Előzmény: Melyik a kedvenc exjugoszláv mentalitásod?

Részeredmény, fogjuk rá, hogy végeredmény

Sziasztok!

500 szavazat után eredményt hirdetek. (2011. február 15. esti állapot.) Mivel most már lassan csordogálnak az újabb szavazatok, a szavazást azonban nem zárom le, tekintsük nem hivatalos végeredmények a listát, mintha már csak a külképviseleteken leadott szavazatok összeszámolására várnánk, ami érdemben nem sokat oszt-szoroz.

1.) Šurda-mentalitás 25% (127 szavazat)
2.) (Polgárháború előtti) szarajevói 17% (85)
3.) Montenegrói 15% (75)
4) Vajdasági magyar 12% (58)
5.) Oldschool összvajdasági 8% (41)
6) Szlovén 6% (30)
7.) Isztriai 6% (28)
8.) Jugo-nosztalgiás 4% (18)
9.) Turbohorvát 3% (15)
10.) Turboszerb 2% (9)
11-12.) Koszovói albán 1% (7)
11-12.) Koszovói szerb 1% (7)
 

Šurda hozta a papírformát, ha úgy tetszik, miután a vajdasági magyart és az oldshool összvajdaságit külön indítottam, a vajdasági magyar mentalitás is. Vélelmezem, ha nem indítok külön összvajdasági „pártot” :-) akkor szinte kivétel nélkül a vajdasági magyarokra szavaznak az oda voksolók, és így 20%-kal ők lettek volna a másodikok.

Talán, ha Szily László helyett mondjuk Rúzsa Magdival (rejtett) kampányolok a vajmagyarok mellett (magam is rájuk szavaztam), akkor sikeresebbek.

A (polgárháború előtti) szarajevói mentalitás ezüstérme kiváló eredmény, mégsem tartom bomba meglepetésnek, posztom róluk szóló része is kifejezetten pozitív, és mint ahogyan a posztban is bevallottam, egyike a négy kedvenc exyu mentalitásomnak.

Ami viszont számomra hatalmas meglepetés, a montenegrói mentalitás harmadik helye. Gratulálok a crnagorac-fanoknak, ki gondolta volna, hogy 75 különböző IP címről ilyen gigászi erőbefektetésre szánják magukat, mint az egérrel klikkelés :-)

Választások után a választási bizottság részéről megfutják a szokásos, unalmas udvariassági köröket: Megköszönik a részvételt és a tisztességes, felelősségteljes választói magatartást.

Magam is megteszem, azonban akár hiszitek, akár nem, őszintén gratulálok az olvasóknak/szavazóknak/lájkolóknak/ meg persze a törzs-  és és alkalmi kommentelőknek.
Több mint minden negyedik szavazó egyben lájkolta is a posztot, ami nagy megtiszteltetés. A törzskommentelők szerencsére ismét hozták a szokásos civilizált formájukat. Hasznos, érdekes, udvarias kommentek születtek, és mindez elmondható az Index-címlapnak köszönhetően idetévedt alkalmi kommentelőkről is. Egyetlen, még csak trollközeli komment sem született, és a szavazás során is civilizált, felelősségteljes magatartást tanúsítottatok, holott olyan provokatív trollmágnest is kihelyeztem, mint mondjuk a koszovói albánok hagyományos cigánygyűlölete. Ennek ellenére még csak passzívan sem hájpoltátok őket, hiszen 1%-al sereghajtóként végeztek.

Végezetül, tallózás néhány piacvezető megmondóember-blogból*

A kedvenc exjugoszláv mentalitás-választás értékelése:
 

Šurda-retro ___________________________________________

 

Mandiner  Szily Lászlóra és cigánygyűlöletre nem érdemes kampányt építeni.

 

Véleményvezér  Érvényesült a papírforma, újabb kalapos király került trónra.

 

Török Gábor elemez  A vajdasági magyar mentalitással, mint klasszikus, etnikai alapon szerveződő kisebbségi attitűddel párhuzamosan indított oldschool összvajdasági mentalitás hasonlóan szavazatokat rabolt, mint Szlovákiában a Magyar Koalíciótól a Híd-Most.

 

Varánusz  Ladik Kati pinája visszanyalt.

 

Piroslap  Mi mást várhattunk a választójogot kapott határon túliaktól?

 

Kumin szerint  Ha valamit megtanultam a Köztársasági Elnöki Hivatalban, hát azt, hogy sose becsüld le egy nem túl közeli, kis állam polgárainak egzotikus mentalitását, főleg ha az a lustaságot dicsőíti. Mindezt a montenegrói mentalitás-rajongók most is ékesen bizonyították.

 

Zoli vagyok  Šurda-mentalitás? 2011-ben!? B+, A POFÁM LESZAKAD! Ez kell a parasztmagyarnak!
 

W - Magyar Gyermek  János bácsi legvidámabb barakkjának egykori lakói megszavazták a barakkot még mókásabbá tevő kockás kalapos bácsit.

 

Urbanista  Šurdapark épül a Hajógyári-szigeten. Leisztinger Tamás és Donald Trump gigaberuházásának egyik fő attrakciója a kockás kalapos Szabadság-szobor. Gerendaiék zenei fesztiválja végleg kiszorul, beolvad a Újvidék melletti Exitbe.

*Csak vicc, kommentben megírhatják a helyesbítést :-)

A lista (menta-lista) szubjektív és tudománytalan. Bevallom, nekem az első négy a kedvencem és borítékolom, ha magas lesz a részvételi arány, az utolsó fog győzni. Várom a szavazatokat, kommentekben pedig lehet korteskedni, és reklamálni, hogy: "miért maradt ki a ….., vagy a ….., és miért van bent a ……"

De a lényeg, hogy a poszt végén el ne felejtsetek szavazni! (Aggodalomra semmi ok, a szavazás titkos.)

 1./ Vajdasági magyar

Ugye minden szentnek maga felé hajlik a keze, de még a profánnak is, kezdem az egyik kedvencemmel. A vajdasági magyarságnak szerintem a Janus-arcúsága az, ami a leginkább elbűvölő.

Egyrészt a lojális, szervilis, behódoló, szelíd, kenyérre kenhető „vajmagyar”, mint a neve is mondja, ugye nomen est omen. Minket simán lehet irtani, alázni, verni, ha kell önként és dalolva degradáljuk magunkat másodrendű állampolgárrá. Politikai korrektségben gyakran Mandelán is túlteszünk. Példának okáért a blog.hu történetében bizonyára a legtöbbet lestockholmszindrómázott posztírók és törzskommentelők itt, a vajmagyarok által erősen túlreprezentált srbija.blog.hu-n leledznek. (Akik nem óriáskivetítőn olvassák a posztot, azoknak képrejtvényünk megfejtése: a bal oldali magyar trikoloros Vajdaság térkép közepét egy Stockholm várostérkép díszíti.)

Másrészt viszont a provokatív, polgárpukkasztó vonulat is jellemzően „vajdasági magyaricum”. Új Symposion, Bada Dada, Tudósok (Apa kocsit hajt) és a többi. Bátran állíthatjuk, hogy mindannyian Ladik Katalin pinájából bújtunk elő. De még az erősen megosztó személyiségű, sokak szerint szívlapáttal a pofájára „jutalmazandó” Csernus doki szájkaratés kettőssége is talán valahol arra vezethető vissza, hogy a keménykötésű, montenegrói telepesgyerekekkel terhelt gyerekkorában még a dógyosoknál is tökösebbnek, bevállalósabbnak akart tűnni.

Akit mindez nem győzött meg, az szavazzon azért megmaradásunkra, és (vajdasági) magyarságunkra, parafrazálva egy vajdasági magyar párt régi szlogenjét, mert Szily László kedvenc újságja az újvidéki Magyar Szó (ez bizonyos troll-szubkultúrákban inkább ellenérv, de bízom a Szilyt lájkoló csendes többség megfontolt, nyugodt erejében:-))

2./ Oldschool összvajdasági

A jó öreg, évszázadokon át kijegecesedett multikulti. Akik a kellő tiszteletet megadva a jószomszéd anyanyelvén köszönnek, és hasonlóan megadva a módját, a másik nyelvén viszonozzák a fogadj Istent. Állandóan rettegünk, hogy a délről nyomuló barbárok, avagy éppen "Bizánc" mindezt bedarálja, de azért (legalábbis remélem) nem eszik olyan forrón a kását. Például az első világháborút követő telepeshullámot, akik zömében kristálytiszta levegőjű hegyek közül „gyüttek”, alaposan megtizedelte a poros síkvidéken a TBC.

UPDATE: Bikmakk kolléga jogos kérésére megemlítem Đorđe Balašević énekes-dalszerzőt, Vajdaság legnagyobb természeti kincsét:-).

3./ Isztriai

Egy másik hagyományosan multikulti terület. Az Adria északi csücskének félszigete, ahol horvátok, olaszok, szlovének, de még couleur locale-ként, a középkorban betegség elől ide felhajózó montenegróiak is élnek. Habár földrajzilag Észak-Olaszországhoz fekszik közel, de például legnagyobb városa, Pula hangulatosan elhanyagolt, mállott vakolatú, kiteregetett ruhákkal terhelt sikátorai hamisítatlan Nápoly-feelingget árasztanak. Az erős partizán hagyományokkal bíró térség (de azért az olasz megszállás(?) alatt volt olyan falu, ahol viszont a fasiszta-szimpatizánsok vitték a prímet) lakóit mindig is jellemezte a regionális öntudat. Elsősorban isztriaiak. A félszigeten három ország osztozik, de a horvát fennhatóság alatt álló rész nagyságredekkel nagyobb mint a szlovén és a még kisebb olasz. Még a kilencvenes évek elején, a nagyhorvátkodás csúcspontján sem voltak nagyon vevők a nacionalista hőzöngésre. A HDZ (Horvát Demokrata Közösség, Franjo Tuđman egykori pártja, ma is a vezető, mérsékelt jobboldali nacionalista horvát tömegpárt) itt akkor sem tudott erős bázist kiépíteni. Amikor az isztriai HDZ-s góré emiatt siránkozott, a pulai Kud Idijoti punk együttes énekese ironikusan ezt üzente nekik: „Ha nekik [a nagyhorvátkodó HDZ-seknek - Styxx] itt nem jó, akkor mi a faszért nem szakadnak el?”
Rajtam kívül íme még egy isztria-buzi, Bolje Biti törzsolvasónk (akivel olykor e-mailt váltok) pár sora a témáról:
„Egy szavazat az isztriai mentalitásra. ….egyik borász barátunk, Nardučiból (Poreč közelében) mesélte egy kóstoláskor (háta mögött egy agyagkorsóval, amin a felirat: „Fala Bogu ča san istrijan” [Hál istennek, hogy isztriai vagyok. - kifejezetten ízes isztriai dialektusban.]), amikor a nővére beiratkozott Zágrábban az egyetemre, ki kellett töltenie egy űrlapot, amiben volt egy nemzetiségre vonatkozó rubrika. A lány beírta, hogy isztriai, a hivatalnok tajtékoztatta, ha nem horvát, akkor lehet olasz, szlovén, német..stb, de olyan, hogy isztriai, nem létezik. A lány nem értette(vagy nem akarta), ő mégis azt írta: „isztriai”.

4. (Polgárháború előtti) szarajevói

A vegyes etnikumú (elsősorban a muszlim-horvát-szerb közösség városa, de minden egyéb egykori jugoszláv nemzet és nemzetiség, köztük vajdasági származású magyar mikroközösség, nyomelemekben zsidók, cigányok stb is lakták).
Talán a hagyományos kulturális sokszínűség, talán a viszonylag nagy-, ám mégsem milliós, világváros méret alatti népességszám, esetleg az kedvezett az egyedülálló szarajevói mentalitás kialakulásához, hogy ugyan soha sem volt egy lepukkadt hely (pl. már 1910-ben megindult a városi villamosközlekedés) ám mégsem számított a legdinamikusabban fejlődő, és élre törő nagyvárosnak a mindenkori birodalmon belül, ahová éppen tartozott?
Csak találgatni tudok. Mindenesetre az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepére egy olyan szubkultúrát termelt ki ez a légkör, ami egészen eredeti.
Mik az ismérvei? Az alapok a legendás, önzetlen vendégszeretetre és a közvetlenségre épültek. Mindenki meghív egy italra és szóba sem jöhet, hogy a vendég fizessen. Az informális tegeződés szinte kizárólagos korra, nemre, felekezetre tekintet nélkül.
Emellett tipikus, a talán leginkább a hagyományos angol mentalitáshoz hasonló(mindig inkább lekicsinylően beszélni a saját sikereinkről, másokat sem túl dicsérni, stb.) sőt még azt is alulmúló fontoskodás-mentesség. Mi több, egyfajta tüntetőleges antisznobizmus és konvenció mentességre való törekvés az igazán menő szarajevói magatartás.
Például Emir Kusturica, azt követően is, hogy világhírű, befutott rendezővé vált, kócosan, borostásan lejmolt cigit a diákjaitól.
És azt sem tartom kizártnak, hogy mondjuk miután Kusturica megszerezte élete első cannesi Aranypálmáját, miután hazautazott és a szarajevói törzshelyére lement, ahelyett, hogy a kocsma törzsközönsége hozsannázva agyonhájpolta volna, tüntetőleg egy szóval sem említették a díját. Esetleg még valaki jól le is baszta, mondjuk így: „Már három hete nálad van a Rolling Stones kazettám, mégis mikor hozod vissza!?”
A szarajevói városi folklornak mindig is erős eleme volt a viccmesélés. Az ún. „pesti viccgyár” ahhoz képest kismiska (Haso és Mujo, vagyis Hasan és Mustafa hagyományosan a viccek két főszereplője, illetve hozzájuk csapódik Fata (Fatima) is, ha női szereplő is játszik.
Az erős török nyelvi hatás (turcizmus) felvállalása a boszniai dialektuson belül is egy többlet nyegleség felé tolta el a köznyelvet, főleg a fiatalok fésületlen szlengjét. Picit talán hasonlóan, mint a párizsi külvárosi fiatalok által átvett sok-sok arab jövevényszó, az egykori gyarmatokról bevándoroltak és leszármazottaik hatására.
A szarajevói dialektus még a többi bosnyáktól is lezserebb. Pl. a jellegzetes boszniai „bolan” töltelékszó (szinte minden mondatba beszúrják a közbeszédben, kb. „figyelj hapsikám” (de még inkább úgy fordítanám, hogy „faszikám” habár nőkre is használják) de azt is jelentheti, hogy: „ő az a pasas/csaj” is lerövidül a szarajevói beszélt nyelvben: „ba”-ra.
És emellett még minket magyarokat is felülmúlnak a közbeszédben a vaskos trágárságok változatosságában és gyakori használatában.
Az egymás oltogatása, infantilis hülyéskedés olykor Darwin-díj esélyes, önveszélyes Jackas teljesítményeket generált. Például két jómukás embert összetörten, ülepükön égési sérülésekkel szállították kórházba. Mint kiderült, nem kevés sör után műtrágyás zsákokon próbáltak lecsúszni a trebevići bobpályán és amellett, hogy összevissza verték magukat, a súrlódástól még azt a bravúrt is sikerült elérniük, hogy jégen szereztek égési sebeket.

5./ Turboszerb

Magabiztos (volt, csak egy kicsit sok háborút vesztett zsinórban, most már kevésbé) harsány, sportban keményen küzdő, céltudatos. A macsó férfiakat, különösen urbánus közegben sudár, ápolt, igényesen öltöző, de jellemzően nem könnyűvérű lányok ékesítik.

6./ Turbohorvát

Legjobban a turboszerbtől szeretné magát megkülönböztetni, pedig eléggé hasonlítanak. Ráadásul gyakran bosszantóan nagy arcok, hiszen egészséges nacionalizmusukat egy győztes függetlenségi háborúval is hizlalhatják. A turbohorvátok gócpontja nem is Horvátországban, hanem Hercegovina horvát többségű részében (Herceg-Bosna nagyobb, hercegovinai része) található. Sokan áttelepültek az anyaországba, ahol gátlástalanul nyomulnak. A közszférában zsíros pozíciókat kaparintanak meg, de a szervezett bűnözésben is jegyzettek. Mint egy zágrábi falfirka a kilencvenes években találóan froclizta őket a sorok között: „Franjo, hozd vissza a mi szerbjeinket!" Vagyis (Franjo) Tuđman, a jóarc, városlakó szerbek (akik közül sokan ellehetetlenültek, hivatalt vesztettek és elvándoroltak) pótlására nem kellett volna idecsábítani ezeket a törtető, egymás talicskáját a más, jellemzően a „bennszülött” zágrábiak rovására gátlástalanul toló karsztvidéki „gyüttmenteket”. Viszont ha ennek ellenére egészséges irigységgel tölt el, amint a talán legturbóbb horvát, a "horvát Ákos", Thompson büszkén lengeti a piros-fehér sakktáblás címeres horvát zászlót a koncertjein, akkor szavazz rájuk!

7./ Montenegrói

Montenegrói tízparancsolat: 1. Az ember fáradtan születik és azért él, hogy pihenjen. 2. Úgy szeresd az ágyad, mint tenmagad! 3. Nappal pihenj, hogy éjjel birjál aludni. 4. Ne dolgozz - A munka öl! 5. Ha látsz valakit pihenni, segíts neki. 6. Dolgozz kevesebbet, mint amennyit bírsz, és amennyit csak bírsz, a melóból passzolj át másnak. 7. A hűsölés nemesít, a lazsálásba még senki sem halt bele. 8. A munkába belebetegedhetsz, ne halj meg fiatalon. 9. Ha véletlenül megjönne a munkakedved, ülj le, várj egy kicsit, ne aggódj, hamar elmúlik!10. Ha azt látod, hogy mások esznek és isznak, csatlakozz, ha dolgoznak, térj ki, nehogy zavarj!

Magas, szikár, a többi délszláv macsótól is macsóbb, legendásan lusta nemzet, ráadásul a lustaságot afféle pozitív nemzeti imidzsként fényezik.

8./ Koszovói albán 

A fiatal államot ugyan a szerv-, és drogkereskedelemmel gyanúsan gyakran hozzák szóba, de mégiscsak kivívták a függetlenségüket. Ha nem zavar, hogy sokan, és nem csak a szerbofilek, maffiaállamnak tartják, szavazz rájuk. Ja, és a cigánygyűlölők is jó helyre adják a voksukat, ha ide szavaznak. A Kelet-Európában egyébként is jellemző cigánygyűlöletben „éltanulók”. Állítólag a koszovói romák lepaktáltak a szerbekkel, ezzel indokolják a szinte harmadik birodalmi szintű cigánygyűlöletüket.

9./ Koszovói szerb

Chuck Norris, ha éppen nem a Megyeri-hidat nevezi el, akkor természetesen hivatásos nagyszerb, lásd fentebb is.

Ha pontozod a karakán kitartást, a szülőföld iránti hűséget, akkor szavazz a ténylegesen egy fél városba, az Ibar északi partján túli Kosovska Mitrovicába visszaszorult koszovói szerbekre.

10./ Szlovén

Egyrészt germánosan szorgalmasak, precízek és tiszták, másrészt pimaszul provokatívak és progresszívek. Neue Slowenische Kunst, Laibach és Magnifico, ugye. Egy példa a fanyar szlovén szivatásra: A szerbek nyilván nem nagy lieblingjeik, hiszen a Nagyszerb hegemónia ellen lázadoztak a nyolcvanas évektől kezdve, egyre hangosabban. Egy Bosznia-Hercegovina elleni focimeccsen 2-0-ra vesztettek, valahogy a bosnyákokat viszont mégiscsak kellett bosszantani, hát a meccs végén a szlovén szurkerek elkezdték skandálni, hogy: „Srbija! Srbija!”

11./ Jugo-nosztalgiás

"Nosztalgia" Autómosó

"Tito alatt jobb volt!" Sokaknak sok minden igen, de azért valahol ez is olyan, mint nálunk a 3.60-as kenyér. Főleg azoknak a műfaja, akik a hetvenes években voltak húsz-harminc évesek , ma meg ugye…. Mindenestre, amikor az ember fiának még állt, mint a fagyott kutyaláb, akkor bizonyára sok minden mást is feltupíroz a megszépítő messzeség. De aki erre vevő, annak hajrá!

12./ Šurda-mentalitás

Ki ne emlékezne a nyolcvanas évek jugoszláv filmiparának legendás termékére, a Magyarországon Forró szél [Vruć vetar] címmel számos alkalommal bemutatott tízrészes sorozatra? Borivoje Šurdilović, azaz „Šurda” karaktere hihetetlenül népszerű lett itthon; kockás kalapja divatot teremtett, a kávéval és hanyattfekvéssel gyógyítható alacsony vérnyomásáról szóló filmes idézetek pedig még ma is szállóigék alakjában keringenek:

– Ti hogy keltitek fel?

– Az orra alá kell dugni egy csésze kávét.

– Hozom azonnal!

Styxx kolléga egyszer már majdnem írt egy bejegyzést a Šurda-jelenségről, de aztán elkalandozott. Előrebocsájtom, hogy én is így fogok tenni, egyszer talán oda is eljutunk, hogy egy teljes posztot szenteljünk a Forró szélnek. Addig is, aki olyan fiatal, hogy nem tudja miről van szó, vagy pedig az elmúlt 30 évet egy másik kontinensen töltötte, sürgősen tekintse meg az alábbi videót, mely az egész Šurda-életérzés egyik legjobb sűrítménye.

A Forró szél főszereplője az akkor 44 éves Ljubiša Samardžić (közkeletű becenevén: Smoki) volt. Macedóniában látta meg a napvilágot egy szerb szénbányász fiaként, 1936-ban. Színészi tehetségére hamar fény derült, így már a '60-as évektől kezdve a világhírű jugoszláv filmgyártás egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze lett (A neretvai csata c. híres partizáneposzban is játszott). 2008-ig több mint 150 filmben szerepelt (ebből közel ötvenben főbb karaktereket formált meg). A '90-es években feleségével, Mirjanával és fiával, az azóta elhunyt Dragannal együtt filmügynökséget alapítottak. Smoki azóta rendez is (eddig összesen hat ízben), illetve produceri feladatokat is végez, bár ez utóbbi területen inkább neje jeleskedik, akivel 1960 óta él boldog házasságban. Egyébként sokat tartózkodnak Budapesten, mivel lányuk állítólag ide nősült jött férjhez.

Šurda-dal: előadja Željko Samardžić 
(A filmbeli verziót itt lehet megnézni)

Ljubiša Samardžić 2010-ben gondolt egyet, és hozzálátott egy új, nagyszabású tévés produkció előkészítésének, melyre a Forró szélhez hasonlóan nézők milliói fognak emlékezni. Célul tűzte ki, hogy megfilmesíti Gordana Kuić szerb írónő 1986-os bestsellerét, a magyarul legfrappánsabban Esőillat a Balkánon címmel fordítható Miris kiše na Balkanu c. nagy sikerű regényt. A Cinema Design és az RTS koprodukciójában rekordidő (alig négy hónap) alatt leforgatott sorozatot azóta műsorra tűzte a közszolgálati televízió (RTS) egyes programja, az elmúlt hetekben pedig olyanok is elkezdtek beszélni róla, akik amúgy nem néznek tévét. (Lelkes rajongók fáradságos munkájának eredményeképpen az epizódok az internetről is letölthetők.) Szerbia valóságos Miris kiše... lázban ég. A szarajevói illetőségű szefárd zsidókról szóló családi saga első részét 2010. december 10-én láthatta a nagyérdemű, azóta minden pénteken újabb egyórás epizódot vetítenek, a befejező részt pedig 2011. április 15-én mutatják be. Két bosnyák és egy bolgár televízió már megvette a licencet, a horvátokkal még tárgyalnak. 

Minek köszönhető ez a hallatlan népszerűség? A rendező és a producer (Mirjana Samardžić) szerepe ebben a kérdésben másodlagos, noha valóban maradandót alkottak. A siker kulcsa azonban egyértelműen a televízióban manapság szokatlan témaválasztásban (a 20. század elejének letűnt világa) és a regény népszerűségében rejlik. A hangulatos képekről a könyvben ábrázolt eredeti helyszínek gondoskodnak, melyeket ténylegesen felkeresett a stáb: forgattak Belgrádban, Szarajevóban, Dubrovnikban, Zimonyban és Pancsován is. (Samardžić egyébként huszonnyolc év után először járt a bosnyák fővárosban.) Mindezt természetesen fokozza az ismert művészekből álló szereplőgárda nagyszerű alakítása, és persze a spanyolos (valójában ladino nyelvű) főcímzene, melynek szövege az egyik főszereplő, Marija Vicković előadásában csendül fel. A dal címe Adio Querida (remélem nem csak nekem tűnik fel a párhuzam az A sad adio és eközött), s nem véletlenül kapott központi szerepet a filmben: a ladino anyanyelvű szefárdok egyik hagyományos énekéről van szó, melyet számtalan feldolgozásban hallhattunk már, többek között a világhírű izraeli énekesnőtől, a tragikusan fiatalon elhunyt Ofra Hazától. (A szefárd kultúráról szóló írásunk a bejegyzés végén, keretes összefoglalóban olvasható.)

Adio Querida – a Miris kiše na Balkanu főcímdala.

Előadja: Marija Vicković (képek a filmből).

Gordana Kuić 1942-ben született a szerb fővárosban. Édesanyja, Blanka Levi szarejevói származású szefárd zsidó lány volt. Élete és az általa mesélt történetek színes világa nagyban meghatározta a későbbi írónő gondolatvilágát. Kuić angol nyelvből és irodalomból dimplomázott Belgrádban, később a helyi egyetemen majd az amerikai nagykövetségen dolgozott, a '90-es években a Soros-alapítvány alkalmazásában állt. Jelenleg Belgrádban és New Yorkban él. Eddig összesen hét regényt írt, közülük az első és legnépszerűbb a Miris kiše na Balkanu. Azért kezdte el, hogy konzerválja azt a kiterjedt családi legendáriumot, melyről anyja, Blanka (könyvbeli becenevén Blanki) és négy különleges személyiségű nagynénje: Laura, Nina, Klara és Riki gondoskodtak. A regény az ő igaz történetüket dolgozza fel az I. világháború kitörésétől egészen 1945-ig, hűen ábrázolt történelmi keretbe ágyazva. A könyv elején Szarajevó még az Osztrák-Magyar Monarchia távoli tartományának „félig gyarmati” adminisztratív székhelye (azért ne feledjük, hogy élt itt egy Gavrilo Princip nevű szerb diák is); a végén pedig a II. világháborúból győztesen kikerült Jugoszlávia egyik nagy reményű kulturális központja. Egy prosperáló boszniai zsidó család életén és megpróbáltatásain keresztül sajátos képet kaphatunk a kor hangulatáról, a bosnyák főváros multikulturális (német, magyar, muzulmán, pravoszláv, katolikus és szefárd) világáról. A romantikus szálak az öt lány karaktere miatt magától értetődően szintén jelen vannak; a művelt testvérek modern, világlátott felfogása ellentétben áll a család, a mikroközösség és az egész város hagyományos szemléletmódjával. Mindez érdekes konfliktusokat szül.

A mű először 1986-ban jelent meg a Vuk Karadžić Kiadónál, és szinte azonnal hatalmas közönségsikert aratott, több mint húsz új kiadás követte Jugoszlávia-szerte. A Zsidó Közösségek Egyesületétől még a délszláv háború kirobbanása előtt alkotói díjat érdemelt. A Szarajevói Nemzeti Operaház 1991-ben állította színpadra a könyv alapján rendezett balettjátékot, később színházi bemutatókra is sor került. A regény angol és francia fordítása szintén bestseller lett, magyarul egyelőre nem olvashattuk. Ha már itt tartunk, szerintem mindenképp érdemes lenne megpróbálkozni a filmsorozat hazai vetítésével. Vitathatatlanul több kulturális értéket hordoz, mint a Barátok közt, ráadásul nem túl hosszú, mindössze tizennégy részes. Ha a Forró szél hajdan siker volt, szerintem erre is vevők lennének a magyar nézők.

A film szereplői között meg kell említenünk a családfőt (Leon Salom) alakító Predrag Ejdus színészt, aki az utóbbi évtizedek legtöbb tévésorozatában főszerepet kapott. Rajta kívül az alábbi művészek játszanak fontosabb szerepet: Ljiljana Blagojević (Estera), Mirka Vasiljević (Blanki), Aleksandra Bibić (Riki), Kalina Kovačević (Nina), Marija Vicković (Klara), Tamara Dragičević (Buka), és Stefan Buzurović (Atleta). Mint már szóltunk róla, a producer Ljubiša Samardžić felesége, Mirjana Samardžić. A forgatókönyvet Đorđe Milosavljević jegyzi, az operatőr pedig Rade Vladić.

Gordana Kuić írónővel még évekkel ezelőtt készült egy interjú, melyet a film sikerére való tekintettel a televízió ismét műsorra tűzött. (A beszélgetés elején a riporter és az interjúalany látható 2010-ben, ezután következik a '90-es évek elejéről származó bejátszás.) Mivel az interjú nagy részében olyan dolgok hangzanak el, melyeket a cikkben is megemlítettünk, nem fordítottam le. Mindenesetre arra biztatom a szerbül nem tudókat is, hogy nézzék meg a videót, mert tele van nagyszerű korabeli fotókkal, melyek Kuić rokonait ábrázolják.

Kik is azok a szefárdok? Az elnevezés Spanyolország héber nevéből (Szfárád) ered, szefárd zsidóknak pedig azokat az izraelitákat nevezzük, akik eredetileg az Ibériai-félszigeten laktak, s a középkorban a mór kalifák vallásilag toleráns uralma alatt virágzó kulturális közösséget építettek. Az "aranykor" hispániai zsidóságának ismertebb képviselői: Jehuda Halévi, Majmonidész, Haszdáj ibn Saprút, Jehuda ben Dávid Khajjúdzs, Sámuel Hanagid ibn Nagdéla és még sokan mások.

1492-ben (a mórok legyőzése után) Aragóniai Ferdinánd és felessége, Izabella kiűzték Spanyolországból a zsidókat, akik szétszóródtak Dél-Európában és Észak-Afrikában. (Egy részük Hollandiát választotta, legismertebb képviselőjük Baruch Spinoza filozófus.) Közösségeik egészen a 20. századig fennmaradtak (különösen jelentős népcsoportot alkottak a II. világháborúig Szalonikiben, illetve szerte a Balkánon, többek között Boszniában), legnagyobb részük azóta átvándorolt Izraelbe, de még mindig léteznek közösségeik az említett helyeken.

A szefárd zsidók hagyományos nyelve a ladino (másnéven dzsudezmo vagy judeospanyol): a spanyol nyelvet archaikus (15. századi) formában őrizte meg, sajátos, héber nyelvből átvett vallási-hitéleti terminológiával. A ladino nyelvet régebben kizárólag héber betűkkel írták, azonban manapság a katalán helyesíráshoz közel álló latinbetűs dokumentumok is egyre jobban terjednek. A nyelv beszélőinek száma becslések szerint 200 ezer lehet, természetesen közülük elenyészően kevesen vannak olyanok, akik semmilyen más nyelven nem tudnak.

A bosnyák zsidóság legismertebb jelképe az ún. Szarajevói Haggáda, mely egy 14. században készült széder-esti szertartáskönyv. Színes, kézzel készült miniatúrákat tartalmaz. (Valószínűleg katalán mester munkája.) Jelenleg Bosznia-Hercegovina Nemzeti Múzeumának tulajdona, de a II. világháborúban kalandos utat járt be: a múzeum főkönyvtárosa személyesen menekítette ki a nácik és az usztasák karmai közül, majd egy muzulmán mecsetben őrizték egészen a harcok végéig. Első tudományos igényű publikálását a magyar Scheiber Sándor végezte el 1957-ben. Szarajevó 1992-es ostromát úgy vészelte át, hogy a múzeumba többször is betörtek fosztogatók, ám egyszer sem lopták el, mert nem tudták, mekkora értéket képvisel. Az ostrom után a folyosón elszórva találtak rá.

Az elmúlt hónapokban innen Magyarországról úgy tűnhetett, hogy a tavaly őszi események után Novi Pazar és környéke valamelyest lenyugodott, a kedélyek csillapodtak. Mostanra kiderült, ez mégsem így van. Egyre-másra érkeznek a hírek a szandzsáki problémákhoz kapcsolódóan. Az egész sztori újramelegítése még a múlt hét elején kezdődött, amikor Muamer Zukorlić főmufti, a Novi Pazarban székelő Szerbiai Iszlám Közösség [figyelem! nem azonos a belgrádi székhelyű Szerb Iszlám Közösséggel, melynek szintén vannak hívei a szandzsáki bosnyákok között – a szerk.] vezetője felháborodásának adott hangot az országszerte megszervezett január végi iskolai ünnepségek ellen. Egészen pontosan azt kifogásolta, hogy az oktatási intézmények 1823 (vagyis Miloš Obrenović ezirányú rendelete) óta minden év január 27-én megemlékeznek a nagy nemzeti patrónusról és iskolaalapító főpapról; az első szerb király, Stefan Nemanjić alias Stefan Prvovenčani (Először Koronázott István) testvéréről: Szent Száváról.

„Egy szekularizált államban elfogadhatatlan, hogy az iskolák egy ortodox vallási ünnepet celebrálnak, melyet az összes nem ortodox állampolgár köteles tiszteletben tartani.” – vallja a főmufti. „Arra buzdítjuk a muzulmán hitű szülőket, hogy ne engedjék el gyermekeiket az efféle ünnepségekre, melyek csak arra jók, hogy tovább erősítsék az asszimilációt. Fel fogjuk hívni a nemzetközi emberjogi intézmények figyelmét a problémára” - tette hozzá a Közösség szóvivője.

Saša Janković szerb ombudsman szerint az iskolai megemlékezések Szent Száváról nem elsősorban mint a pravoszláv egyház szentjéről, sokkal inkább az államot alapító egyik uralkodó-dinasztia tagjáról szólnak, aki mellesleg a kultúra ápolásában is jeleskedett. Az ünnep arra való, hogy az ország minden polgára (nemzetiségétől vagy vallásától függetlenül) emlékezzen az oktatás és a tanulás fontosságára. A szerbiai római katolikus és zsidó közösségek vezetői még aznap elhatárolódtak az iszlám közösség bojkottra való felszólításától.

Az ünnep másnapján azonban Zukorlić ismét nyilatkozott. Novi Pazarban ugyanis gyűlést hívtak össze, melyen a Szerbiában lakó muzulmán nemzetiségű polgárok „erőszakos asszimilációjára” irányuló törekvéseket vitatták meg. Hallgatósága előtt a főmufti kijelentette: „amikor Szandzsák autonómiája megvalósul, személyesen fogom garantálni minden szerb ortodox hitű gyermeknek, hogy nem fogjuk kényszeríteni őket sem a Bayram, sem pedig egyéb iszlám megemlékezés látogatására.”

Elemzők szerint ezúttal nem kell attól tartani, hogy a Koszovón lejátszódott események megismétlődnek. Zukorlić ugyanis nem élvez osztatlan támogatást Szerbia muzulmán nemzetiségű polgárai körében, ráadásul Bosznia-Hercegovina egyes (bosnyák) politikai pártjain és Törökországon kívül eddig komolyabb nemzetközi tárgyalópartnere sem akadt, ez utóbbi is inkább csak megfigyelője az eseményeknek. Mint már arról korábban írtunk (kommentben; lásd a keretes részt), a Szandzsák etnikai viszonyai valamelyest különböznek a koszovói állapotoktól. Koszovó belpolitikai kudarca (a külpolitikai tényezőkről nem is beszélve) pedig egyértelműen megkérdőjelezi egy újabb állam létrejöttének jogosultságát. A széleskörű területi autonómia természetesen más kérdés, az így megalakuló entitás jogrendszere azonban hosszas viták tárgyát képezi majd. 

A helyzet bonyolultságát fokozandó annyit még tegyünk hozzá, hogy az ún. Szandzsák (hivatalosan ilyen egyébként nincs, a Novi Pazar-i Szandzsák 1878 és 1913 között létezett) Szerbia és Montenegró között megosztva helyezkedik el, hat-hat opština van mindkét országban, megközelítőleg ugyanakkora területtel és lakosságszámmal. Mindkét "térfélen" vannak muzulmánok, azonban abszolút többségben csak a Szerbiához tartozó rész déli felén (Novi Pazar és környéke, valamint attól délnyugatra). Ez a sáv folytatódik a montenegrói Szandzsák-részen is, azonban lényegesen keskenyebben. A montenegrói térfél muzulmán vallású lakossága nem feltétlenül jelent muzulmán etnikumot. (Sajnos létezik a "muzulmán etnikum" fogalom is, régen erre azt mondták, hogy bosnyák, azonban ma már más a helyzet, ők magukat nem feltétlenül tekintik bosnyáknak.) Ugyanis a Montenegró kérdéses részén lakó albánok egy része is mohamedán.
További lélektani problémákat vet fel (amelyek Koszovó esetében sem elhanyagolhatók), hogy a szerb Szandzsák-rész muzulmánok lakta délkeleti része egybeesik a középkori Raška fogalmával. (Néha ma is így hívják Novi Pazar közvetlen környékét.) Raška nevéből származik a magyar rác szavunk is egyébként, és ez volt az a terület, amelyik Szerbia államiságának legelső csíráját adta. A 7. században alapította a Vlastimirović-dinasztia. Ras nevű fővárosuk a mai Novi Pazar közelében volt. (Stari Ras várromja az Unesco Világörökség része.)

A Svéd Akadémia keddi hivatalos bejelentése szerint a 2011. évi irodalmi Nobel-díj jelöltjei közé került Dobrica Ćosić, ellentmondásos személyiségű közismert szerb író, politikus. Ha sikeresen átjut a különböző fordulókon (amire azért igen kevés esélye van), akkor Ivo Andrić Nobel-díja után pontosan ötven évvel újabb szerbhorvát nyelven alkotó szerzőt jutalmazhatnak az egyik legnagyobb irodalmi elismeréssel. Jelölését neves szerb akadémikusok és irodalomtudósok mellett többek között olyan művészek is támogatták, mint Emir Kusturica. A 15-20 nevet tartalmazó végső listát a svédek áprilisban fogják közétenni. (Korábban egyébként évekig a Nobel-díj egyik esélyeseként tartották számon a 2009-ben elhunyt belgrádi illetőségű Milorad Pavić költőt és regényírót, a Kazár szótár világhírű alkotóját.)

Dobrica Ćosić kétszer kapta meg a legfontosabb szerb irodalmi díjként számon tartott NIN-díjat, ám a szélesebb közvélemény előtt neve elsősorban politikai tevékenységéről ismert. 1921-ben született a šumadijai (Közép-Szerbia) Trstenik községben, 1939-től különböző kommunista szervezetek tagja, később partizán. Az ötvenes évek elején Milovan Đilas mellett dolgozott, közösen vezérelték a titóizmus ideológiai- és propagandagépezetének számos megnyilvánulását. Đilas kegyvesztettsége után Ćosić egy ideig továbbra is Tito híve maradt, elkísérte a marsallt az afrikai "el nem kötelezett" országokba tett látogatásai során. 1962-ben sikeresen szállt szembe a szlovén kommunista vezetők decentralizálási törekvéseivel, ezzel kivívta Tito elismerését. Mindazonáltal a hatvanas években erős központosító elképzelései háttérbe szorultak, mivel Tito maga is tudatosan mindinkább a testvériség-egység szellemében kezdte alakítani politikáját, ideológiájában egyre nagyobb teret kapott a decentralizáció eszméje.

Ćosić ettől kezdve fokozatosan a szerb nacionalizmus felé fordult, többek között élesen kritizálta Vajdaság és Koszovó autonómiáját. Tito halála után nyíltan hangot is adott nagyszerb elképzeléseinek. Ekkoriban érdemelte ki követőitől a "nemzet atyja" [otac nacije] jelzőt. A 80-as években sokat hangoztatott tétele szerint "a szerbek a huszadik században minden háborújukat megnyerték és minden békéjüket elvesztették". Az 1989-es rigómezei eseményektől kezdve pártolta Slobodan Milošević politikáját, sőt abban is szerepet játszott, hogy Radovan Karadžić boszniai szerb vezetővé lépett elő. A délszláv háború kirobbanásakor nyíltan Szerbia törekvéseit támogatta. 1992-ben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (későbbi Szerbia és Montenegró) elnökévé választották. 1993-ban Milošević ellen fordult, így ezt a tisztséget (pár nap híján) alig egy évig tölthette be. Az ezredfordulón nyilvánosan az ellenzéki Otpor-mozgalom mellé állt.

Magyarul megjelent művei közül említésre méltó 1951-ben írt első regénye (Daleko je sunce), melyet 1957-ben adott ki az Európa Könyvkiadó Messze még a hajnal címmel. 1989-ben a Minerva Kiadó gondozásában jelent meg 7 nap Budapesten című írása (Sedam dana u Budimpešti), melyben az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentőségét hangsúlyozta: "Magyarországnak ezen az őszön századunk emlékezetévé kell válnia. Hogy drámája ne ismétlődhessék meg. Magyarország 1956. október 23-tól és mindattól, ami történt és ami a jövőben történik, a világ lelkiismeretének vizsgája is lett. A történelemben, legalábbis mostanáig, puszta hősiességgel még egyetlen politikai győzelmet sem vívtak ki. Ez olyan dráma, amilyet a második világháború óta a világ még nem élt meg."

Kapcsolódó hír: Az első (és egyetlen) jugoszláv Nobel-díj évfordulója kapcsán Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában 2011-et Ivo Andrić évének nyilvánították, ezzel összhangban nagyszabású kulturális eseményeket, felolvasóesteket és egyéb rendezvényeket tartanak, minden bizonnyal a Híd a Drinán és egyéb jelentős művek újabb kiadása is várható.

(Forrás: B92)

Wikileaks-kiszivárogtatások szerint a hágai Nemzetközi Törvényszék börtönében fogvatartott egykori jugoszláv diktátor a felesége, Mira Marković erős befolyása alatt állt.

Tim Mcfadden, a Hollandiában székelő Nemzetközi Törvényszék fegyintézetének ír állampolgárságú börtönigazgatója (korábban Írországban volt börtönparancsnok) informálta az amerikai diplomáciát  Miloševićről.

Mcfaddennek volt a legszorosabb, napi szintű kapcsolata a börtönben Miloševićtyel.

Egy 2003-as decemberi jelentésében Mcfadden arról tájékoztatta Richard Prospert -az USA diplomáciai stábjának azt a korabeli vezetőjét, akinek a hatáskörébe a volt jugoszláv háborús bűnök feltárására felállított hágai nemzetközi büntetőbírósággal való kapcsolattartás tartozott- arról, hogy nem igazak a hírek Milošević állítólagos depressziójáról, azonban a diktátort megviseli, hogy nem találkozhat a családtagjaival, főleg a feleségével és Marko unokájával.

„Minden reggel felhívja a feleségét, akivel rendkívüli a kapcsolata. Lehet, hogy Milošević képes volt manipulálni a nemzetét, de a felesége - annak ellenére, hogy ennek nincsenek látványos külső nyomai – a saját kénye-kedve szerint befolyásolhatja.”- jelentette az egykori ír fősmasszer.

Mcfadden a Wikileaks által megszellőztetett bizalmas diplomáciai iratok szerint többször is tanúja volt annak, amikor Mira Marković a férjét valami olyasmire bírta rá, amit az asszony a fejébe vett. Mira Marković egyébként saját jogon is politizált. A Jugoszláv Egyesült Baloldalnak, a miloševići kommunista utódpártnak, a Szerb Szocialista Párt szatellit-szervének egyik alapítója is ő volt.

„Ha valamiben Milošević mégsem hallgatott a feleségére, akkor azt Mira asszony mindig felhánytorgatta neki, és arra figyelmeztette, hogy ha az ő tanácsai szerint jár el, akkor elkerülhette volna a negatív következményeket. A felesége volt Milošević első számú információforrása, a vigasza, ő motiválta és a stratégiai döntéseit is kivétel nélkül Mira Marković tanácsai alapján hozta. Soha sem mondott neki nyíltan ellent. Ha valamiben eltért a véleményük, Milošević inkább úgy tett, mintha nem is hallotta volna amit az asszony mond.”- állt az egyik Mcfadden -jelentésben.

2003 szeptemberében Milošević magas vérnyomása aggasztotta a hágai fogvatartóit. Azon folyt a brainstorming, hogyan csökkenthetnék a foglyot érő stresszt és hogyan „tehetnék boldogabbá”.

Mcfadden azt is leírta, hogy felvetették, Mira Markovićnak valamiféle diplomáciai immunitást biztosítva lehetővé kellene tenni, hogy Oroszországból Hollandiába költözzön, a férje mellé. Ezt a lehetőséget végül elvetették. Az ellenérvek között többek között az is szerepelt, hogy Mira Marković rendkívül kiszámíthatatlan, szeszélyes személyiségű.

Slobodan Milošević 2006 március 11-én hunyt el a cellájában szívinfarktusban. A 64 éves vádlott magas vérnyomással és szívpanaszokkal küszködött, valamint emellett cukorbeteg is volt.

B+ Slobo, mi lett volna, ha valamikor ezerkilencszáznyolcvan-valahányban ejted Mirát?

Kérdéseim az olvasókhoz:

Ahogy szépemlékű Tornóczky Anita kérdezné: Jogilag és erkölcsileg, és ezt így hogy?

Oké, Milošević egy szaralak volt, a rendszere dettó.

Oké, az USA és Írország dva bratanca. NATO-szövetségesek, ráadásul az USA-ban hatalmas az ír diaszpóra. No de akkor is! Hogyan is működik ez?

- Mcfadden elvtárs, kérni fogunk magától valamit: Jelenteni kellene az amerikai diplomáciának Miloševićről.

Ha a fószert minderre az ír nemzetbiztonsági hivatal, vagy az illetékes ír szerv kérte fel, akkor azt mondom, hogy oké.

Ha a csávót az amerikaiak felkérték, majd jelentette hazája illetékeseinek, akik minderre rábólintottak, akkor is azt mondom, hogy oké.

DE! Ha a hágai börtönigazgató barátunk mindezt a  saját szakállára csinálta és minderről lapított, mint szar a pincében, akkor azt mondom, hogy nem oké, és megmondom azt is, hogy miért: Egy egykori ír börtönparancsnoknak nem hiszem, hogy kenyérre kellett a pénz. Lehet mondani azt, hogy: - Köszönöm nem.

Ne feleddjük, a kétezres évek elejéről, és Hollandiáról beszélünk, és nem mondjuk Magyarosrszágról és az ezerkilencszázötvenes évek elejéről.

A Wikileaksről és Julian Assangeról sok rosszat lehet mondani (és hál' istennek jót is), DE! Az, hogy ilyesmikről elgondolkodunk, az szerintem hasznos.

Várom a véleményeket kommentekben, pro és kontra.

Sanader interpolos elfogatóparancsa

Ivo Sanader, a súlyos korrupciós vádak miatt a múlt év végén Ausztriában letartóztatott és Horvátországnak kiadott, volt horvát miniszterelnök ügyében egyre bizarrabb részletek kerülnek napvilágra.

Egy négymillió kunás (kb. százharmincötmillió forint) páncélozott BMW kétes eredete után kutatva előbb Robert Ježić rijekai iparmágnásra, és egyben laptulajdonosra terelődött a gyanú, aki a luxusajándék fejében állítólag alacsony áron jutott ipari villanyáramhoz, aminek következtében az állami tulajdonú horvát áramszolgáltatót hatmillió-háromszázezer kuna kár érte. Mindez szinte aprópénz az áramszolgáltató részéről Ježić egyik üzemének nyújtott tizenötmillió kunás kétes, nagyvonalú törlesztési feltételekkel folyósított kölcsönéhez képest, aminek a jóváhagyásában a vádak szerint az akkori miniszterelnök keze is benne volt. Tisztességes piaci viszonyok között valóban furcsa, hogy egy állami áramszolgáltató magánvállalkozásnak félmilliárd forintnak megfelelő összegű kölcsönt folyósít igen kedvező feltételekkel.

A volt kormányfőnek ajándékozott, méregdrága páncélozott BMW kétes eredete körül az igazság talán még ennél is szomorúbb. Egy, a tengerparti Makarskán élő üzletember, Marijan Primorac, az ötven leggazdagabb horvát egyike a nyomozás során bevallotta, hogy a luxusautót ő ajándékozta Sanadernek. A horvát oligarcha, akinek az üzleti érdekeltségei közé többek között sportfogadó-hálózat is tartozik, valamint ő a rovinji dohánygyár termékeinek kizárólagos boszniai forgalmazója, kiskorú fiát lepte meg a jó tanulmányi eredményeiért egy BMW X3-as sportkocsival. A kiváló pedagógiai érzékkel megáldott mintaapa annak ellenére kedveskedett kamasz csemetéjének egy ilyen teljesen hétköznapi ajándékkal, hogy a fiú ellen már korábban is folyt eljárás engedély nélküli járművezetés miatt.

A példás tanuló Ivan, az ifjabbik Primorac 2002-ben az ajándék sportkocsival legalább 80 kilométer per órával lépte túl a megengedett sebességhatárt és halálra gázolt két tizenhat éves lányt, Ana Andrijaševićet és Kata Erceget.

A fiút két és fél év szabadságvesztésre ítélték, amit utóbb két évre enyhítettek. Az enyhítés bírósági indokolásában többek között ilyen érvek is szerepeltek: „Az elítélt egy társadalmilag elfogadott családból származik” – jelentsen ez bármit is. Valamint, hogy: „Az ítélet teljes letöltése megakadályozná az elítéltet abban, hogy Svájcban folytassa tanulmányait.” Alapos a gyanú, hogy a két emberéletet követelő száguldozásért kiszabott szégyenteljesen alacsony büntetés, és a még szégyenteljesebb enyhítés a szintén BMW-vel megajándékozott ex-miniszterelnök közbenjárásával került kiszabásra.

Mirko Erceg, az egyik halálra gázolt lány apja így kommentálta az évekkel ezelőtt lezárt ügy legújabb fejleményeit:

„Sajnos nem lepett meg az új fordulat. Inkább csak megerősítették a hírek, hogy évekkel ezelőtt is igazam volt, mert már akkor is azt állítottam: ebben az országban mindent és mindenkit meg lehet venni. Ha az akkori miniszterelnököt is meg lehetett vásárolni, akkor kit nem? Az apróbb halakat bizonyára még olcsóbban.

Még ha nem is ennyire gyomorforgatóan tragikus, de még a fenti vádnál is bizarrabb, miszerint Sanader több, mint félmillió eurót fizetett Marko Perković – Thompsonnak, a hírhedt ultranacionalista táncdalénekesnek azért, hogy a 2007-es választási kampányban egyik párt rendezvényén se énekeljen. (Nekem is lenne pár tippem, hogy melyik énekeseknek kellene fizetni a hallgatásért:-).) Se Sanader (egykori) pártjának, a jobboldali gyűjtőpárt HDZ-nek a rendezvényein, mert a több nyugat-európai országból kitiltott énekes veszélyeztette volna Horvátország EU-csatlakozását, se a Thompson által favorizált, szélsőjobboldalinak tartott Horvát Jogpárt kortes-kötútjain, mint ahogy erről az Index is beszámolt.

Ivo Sanader az összes vádat politikai koholmánynak tatja, és mivel mint mindenki mást, őt is megilleti az ártatlanság vélelme, várjuk ki az ügy végét.

A szerb Big Brother legújabb sorozatához volt Jugoszlávia-szerte toboroz játékosokat. Szerbia mellett Horvátországban, Boszniában, Crna Gorában és Macedóniában is castingolnak. A horvát meghallgatásokon Splitben és Rijekán kétezren, míg Zágrábban háromezer-ötszázan jelentkeztek, hogy bekerülhessenek  a tavasszal tizenöt fővel induló,  százezer eurós díjért folyó valóságshow-ba. A showműsor helyszínéül szolgáló ház Belgrádban épül.

A casting-kérdések a reality műfajban megszokottak: Mennyire él intenzív szexuális életet? Ha tartós kapcsolatban él, osztályozza egytől tízig a  házasságát/kapcsolatát.  Milyen gyakran szokott berúgni stb.

Az Ex-Yu valóságshow-k történetében nem újkeletű az egykori tagállamok közötti átjárhatóság. A macedón és a szlovén (ott nem is castingolnak) kivételével a nyelv gyakorlatilag közös.  (Például bizonyos horvát dialektusok között nagyobb  az eltérés, mint mondjuk valamelyik másik szerb és horvát dialektus között. A délszláv nyelvek, még a kevesebb, mint kétmilliós szlovén anyanyelvűvel bíró, és a még ettől is kisebb macedón nyelvi közösség esetén is nyelvjárásonként jóval jelentősebb eltéréseket mutatnak, mint a magyar. Inkább a némethez és az olaszhoz hasonló nagyságrendűek a regionális eltérések.)  A határokon átívelő távszavazás a kereskedelmi csatornáknak hasonló üzleti lehetőség, mint  Magyarországon a tehetségkutatókban a határontúli versenyzőkre leadott többletszavazatok.

Annak ellenére, hogy egy-két évtizeddel ezelőtt még egymással háborúzó országokból érkező játékosok küzdenek meg a korpáért [korpa – a jelenleg Magyarországon futó valóságshow-ban a játékosok és a bulvármédiumoknak tudósító szakújságírók a pénznyereményre használják ezt a szlengkifejezést – a szerk.] komolyabb etnikai jellegű villongás nem várható.

A szerkesztők bizonyára gondosan kirostálják a közveszélyes turbo-nacionalistákat. (Hiszen egy "űberhorvátnak" akkora hőstett lenne az ellenség várában balhézni, mint Jimmy Jumpnak, a katalán származású, meccsekre befutó hülyegyereknek a Santiago Bernabeu stadionban, a Real Madrid főhadiszállásán egy Barcelona mezt vágni a kispadon ülő Mourinhohoz.) Elképzelhetetlen olyan tragikus kimenetelű eset, mint amilyen néhány évvel ezelőtt Magyarországon - ugyan nem valóságshow-ban, de hasonlóan önkéntesekből verbuválódott kényszerközösségben - a Zrínyi Mikós Katonai Akadémia kollégiumában történt, amikor egy azeri diák az őt szekáló örmény társának a fejét egy Tescoban vásárolt fejszével verte szét.

 Ramil Szafarov az örményölő fejszés azeri diák, hazájában valóságos internetes néphős.

Ljubica Maroš négy éve bénult meg derékon alul egy közlekedési balesetben. Nehezen békélt meg sorsával, hiszen korábban ápolónőként dolgozott, amikor is ő segített másokon. Azért indul a show-ban, mert a nyereményből ki tudná fizetni a drága műtétet, aminek a segítségével talán újra lábra állhatna.

Ekrem Jevrić, egy Uhrin Benedek-típusú, autodidakta könnyűzenei futóbolond, aki nemrég a BB-konkurens, szerbiai Farm valóságshow-ban szerepelt.

Ki lőtt először, ki akarta először a háborút? Értelmetlen egy kérdés, amely ennek ellenére sokszor előfordul itt. A szerbekre mutogatnak sokan, mert ők olyanok.

Soha nem volt még ez a téma. Mivel sokszor felmerül, magam is többször kerestem már az első lövést. Hiteles dokumentum aligha akad. Kivéve, ha a korabeli szerb híradót, vagy a horvát híreket száz százalékosan megbízható, manipulációtól mentes dokumentumnak tekintjük. Talán túlzás lenne. Nehéz tehát az első jelenetig visszapörgetni a filmet.

Nehéz megtalálni a pillanatot, de jókat lehet találgatni. Az egyik lehetséges kezdőpontot még jóval a első lövés előtt, egy évvel Milošević történelmi beszéde (magyar felirattal) után kereshetjük sikerrel. 1990 májusában Zágrábban a Maksimir stadionban találkozott a belgrádi Crvena Zvezda és a zágrábi Dinamo. A Dinamo otthon játszott, és, bár a Zvezda vezette a táblázatot, a dolog úgy állt, ha a horvátok nyernek, övék a bajnoki cím. A meccs nem kezdődött el, a háború talán igen.
 

Az első csata, ha onnan nézzük, a Maksimirban zajlott:

A HDZ, Franjo Tuđman nacionalista pártja megnyerte a választásokat Horvátországban, és Szerbiában is megerősödtek a nacionalista hangok. A szurkolók a pályára vitték a politikát. A CNN összeállítása szerint az el sem kezdődött meccs egyike annak az öt mérkőzésnek, amely megváltoztatta a világot.

A videón 10-es számmal látható Zvonimir Boban is, a Dinamo akkori csapatkapitánya, aki nem hisz a szemének, amikor a szurkolói rendbontást nézi. Akkor még nem tudhatta ő sem, hogy úgy lesz a meccs hőse, hogy a kezdőrúgást sem végzik el. Egy sérült szurkolón próbált segíteni, amikor összetűzésbe került egy rendőrrel.

Refik Ahmetović (aki neve alapján egyaránt lehet egy boszniai muszlim, egy koszovói albán, vagy egy szandzsáki bosnyák) sem sejtette, hogy mennyire szimbolikussá válik az a rúgás, amit Boban visz be neki.

Boban ugyanis a szóváltás után visszatért, és megtorolta a történteket, "kockáztatva karrierjét és mindent, amit elért, a horvát ügy érdekében".

Ugye, nem is olyan könnyű eldönteni, hogy ki kezdte?

Boban nagy jelenete, aki ezek után is játszott a jugoszláv válogatottban:

Ez meg itt a teljes buli:

Előzmények:

• Bevezető rész
• A szarajevói Loki
• A Gonosz Hordái

Szerelem, foci, ultra

Céem nickű kommentelőnk ígéretéhez híven elküldte korrekt anyagát a spliti Hajduk focsicsapat Torcida nevű ultra-szurkolói csoportjáról. Mint korábban is írta, egy szubjektív beszámolót küld, mivel ő maga is az ultra szubkultúrához tartozik. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy egy Serbia Insajd olvasó hogyan válik Torcida-taggá? Rá is kérdeztem. Mint kiderült, azért nem egészen a Torcida fészkelte be magát Céem szívében az első helyre, de a sztorija felettébb érdekes. Jöjjön előbb Céem története, aztán pedig tőle a Torcidáé.

Az a helyzet, hogy ugyan ultra-szurkoló vagyok (vagyis, ahogy mostanában inkább hívják: casual), de nem torcidás. Itt élek Magyarországon, Debrecenben, és az itteni csapatnak, a Lokinak (hivatalos nevén:DVSC) szurkolok. És immáron 13 éve a Loki egyik ultra szurkolói csapatának a tagja vagyok.

Hogy honnan jön a Torcida és a Balkán? Jártam egy szerb/horvát lánnyal, aki a családjával a délszláv háború alatt ideköltözött Debrecenbe. Az apukája spliti horvát, az anyukája pedig újvidéki szerb. A szülei itt Magyarországon elváltak, az apja később visszaköltözött Horvátországba. Amikor mi kint meglátogattuk, akkor megtetszett az egész "balkáni" mentalitás, illetve ráébredtem, hogy mindez egyébként is közel állt a habitusomhoz.
Újvidéken és Splitben is jártunk. Nagy volt a szerelem bolondfalván, elkezdtem szerbül és horvátul tanulni (még szerencse, hogy az anyukája mondjuk nem észt, az apukája meg nem baszk, legalább könnyebb volt a két nyelvet párhuzamosan tanulnom. :-)) és komolyan fontolgattuk, hogy végleg kiköltözünk Splitbe. Sok időt töltöttünk a legnagyobb dalmát városban, és miután a faterja megtudta hogy nagy drukker vagyok, persze mentünk meccsekre és mesélt a Torcidáról. Innen t’om a dolgokat. Aztán az élet elsodort egymás mellől minket, de a lány családjával azóta is tartom a kapcsolatot, és ha időm engedi, akkor tanulom a nyelvet, meg Újvidékre is elég gyakran utazok. Ugyanis a debreceni szurkolócsoport néhány tagja, köztük én is, a helyi Vojvodina foci klub ultraszurkolói (Firma Novi Sad) pár tagjával baráti kapcsolatot ápolunk. Elég közel áll hozzánk a balkáni szurkolás, és az ottani hangulatot a mi lokis meccseinken is próbáljuk megteremteni. Igaz, a magyar mentalitás közel sem olyan, mint a kinti.

 

Néhány szóban az ultra-létről, illetve, hogyan váltam ultrává, stb.:

 

Nehéz mindezt szavakba foglalni. Mindezt látni, és még inkább érezni kell. Hogyan lettem vérmes szurkoló? Illetve hívhattok ultrának, vagy ahogy akartok.
Mikor még fiatal tini voltam, kerestem az utam, mint minden javamkorabeli srác. Ekkor jött igazán divatba itt Magyarországon az Ultra a stadionokban. Magával ragadott a hangulata, ez a különös életérzés, közéjük akartam tartozni.

Nem volt egyszerű a bekerülés, hiszen a csoportok világa meglehetősen zárt közösség, de aki igazán elszánt, azért annak nem lehetetlen csatlakozni. Ahhoz, hogy bekerüljél, tiszteljenek és tagként kezeljenek, rengeteget kell bizonyítanod. Nem elég az, hogy minden meccsen ott vagy és torkodszakadtából énekelsz, hanem bizony segíteni kell a drapikat kirakni, előkészülni a koreográfiával, festeni, zászlót varrni, vasalni,és még egy csomó, látszólag apró-cseprő dolgot bevállalni, ami, ha a sok kicsit összeadjuk, szinte egész embert kívánó foglalatosság. Persze ilyenkor sokat vagyunk együtt, és néha egy-két sör is lecsúszik. És előbb-utóbb a szűkebb ultraszurkolói csapatodból szinte mindenki a barátod lesz. A szó klasszikus értelmében vett igaz barátaid, akikért a tűzbe tennéd a kezed, és ők is érted, nem csupán felületes haveri ismeretségeket kötsz. Egy idő után már együtt mentek el mindenhová, egymás mellé álltok meccsen, és együtt jártok csajozni. És igen, ha balhé van, akkor egymásért harcoltok. Kicsit olyannak kell elképzelni, mint amikor a frontkatonák összetartanak. Egymásért vagyunk és a másik nélkül nem csinálunk semmit. Nagyon jó példa erre, hogy amikor mondjuk egy balhé alkalmával elvisznek valakit közülünk, akkor szólunk a rendőrparancsnoknak, hogy addig nem vagyunk hajlandóak elmenni haza, amíg a társunkat ki nem engedik. Vagy például most, ami velünk történt, hogy az egyik társunkat kitiltották a hazai meccsekről, addig bojkottáljuk az itthoni mérkőzéseket, amíg a kitiltást fel nem oldják.

 

A tömény ultra-élmények:

 

Külön ki lehet emelni az idegenbeli mérkőzéseket, azok mindig jó hangulatban telnek el, hiszen akár több órát is együtt zötykölődünk buszon, vagy ritkábban vonaton. Ilyenkor természetesen elég szépen fogy az alkohol, és persze a közös utazás közelebb hozza a társaságot. Gondolok itt a hazafele-utak alvására, mikor egymás vállán alszik az ember vagy az egész utasteret átszövő, közös beszélgetésekre, a megosztott italra és szendvicsre. Ezek mind erősítik a bajtársiasságot. Külön ki kell emelni az úgynevezett "buliutakat", amikor az ellenfél szurkolóitól nem kell tartani. Ezek a buliutak, általában arról szólnak hogy mindenki elég jól becsiccsent, hiszen nem kell semmi olyasmitől tartani, ami veszélyes lehet. Ezeken az utakon hozzuk a barátnőinket is, hiszen nem kell rájuk vigyázni. Itt jegyezném meg, hogy a szurkolók korántsem olyan vérszomjasak, mint ahogyan azt a média beállítja. És persze vannak azok az utak, amikor olyan helyre utazunk, ahol bizony számítani lehet ütésváltásra. Ilyenkor a társaság nem iszik alkoholt, max’ a hazafele-úton, vagy csak nagyon keveset. Válogatott emberek jönnek, akikről tudjuk, hogy ha van valami, akkor oda is állnak mindenki elé az első sorba. A csajok ezekre a helyekre természetesen nem jönnek. Ez már magában egy élmény. Igazi adrenalinfröccs. Extrémsport a javából. Mintha a bungee-jumpingot megszoroznád a ketrecharccal.

 

Legszebb élmények:

 

Minden olyan meccs, amit a mi buzdításunknak is köszönhetően sikerült a csapatunknak megnyerni. Nekem a legszebb élményem az első kupagyőzelemhez és az első bajnoki címhez köthető.

 

Legrosszabbak:

 

Általában azok a meccsek, amikor a rendőrök alig várják, hogy üthessenek. Látszik a szemükön, hogy ütni akarnak, vért akarnak és ezért meg is tesznek mindent. Nagyon sokszor a rendőrök kezdik a balhékat, hiszen nekünk szurkolóknak olyan büntetéssel kell számolni hogy kétszer is meggondoljuk, mit teszünk. Persze ezt a média cinkosan elhallgatja. És ez nem csak itthonra vonatkozik, így megy ez Európa-szerte mindenütt. Itt gondolok akár egy lovasrohamra, ami nagyon durva, de akár mondhatnék olyat is, hogy szinte nulláról nyomják az arcodba a könnygázt, vagy a földön vernek össze 3-4-en, persze viperával. Vagy éppen a rendőrkutya jön rád szájkosár nélkül... Ezek a legrosszabb emlékek, amelyeknek természetesen vannak testi nyomaik is. Na hirtelen ennyi. A rossz élményekről többet ne is beszéljünk, azzal már végképp nem akarom fokozni, hogy az NBH (korábbi nevén: Nemzetbiztonsági Hivatal, jelenleg Alkotányvédelmi Hivatal) mindenütt jelen van.

 

 

Torcida

Dalmácia szíve és központja Split. A város csapata és annak szurkolótábora a volt Jugoszlávia, majd a függetlenné vált Horvátország labdarúgásának is meghatározó része. Az 1911-ben alapított N. K. Hajduk Split mindig is különleges szerepet töltött be a régió sportéletében. A klub a város egyik fontos szimbólumává vált. Szurkolói nem csak a focicsapatot buzdították, hanem más spliti labdajáték-egyesületeket is. Az évtizedek során rengeteg híres sportolói karrier köthető Splithez. A labdarúgásban éppúgy, mint a kosárlabdában vagy a vízilabdában.

A lelkes szurkolók nagy szurkolói egyesületbe tömörülnek. Az egyesület számos pártoló csoporttal rendelkezik a világ összes táján. Nem csoda, hiszen a spliti tengerészek leszármazottai minden kontinensen élnek. :)

A szurkolócsapatok közül a legnagyobb és legszenvedélyesebb a Torcida. Talán kevesen tudják, hogy a Torcida a legöregebb szurkolói mozgalom Európában. 1950 október 29-én, a Hajduk Split és a Crvena Zvezda közötti bajnoki mérkőzés előtt alapították a csoportot spliti származású, de Zágrábban tanuló egyetemisták. Néhányan jártak köztük Dél-Amerikában és ott szerettek bele a brazil futballrajongóktól ellesett fanatikus szurkolásba.

A névválasztást is a latin-amerikai élmény motiválta. A portugál torcida szó egyik jelentése a szurkolás. Sok brazil csapat, de még a portugál Sporting Lisbon ultrái is Torcida néven nyomulnak.

Az ominózus, 1950-es Hajduk-Zvezda találkozó előtti héten az egyetemisták több ezer Hajduk-rajongót szerveztek be a derbi végigszurkolására, Splitben és Zágrábban egyaránt. A lelátók zsúfolásig megteltek, a játékosok addig még sosem látott hangulatban focizhattak, amit a 88. percben szerzett győztes góllal háláltak meg. A tengerparti város úszott a boldogságban, a fiatalok egész éjszaka ünnepelték a csapatukat és persze magukat, a Torcidát.

A belgrádi központi államvezetés azonban cseppet sem nézte jó szemmel a szerveződést. A találkozó után pár héttel több fiatalt letartóztattak és bebörtönöztek, ahogyan ez szokás volt a kommunista Közép-Európa számos országában abban az időben. A Torcida azonban még így sem veszett el, megvetette a lábát a spliti Hajduk Poljud Stadionjában. Különösen az 1979-es újjáépítést követően vált rendkívül széppé a stadion. A Mediterrán Játékokra készült a több, mint harminc év távlatából is kecses, tetszetős építmény. 

A leghűségesebb szurkolók, ha nyíltan nem is mutathatták ki, de évtizedeken keresztül bizalmasan vallották, hogy a Torcidához tartoznak. Ráadásul fontos szerep jutott a "nem létező" csoportnak a horvát nemzeti öntudat ápolásában is. 1980-ban aztán újra nyíltan színre lépett a Torcida. A stadion északi karéjában helyet foglaló szurkolótábor felújította a hagyományt, és a nevet büszkén felvállalva, ismét óriási hangulatot teremtett a Hajduk meccsein. A belgrádi államvezetés természetesen ismét gyorsan lépett és újrakezdődtek a bebörtönzések. Ekkor viszont már nem lehetett eltaposni, elcsendesíteni a fiatalokat hiszen ez idő tájt Jugoszlávia nagyobb csapatainál, elsősorban a belgrádi Partizannál és a Crvena Zvezdánál, illetve a zágrábi Dinamónál, de kisebb klubok körül is egyre-másra szerveződtek a szurkolói csoportok, amelyek hamarosan Európa élvonalába kerültek, fanatizmusuknak köszönhetően.

A Torcida ekkor már nagyon komoly szerepet játszott a Bad Blue Boys-szal (a Dinamo Zagreb ultrái) és más horvát szurkolói csoportokkal a nemzeti öntudat felrázásában, ami végül is Jugoszlávia szétszakadásához is hozzájárult. A szerb és horvát klubok mérkőzésein egyre fokozódott a feszültség, a csúcspont pedig a Dinamo-Zvezda találkozó volt '90 tavaszán. A zágrábiakat majd minden horvát klub szurkolója segítette, így rengeteg Torcida-tag is jelen volt a Maksimir stadionban, és annak környékén kitört balhéban. A függetlenségi harc idején pedig rengeteg Torcida-tag lépett be önkéntesként a horvát hadseregbe. A harcokban elesett társakról minden meccsen megemlékeznek az élők, az Északi Lelátó (a torcidások stadionbéli törzshelye) bejáratánál egy emlékmű áll a hősi halottak tiszteletére. A független Horvátország első éveiben még a Hajduk volt a nemzeti sztárcsapat, ők nyerték a bajnoki címeket és ők tették le névjegyüket Európában.

Jugoszlávia szétesését követően megszűntek az addig általánosnak mondható horvát szurkolói csoportok közti jó kapcsolatok. Már nem volt közös cél, közös érdek, közös ellenségkép. A barátságot ellenségeskedés követte, amelyben természetesen kiemelkedik a két legnagyobb klub közé szerveződő két legnagyobb szurkolócsoport, a Torcida-BBB ellentét. Találkozásaik alkalmával rendszeresek a rendbontások. A legutóbbi a fővárosban volt a két csapat derbijén.

A Torcida jelenleg számos szekcióval rendelkezik a világ több pontján. A legnagyobb külföldi fiók Rotterdamban működik. Európán kívül komoly csoportjaik vannak Észak-Amerikában és Ausztráliában is. Hiszen éljenek is bárhol a fehér mezben játszó, piros-kék címeres klub szurkolói, a jelmondatuk közös. Szlogenjük a Hajduk stadionjának minden oldalán ott díszeleg: Hajduk Lives Forever! A Hajduk mindig él!

A Torcida megalakításának 60-dik évfordulója, 2010 őszén

Köszönjük, Céem. A posztküldő jelezte, hogy ha az ultraszurkolói életmódról egy riportot le szeretnénk hozni, szívesen válaszol a kérdésekre. Ha erre lenne igény, jelezzétek kommentekben és összehozzuk az interjút. Érdeklődés hiányában pedig Céemet kiajánljuk valamelyik tematikus fociblognak.