértünk a házba. – Anyám román, apám magyar. Emlékszem, 2001-ben adtak nekünk egy kérdőívet a katonaságnál. Be kellett írni, melyik nemzethez tartozunk. Le is írtam, hogy: magyar. Anyanyelve: román. Milyen más idegen nyelvet beszél: szerb. Be is hívott a főparancsnok, és rám ripakodott: vegyem komolyan a kérdőívet, ne hülyéskedjek – mesélte nevetve a nyugdíjas ezredes.

– Gyerekkoromban Újvidéken a magyarok lakta Telep városrészben éltünk. Mindig néztük a töltésen masírozó katonákat. Utánoztuk őket, vállunkon fapuskákkal meneteltünk mi is, ha láttuk őket. Talán így kezdődött – kezdi el miután lehuppanunk a nappali kanapéjára. Sehol egy egyenruha, sehol egy kitüntetés. Egy civil háza is lehetne.

– A gimnáziumban aztán elkezdett érdekelni a technika. Volt az iskolában valamiféle műszaki szakirány, oda jártam. Azon belül is a rakétatechnika vonzott a legjobban. Később a katonai akadémiára jelentkeztem, az elektrotechnika szakra. Már akkor technológiai újítások hoztak a leginkább lázba. A rakétarendszerekkel kezdtem el foglalkozni, légvédelemmel és a katonai pályafutásom végéig ezen a területen maradtam. Jól feltaláltam magam benne. Szépen végigjártam a ranglétrát. Egyre nagyobb egységeket vezethettem. 1999-ben, amikor a NATO-légicsapások elkezdődtek egy légvédelmi zászlóalj parancsnoka voltam – meséli Dani ezredes.

Bármelyik éjszaka az utolsó lehet

Dani Zoltán katonai karrierje alatt három alkalommal volt közvetlen életveszélyben. A NATO-légicsapást leszámítva, mert a bombázás 78 napja közül bármelyik lehetett volna az utolsó, ahogy ő mondja. 1991-ben Horvátországban, Zágráb mellett szolgált, amikor elkezdődött a délszláv háború. A horvátok körülvették a kaszárnyájukat. Ekkor két alkalommal tévesztett célt a rá kilőtt golyó. 1992-ben Boszniában lőtt rá egy részeg szerb fegyveres, mert meghallotta, hogy magyarul beszél a kocsmában. Zoltánt csak a csoda mentette meg a haláltól. A részeg szerb harcos lerántotta a székről, és közvetlen közelről mellbe lőtte. A golyótól a pénztárcájában lapuló bőröndkulcs mentette meg. Akkoriban Dani Zoltán írt egy búcsúlevelet a feleségének. Egy barátjára bízta az írást, hogy ha meghalna, adja át.

– 1999-ben, amikor a NATO bombázni kezdett, már csak lélekben búcsúztam el az életemtől és a családomtól. Nem írtam újabb levelet. Tudtam, hogy bármelyik éjszaka az utolsó lehet, hiszen a gépek elsődleges feladata a légvédelmi állások megsemmisítése volt. A zászlóaljban azzal viccelődtek a katonák, hogy nem kell félni, mert Dani Zoltán, a parancsnok az Oroszlán jegyében született, tehát macska, és még hat élete van – emlékezett vissza a veterán katona a légi csapások kezdetére.

20 másodperc az élet

A hadsereget nem érte váratlanul a NATO-támadás 1999-ben. A csapatok felkészülten várták a bombázást. Dani Zoltán 200 katonájával Nyugat-Szerémség légterét ellenőrizte. A légi csapások harmadik napján lelőtt lopakodóról szóló hír percek alatt bejárta a világsajtót. A lapok címlapjai és a tévés híradások tele voltak a láthatatlannak hitt F–117-es roncsával. – Korábban 10 évig tanulmányoztam a lopakodó vadászgépeket. Nem fért a fejembe, hogy ezeket nem látja a radar. Végül találtam egy egyszerű megoldást. A radarokon egy kis módosítást hajtottunk végre, így felderíthetővé váltak a gépek. A vezérkar nem volt nyitott az újításra, így tisztjeimmel titokban végeztük el a változtatást. A támadás harmadik napján, 1999. március 27-én lépett be egy ellenséges gép az általunk ellenőrzött légtérbe. Este 8 óra 42 perckor 18 másodperc alatt befogtuk, rávezettük a föld-levegő rakétákat, és lelőttük a lopakodót. Mindig 20 másodpercen belül kellett maradnunk. Ennyi időnk volt megtalálni és lelőni a gépeket. Ha belépünk a 21. másodpercbe, végünk: felderítenek, és rakétát kapunk. Azt mondtam a katonáimnak: a huszonegyedik másodperc legyen a miénk. Legyen az az élet.

– Állandóan változtattuk a helyzetünket. Kikapcsolt reflektorokkal szállítottuk át éjszaka az összes technikát egyik helyről a másikra. Huszonháromszor váltottunk bázist. A rakétakilövő-állás körül úgynevezett radar imitátorokat helyeztünk el. Ezeket mindig hamarabb kapcsoltuk be, és később kapcsoltuk ki, mint a valódi radart. Így minket nehezebb volt bemérni, és az esetlegesen célra tartó rakétákat is eltérítette. Legalább 23-szor lőttek ránk. Ennyi becsapódás volt a bázis körül. Szerencsére egyik sem talált. Lelőttünk még egy F–16-ost és eltaláltunk egy B–2-es Spirit lopakodót is, de ez utóbbit nem ismerték el soha. Nem a mi területünkön ért földet, nem tudtuk igazolni – elevenítette fel a múltat katonatiszt, miközben egy papírzacskóból az asztalra pakolta az F–117-es darabjait. – Azt szoktam mondani, harmadik légvédelmi zászlóalj - NATO: 2-0. A harmadik gólt a bíró nem adta meg – teszi hozzá. További információk és fotók.

Milliós ajánlatok

Olvadt fém, valami tengelyféleség, apró hatszögekből álló furcsa anyag: a szárny. Erre sem képes senki más a földön. Lopakodót papírzacskóban tartani.

– Ezért a darabért 1000 dollárt kínált egy japán – mutatta a méhsejtszerű szárnyszeletet Dani Zoltán. – Nem adtam. Visszajött: 10 ezer dollárt ajánlott. Nem adtam el százezerért sem, mert eddig ment el a licitálással – fogalmazott Dani ezredes, mivel kezdődött a hihetetlen ajánlatok sorozata. – Egyszer felhívott egy férfi, aki azt mondta: üzletet ajánl. Akkoriban használt mobiltelefonokkal bizniszeltem, azzal egészítettem ki a fizetésem. Azt hittem, őt is a telefonok érdeklik. Egy hotelben találkoztunk, hárommillió dollárt ajánlott, ha kimegyek Irakba, és kiképzem a katonákat. Ha megosztom velük a titkot. Nem mentem. Nem tudhattam, mi lesz velünk, ha vállalom. Az egész családnak mennie kellett volna, és ki tudja, hazajöhettünk volna-e még valaha – árulta el a katonatiszt, aki mellesleg három gyerek apja. – Kerestek más arab országokból is. Sokkal több pénzt ajánlottak. Azt mondták, új személyazonosságot is kapunk, de nem vállaltam – tette hozzá.

Méltatlan befejezés

Minden tiszt és altiszt egyet lépett a ranglétrán, és az egész zászlóalj minden tagja kitüntetést kapott a 78 napos háború után. Dani Zoltán is alezredesből ezredessé lett, de nem úgy alakult a sorsa, ahogy szerette volna. A hadseregben hamarosan nemkívánatos személy lett. A háttérbe tolták, áthelyezték, logisztikai munkákat bíztak rá. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát az egyenruhában. Végül korkedvezménnyel nyugdíjba vonult. – Alig várták, hogy elmenjek. Arra gondoltam, ha senkinek sem kell, amit tudok, amihez értek, akkor olyan helyet kell találnom magamnak, ahol hasznos lehetek. Ha a hadseregnek nem hiányzom, akkor oda kell mennem, ahonnan már sokat hiányoztam: a családomhoz. Most pékséget üzemeltetünk, falusi turizmussal foglalkozunk Székelykevén. Az egyik barátom azt mondta: Zoltán, neked semmi bajod nincs, csak hiányzik egy betű a nevedből. Ha nem Dani, hanem mondjuk Danics a neved, többre viszed. 

A lopakodó pilótája Dale Zelko szlovén származású tiszt volt. Miután lelőtték, a NATO kimentette Szerbiából. Zoltánnak sikerült vele is felvenni a kapcsolatot. Azóta már több emailt is váltottak. A pilóta így emlékszik vissza arra a bevetésre:

A cikket nem írhattam volna meg, ha nincs a Délmagyarország.

Szégyen vagy nem, de fogalmam sincs, hogy kell galériát tenni a blogba. Így aztán legyen itt egy "parasztgaléria".

Januárban adtad be Magdi? Akkor várjál még!

Most azt hagyjuk, hogy Magdi a Blikkben mondja el... Nem lényeges. Kellett valami kis sztorika a negyedik oldalra, aztán ez lett belőle. A magyar állapolgárság megszerzése nem egy sétagalopp. Ilyen Magdi eseteknél mindig kiakadnak a népek, arra jó az egész.

Igen, Magdinak a nagyapja anyakönyvi kivonata kell. Azért kell, mert a nagyfaternek vélhetően van olyan papírja, amely bizonyítja, hogy magyar állampolgár volt korábban. Ha más nem, 1942-ben. Ha az egész procedúrában be tudod bizonyítani, hogy van olyan felmenőd, aki magyar állampolgár volt valaha, akkor hamarabb folyamodhatsz magyar állampolgárságért. Előbb persze le kell telepedned hivatalosan. Aztán, ha megvan a bizonyítékod, nem kell hosszú éveket Magyarországon tölteni ahhoz, hogy kaphass állampolgárságot. Groteszk, de így van.

Mire nekem sikerült letelepednem nálatok, teleszartam vagy egy tucat dobozkát, vettek tőlem vért vagy tízszer. Komoly összegeket kellett mindenféle praktikák révén bankba tenni bizonyítandó, hogy van suska, nem csak koldulni jövök. Venni egy lakást, hogy legyen ingatlanod is. Egy magyar állampolgár nem élhet albérletben. Ha van lakásod, munkád, nem vagy éces, leprás... letelepedhetsz. Utána lehet nekiveselkedni az állapolgárságnak. Az még több mint két év. Egy évet mondanak, de a pesszimistább hivatalnokok másfél éves becslése is nagyon naiv. Emlékszem, amikor a letelepedési szakasz végén haza buszoztunk a vadonás új személyivel, az apám órákig nézegette a címert az igazolványán. Forgatta a napfényben, hogy lássa, ahogy csillog a hologram. Sosem volt még "koronás" igazolványunk előtte.

Magyar-e vagy?

Amikor az állampolgársági szakaszba került az ügy, én is bizonyítottam, hogy a dédnagyapám magyar állampolgár volt, mintha azt kellene bizonyítanom, hogy egy fejem van. Volt vagy 10 anyakönyvi kivonata az öregnek 1910-től visszamenőleg. Össze kellett gyűjteni, mert vitézi rangra pályázott, mikor "bejöttek a magyarok". Végigharcolta, amit kellett. Volt egy csomó kitüntetése az első világháborúból. Gyűjtők akarták megvenni, nem adtuk. Majd én is büszkén mutogatom a gyerekeimnek a plecsniket. Vitéz lehetett volna az öreg, ahhoz szedte össze a papírokat. Végül nem kérvényezte, pedig x hold föld is járt volna vele. Utólag jól tette, hogy nem nyújtott be kérvényt, mert a partizánok kivégezték a sok vitézt, mikor bevonultak a magyarok helyére. Ő megúszta. Valahogy így szól a családi legenda.

Így aztán elővettük a régi mappát, hogy bemutassuk a hatóságnak: magyarok vagyunk ízig-vérig. Hogy bebizonyítsuk: őseink harcoltak a Monarchiáért, Magyarországért, hogy az ő adójukból is épült a Parlament, hogy ott voltak a Don-kanyarnál... A himnuszt már nem is tudtam komolyan venni, amikor végül több mint 24 hónap várakozás után magyarrá ütöttek. Jó sokat hümmögtek a kérelmem felett Budapesten. Mire hivatalosan is magyar lettem, már 13 éve éltem itt. Elvégeztem a gimnáziumot, az egyetemet, 3 éve dolgoztam. Kezdetben kényszervállalkozóként, aztán alkalmazottként. Hét éve volt saját lakásom, az életem 55 százalékát Magyarországon éltem le. Legalább kiérdemeltem, nem?

Az Eurovízióra nevezni szerbként is lehet Magdi. Nem vagy te akkora magyar, mint egy Puljezevics Nenád, hogy csak úgy megdobjanak a magyar útlevéllel, azaz a "passzussal". Várd csak ki a sorod! Addig dúdolgass, énekelgess, adj ki lemezt! Közben meg túrd elő az öregapád papírjait, biztos megvannak valahol. Az öregek elrakták a magyar címeres papírokat. Azt gondolták, eljön az idő, amikor kelleni fog még. Eljött. Igaz, valamiért úgy érzem, ők nem éppen erre számítottak.