Serbia Insajd

Előzmények:

• Bevezető rész
• A Szarajevói Loki

A II. Világháború végét követő évben, 1946-ban, két egyesület összevonásával (Sloboda és Udarnik) Torpedo néven alakult meg a focicsapat. A névválasztás egy Szovjetunióból visszatért szarajevói atyafinak köszönhető, akit elbűvölt a moszkvai Torpedo játéka. A rákövetkező évben, 1947-ben, mintegy megérezve Tito 1948-as látványos szakítását Sztálinnal, a fociklub nevét F.K. Sarajevóra módosítják. A klub stadionja Szarajevó Koševo nevű városrészében áll.

Két idény kivételével a második Jugoszlávia stabil első osztályú csapata. Az első bajnoki idényből esik ki (1948-ban), majd közel egy évtized múlva, 1957-ben ismét betliznek a fiúk. Mindkétszer már a következő szezont újra a legjobbak között töltik.

Egy tiszt és egy úriember

A csapat stadionjának helyt adó városrész lakói kivételével elég nehéz egy klub hűséges szurkolójává válni, ha azt erős kommunista hátszéllel alapítják, közvetlenül a partizánok által megnyert háborút követően. Különösen akkor, ha ugyanannak a városnak a másik, többé-kevésbé hasonló erősségű csapata, egy békebeli alapítású, alulról szerveződő civil csapat, mint a szarajevói Željezničar. Ehhez többnyire olyan játékos-legendák kellenek, akik a focitudásuk mellett a klubhűség mintaképei, mint például nálunk a kispesti Honvédból Bozsik József.

A Sarajevónak Asim Ferhatović Hase volt ilyen állócsillaga. 1948-tól 1967-ig volt a csapat aktív játékosa. A jugoszláv első osztály gólkirályi címét is birtokolta, és vele szerezte meg a csapat az első bajnoki címét 1966/67-ben. Nagyon rövid időre szerződött a török Fenerbahçéhoz, de hamar visszatért, nem érezte jól magát szülővárosán kívül. Az idő előtti szerződésbontásért több pénzt fizetett be a török csapat kasszájába, mit amennyit ott keresett, csak, hogy mielőbb visszatérjen szülővárosába.

A korábbi koševói Olimpiai Stadion néhány éve az ő nevét vette fel. Kifogástalan úriembernek tartották mind a pályán, mind azon kívül. Kizárólag a játékélményért és nem a pénz miatt focizott. A foci akkora szenvedélye volt, hogy egyszer még a kórházból is kiszökött, csak, hogy játszhasson. Nem derogált neki legszűkebb pátriájában, Szarajevó Kovači városrészeben – ahol született, és a nem egész egy éves isztanbuli idegenlégióskodás kivételével élete végéig ott is élt – a szomszédok grundfocijába beszállni.

A cselkirály, technikás játékossal az is megtörtént, hogy az ellenfél játékosai egy-egy bravúros gólját követően ott helyben, a pályán gratuláltak neki. A már akkor is a legerősebb jugó csapatnak számító Crvena Zvezdának a focistái is megtették ezt a gesztust egy olyan meccsen, amikor a Sarajevo Belgrádban győzte le a házigazdát 4:2-re. Az egyik sportriporter egyszer ezt a poént is elsütötte: "Kedves Hallgatóink, amíg Asim Ferhatović Hase nem veszíti el a labdát, hallgassunk egy kis zenét."

A magánéletben szerény, szófukar, de a pályán virtuóz játékos a jugoszláv válogatottban csupán egy mérkőzést játszott. Hogy miért mellőzték? Passz. Annak ellenére, hogy ha kellett, az eredményt is hajtotta, mégis klasszikus latin-amerikai labdazsonglőröket idéző hozzáállásával, a focit elsősorban esztétikai élményt nyújtó játékként művelte, és talán a szövetségi kapitányok ezért tartották a szerepeltetését az eredményesség szempontjából fölösleges kockázati tényezőnek. A Sarajevóban 600 meccsen játszott és 400 gólt szerzett.

Hogy mi köze Tito marsallhoz, a második Jugoszlávia emblematikus első számú kommunista vezetőjéhez és az egykori partizán-főparancsnokhoz? Kábé annyi, mint az említett Bozsik Cucunak Rákosihoz, vagy Kádárhoz. Átvett tőle néhány kupát, lekezeltek, fogadta a gratulációkat és ennyi. Vagyis lényegében semmi.

Mégis szinte mindenki Titóval hozza kapcsolatba, ugyanis a nyolcvanas években a szarajevói Zabranjeno Pušenje együttes írt egy melankolikus, Asim Ferhatović Hase utolsó bajnoki meccsét feldolgozó, és egyben Hasét, mint remek focistát dicsőítő dalt, amibe viszont nagyon finom áthallásokat építettek be, amely szerint a focilegenda lényegében az akkor már néhány éve halott, de a lassan agonizáló rezsimjében még mindig személyi kultusz tárgyát képező Tito allegóriája. A Bozsik-példánál maradva, kábé úgy képzeljük el, mint ha valamelyik politikailag zűrösebb magyar banda, mondjuk a Bizottság, az Európa Kiadó, vagy a Beatrice írt volna egy Bozsik Cucu focipályafutását dicsőítő számot, de becsempészett volna egy "aki nincs ellenünk, az velünk van!" és egy "a krumplileves legyen krumplileves!" strófát.

Ironikus, hogy a dalszöveg még Titóról sem tartalmazott semmiféle negatívumot, mégis az államhatalom szemében a rockbanda ezzel a nótájával kihúzta a gyufát. Mint az egyre inkább felpuhuló, végét járó szocialista rendszerekben lenni szokott, az emberek azt találgatták, vajon a számot be fogják-e tiltani, vagy ennyi még (már?) belefér. És persze működött az összekacsintó, sorok közti célozgatás. Például az egyik tökösebb rádiós műsorvezető, sportriporter kollégájának pár évtizeddel korábbi bonmot-ját a visszájára fordítva, így konferálta fel a számot: "Következik a Nedelja, kad je otišo' Hase, amíg Ferhatovićtól el nem veszik a labdát."

A klub második bajnoki címét az 1984/85-ös idényben minden idők legjobb bosnyák labdarúgójával (persze a svéd-bosnyák Zlatan Ibrahimovićot nem számítva, aki meg ugye úriemberség terén labdába sem rúghatna Hase mellett :-)), Safet Sušićtyal szerezték meg, akit egyébként nemrég neveztek ki a bosnyák válogatott szövetségi kapitányának. 

A Sarajevo volt az első olyan csapat az egykori Jugoszlávia területén, amelyik képes volt duplázni az úgynevezett Nagy Négyes (Crvena Zvezda, Dinamo Zagreb, Hajduk Split, Partizan Beograd) csapatain kívül. Ez az ország széteséséig rajtuk kívül már csak az újvidéki Vojvodinának sikerült.
 

Viccnek durva

A csapat szurkolóinak B-közepe, (a Sarajevo esetében jelenleg konkrétan az északi tribün, korábban viszont a keleti lelátón zúztak és szurkoltak) korabeli ultrái Pitari (a jellemzően csevap mellé tálalt lepényről, azaz pitéről, mint helyi ételspecialitásról vették fel a nevet) néven buzdította a bordó-fehér mezben játszó focistákat, a sportszerű szurkolás határain belül, és olykor azt átlépve. Egy Crvena Zvezda elleni hazai meccsen az ellenfél kispadjára a csapat szurkolóinak egyik jelképét, egy bordó-fehérre festett élő mérgeskígyót dobtak. (Poskok, latinul Vipera ammodytes, magyarul homoki vipera, a legmérgezőbb Európában vadon élő kígyó. Marása halálos is lehet).

Ezt követően a sajtó összjugoszláv-szinten mérhetetlenül felelőtlen, köztörvényes, bűnöző huligánoknak titulálta őket. Gondolom vitán felüli, hogy legalábbis azokra nézve, akik részt vettek ebben a "csínyben", okkal.

Még egy bordó-fehérre festett példányának a marásából se kérnék.

A Gonosz Hordái

A srácok a megújulásra és önmaguk szalonképessé tételére a történelemben nem először és nem is utoljára, és nem csak a foci-ultrákra jellemző (látszat)megoldást választották: a névváltoztatást. 1987-ben összegyűltek, röpködtek a névjavaslatok, majd végül a szó szerint legkézenfekvőbb, előttük heverő mellett döntöttek. A Jugoszláviában rendkívül népszerű, Zagor néven futó képregénysorozat egyik füzetét valaki az asztalon felejtette. A címe: Horde Zla, vagyis a Gonosz Hordái.

Kisvártatva megalakult a Sarajevo ultráinak női alcsoportja, a Kraljice Zla, azaz a "Gonosz Királynői". A lányok jellemzően a klub színére, bordóra festik a hajukat.

Halálos szenvedély

Tisztázzuk, hogy a foci-ultrák zsivány kalandjai nem merülnek ki pár maflás lekeverésében és néhány begyűjtött monokliban. Íme egy sajnos nem egyedülálló eset képekkel és videókkal:

Előzmény: Bevezető rész

A FK Željezničar, (ejtsd: "zseljeznicsár" – vagyis "Vasutas", becézve: Željo, ami egyben vágyat, kívánságot is jelent) az 1921-es alapítása óta, mint alulról szerveződő, proli vasutas csapat rendkívül népszerű volt a szarajevóiak körében. Nem csak a vasutasok, hanem a többi melósok, kishivatalnokok, közönséges, egyszerű kisemberek között is, és olyan vérmes, klubhű szurkolótábora volt, mint kevés másik csapatnak.

Az 1971/1972-es jugoszláv idényt megnyerte a csapat. Ezt a teljesítményt sem előtte, sem utána nem tudták megismételni. A bajnoki cím meghódítására addig már hosszú évtizedeken át váró törzsszurkolók a sportsikert addig nem látott, látványos módon, úgynevezett karusel (karusszel, carousel; kinek mi tetszik) szervezésével ünnepelték. Egész éjjel tülkölő, klubzászlókkal ékesített autók köröztek Szarajevó-szerte.

A mennybemenetelt követően nem sokkal később a poklot is megjárta a Željo. Kiestek az élmezőnyből, de a II. ligás meccseikre is hozták a hűséges szurkolók a meccsenkénti tízezer fős nézőszámot. (Két nagycsapatos, összesen négyszázezres lélekszámú városban ez nem kis szám). Majd a klub válságából a kilábalásának csúcspontja a dicsőséges 1985-ös menetelés az UEFA-kupában, ahol a székesfehérvári Videoton szintén történelmének legfényesebb sikerét aratva ütötte ki őket.

Az összjugoszláv bajnokság szintjén szimpatikus erős-középcsapat az egész egykori Jugoszlávia területén viszonylag jelentős szurkolótáborral rendelkezett. Ehhez az is hozzájárult, hogy vasutas fociklubról van szó, tehát nem csak a lokálpatrióták buzdították őket.

Ma a városi rivális F.K. Sarajevóval együtt a függetlenné vált Bosznia-Hercegovina egyik legjelentősebb csapata. A két csapat közötti városi derbik általában mindkét klub, és természetesen ultráik számára is az egyik legfontosabb eseménynek számítanak az adott szezonban. Idén ősszel zajlott a 96. városi örökrangadó.

1987 tavaszán a Željezničar legvérmesebb szurkolói megalapították a Željo első szervezett ultra szurlolói csoportját, a The Maniacs-ot (más néven: Manijaci).

Az ulrák netre vésett históriája szerint a "keresztapa" Zoka volt, aki a nyugati Tribün elé szervezett találkára részegen érkezett, a többiek pedig röhögve célozgattak rá: "Nézd, the maniacs", erre ő bedobta az ötletet a közösbe: legyen ez a nevük. Volt még néhány javaslat: "Blue White Hooligans", "Dilberi" és hasonlók, de az alapítók levonultak a Déli Tribünhöz, hogy elpróbálják a Zoka névötletére kiötlött szlogennek az eléneklését: "WE ARE, WE ARE, WE ARE THE MANIACS", amit a csak Fiko néven emlegetett, néhai Teufik Hasanović rögtönzött.  Egészen jól hangzott az új szurker-szlogen. Kicsit később született meg a "MANIJACI TO SMO MI HULIGANI ŽELJINI" (Mániákusok, mi vagyunk a Zseljó huligánjai) a többi már legenda.

A The Maniacs-on belül néhány, főleg városrészenként szerveződött al-ultra csoport is megalakult, mint a "Blue Tigers" és a "Joint Union" A Joint Union nevéhez fűződik az úgynevezett Anti Csetnik Koalíció megalapítása is.

Már az alakulást követően megindult a markáns, ultrákra jellemző szurkolói relikviák készítése. Sálak, transzparensek varrása, pirotechnikai eszközök beszerzése. 1990 őszén a belgrádi Crvena Zvezda vendégszereplésén, korábban Boszniában még nem látott ultra-szurkolói pirotechnikai show-val lepték meg a Zvezda ultráit (Delije).

A jugoszláv polgárháború egyik legkegyetlenebb fejezete éppen Szarajevó ostroma volt. A csapat hazai meccseinek helyszíne, a Grbavica stadion a háborúban súlyosan megrongálódott és a szerbek által megszállt területhez került. A horvátországi horvát és a szerbiai szerb foci-ultrák a polgárháború alatt gyakran önkéntesként, etnikai alapon szerveződő államaik hadseregében és félkatonai alakulataiban fegyverrel is harcoltak egymás ellen.

Foci-ultrák közül előszeretettel toboroztak önkénteseket, egy későbbi posztban a Crvena Zvezda Delijéinél a csapat háború előtti biztonsági főnöke, Arkan kapcsán erre részletesebben is kitérünk. (Szerbia hivatalosan a "maradék" Jugoszlávia része maradt, de ténylegesen a szerb etnikai többségű területek megszerzése volt az elsődleges hadászati cél. A szabatos közjogi-, hadtörténeti, tag/államközi migrációs részletek kigyűjthetők nagyrészt akár ebből a blogból is, most ne vesszünk el a részletekben).

A bosnyák fővárosban, Szarajevóban azért volt a lakosság (beleértve természetesen az ultrákat is), helyzete ennél árnyaltabb, mert jóval több volt a "belga" mint másutt. Vagyis a háború alatt immár egyértelmű muszlim többségűvé vált várost nagyon sok önfeláldozó lokálpatrióta szerb és horvát is védte. Viszont a szerbek közül sokan etnikai alapon döntöttek és átálltak a vér szerinti sajátjaikhoz és a völgyben fekvő várost a hegyekben felállított harci állásaikból  ostromolták tüzérségi lövegekkel. A Maniacs és alcsoportjanak ultrái sem képeztek ez alól kivételt. A Joint Union egyik alapítójának, Dadónak, a másik alapító társhoz intézett nyílt internetes üzenete mindennek a néhány mondatba sürített, tömör esszenciája:

Emlékszem, Rogi, Cuba és én ’89 nyarán sörözés, giricázás (apró, egészben kisütött tengeri hal) és Željo szurkolói dalok éneklése közben elhatároztuk, hogy megalapítjuk a Joint Uniont. Meg szeretném kérdezni Rogitól, hogy ha ezt valaha olvassa:

– Milyen érzés a saját szülővárosodra lőni? 

Szerintem ocsmány, de lehet, hogy neked nem. Olvasd ezt a honlapot és nézd kis képernyőn a Dolina Ćupot (vagyis a csapat stadionjának helyt adó völgyet). Az oldalakat mi magunk választjuk, te úgy döntöttél, hogy  átállsz a túloldalra.

 A Maniacsok háború előtti egyik utolsó szurkolóvezére Dževad (Džemal) Begić – Đilda volt. Egy egyszerű, végzettségét tekintve karosszéria-lakatos munkás srác, aki a családja eltartása érdekében viszont gyakran szórakozóhelyeken kidobóként is dolgozott. Nem az az izomagyú fajta, inkább egy ügyes konfliktuskezelő típus (végtére is szurkolóvezér se válhat bárkiből). Általában szép szóval lerendezte a kakaskodókat. Önkéntesként már a harcok elején, a szarajevói utcai barikádok kiépítésekor csatlakozott a várost védő Zöld Sapkások egységéhez és hamar kitűnt bátorságával.

Az volt a szavajárása: ha meg kell halnia, akkor arra férfiasan, az ellenséggel farkasszemet nézve kerüljön sor, és ne egy orvlövész terítse le. 1992 július 11-én mégis egy orvlövész lőtte le, amikor egy szintén sznajperos golyójától megsebesített asszonyt akart kimenekíteni a tűzvonalból. Öt árvát hagyott maga után, négy gyereke mellett az ötödiket akkor várta a felesége, amikor Đilda elesett. A Maniacsok legtöbbet használt tegjét az ő portréja ékesíti. És mint a lenti képen látjuk, graffiti (pontosabban stencil) is készült róla. Személy szerint egy ultra-vezér emlékéhez méltóbbnak is tartom, mint egy szobrot.

A Manijacsok városi riválisai, a F.K. Sarajevo ultrái, vagyis a Horde Zla (A Gonosz Hordái). Mint fentebb már említettem, klubszinten főleg velük áll a bál, de az ismert történelmi okok miatt úgy alakult, hogy válogatott szinten az (újsütetű) "ősellenség" Szerbia.

A még a mai napig is bizonyos szempontból mesterséges tákolmánynak minősülő országot az is jellemzi, hogy Bosznia-Hercegovina szerb entitásában, a Republika Srpskában mindenki Szerbiának szurkol. A szerbeket lehet gyűlölni és lehet imádni. Ebben a blogban arra törekszünk, hogy tárgyilagosan ábrázoljuk a nekünk déli, a bosnyákoknak keleti szomszédokat, de a boszniai szerbek államukhoz nem lojális szurkolói attitűdje miatt az vesse rájuk az első követ, aki elvárná, hogy a székelyek mondjuk egy román-magyar hokimeccsen Romániának szurkoljanak.

Volt egyszer egy szurker, logója volt kender (na meg persze vonat)

A következő részben belinkelünk néhány ultra-látványossággal fűszerezett városi örökrangadó videot, a Željo ZP-féle klubhimnusza pedig ebben a korábbi posztunkban az utolsó videó.

Most viszont a bosnyák válogatott ultráinak, a BH Fanaticosnak egy video-installációjával búcsúzunk. Van itt minden, ami ultra szurkernek ingere: alkalmazott Otpor jelkép, pörgős, félelmetes, militáns hatású induló, rohamrendőrök, stadion-balhé, a bosnyák kormány és labdarúgó szövetség, de főleg a szerbek finom (a legelegánsabb finom szivatás a klip végén a stadion szektort elválasztó kerítésén a piros molino felirata: "Belgrádi Pasaluk – 500 év hagyomány" – nesze nektek Nagy-Szerbia, végül egy Belgrád körüli muzulmán irányítású, vazallus városállammal kell majd beérnetek, mint a török időkben) és kevésbé finom baszogatása, sőt még egy kis foci is.

Látszólag egytől-egyig ugyanolyan, antiszociális huligánok; de mint mindenütt a világon, a volt Jugoszlávia területén is valójában meglehetősen heterogén összetételűek az úgynevezett ultrák, vagyis a csoportokba szerveződő fociszurkolók azon kemény magja, akik a drukkolást gyakran élet-halál kérdésnek tartják.

Van közöttük a városa védése során hősi halált halt néphős. Aki öt árvát hagyott maga után és a legendás portréját szurkolótársai többnyire tageken és graffitiken örökítik meg.

Akad közöttük piti köztörvényes bűnöző. Verekedős drogdíler, akinek a képét egy külföldi focimeccset megszakító balhé levezénylése apropóján ez egész európai sajtó címoldalon hozta le.

És olyan is van, aki egy stadion-balhé alatt égő fáklyát dugott egy ember szájába. Majd a 20 éves elkövetőre kiszabott 10 éves börtönbüntetést sokallták az ultra-társai, akik a "szolid srác a szomszédból" típusúnak beállított fiú méltánytalan meghurcolása miatt lépnek fel, igazságot követelve. Erre tageken és graffitiken is felhívják a figyelmet. A szerecsenmosdatást annyira eltúlozva, hogy már-már valóságos mártírt, néphőst faragnak a srácból.

Egy valami közös bennük. Amikor nagy a balhé, maga a futball a legkevésbé számít.

Na, és nem csak focimeccsekre járnak. A kosárlabda meccsek hangulatáról is tudnak gondoskodni, és egyes alfajaik az olyan "extrém sportokat" sem vetik meg, mint például egy melegfelvonulás körüli randalírozás.

A következő sorozatunkban ezzel a szubkultúrával fogunk foglalkozni. Amelynek a társadalmi megítélése első blikkre úgy tűnik, hogy többnyire egyértelműen negatív, és ezekkel a bűnöző huligánokkal csakis a rendőrségnek, az ügyészeknek, bíróknak meg a börtönőröknek kellene foglalkozniuk. Viszont ha egy kicsit is alaposabban megvizsgáljuk az egyes eseteket és csoportokat, kiderül, hogy távolról se minden foci-ultra kukákat borogató, másokat felgyújtó, késelő barbár. Mint olyan gyakran az élet más területén is, két egyforma ultra sincs.

A részleteket is figyelembe véve, vagyis ha az ultrák alatt nem csak az életvitelszerűen garázda bűnözőket értjük, akkor kiderül, hogy az egész jelenség össztársadalmi megítélése valójában legalább annyira ellentmondásos, mint például a street art-é, a könnyű drogok legalizálásáé, az internetes fájlcseréé, a szerencsejátékoké, a származékos tőzsde spekulációé, vagy amilyen a rock'n'rollé volt a hatvanas években.

A fentebb előadottak ellenére a sorozatunkban nem kívánunk moralizálni. Pusztán informatív tájékoztatást szeretnénk nyújtani a különböző volt jugoszláv focicsapatok köré szerveződő ultra csoportokról. Képekkel, videókkal, viszonylag könnyed, könnyen emészthető, bulváros stílusban, már amennyire azt a téma engedi.

Ha nincs valami egetverő fontosságú, friss hír, akkor minden pénteken jelenik meg egy-egy Ex-Yu Ultras tárgyú poszt. A sorozatot öt részesre terveztük. Az első, érdemi részben a két szarajevói focicsapat köré szerveződő nagy szurkolói csoportokat, a Željezničar (Željo) drukkereket tömörítő Maniacs, és az F.K. Sarajevo ultráinak brigádját, a Horde Zla nevű formációt mutatjuk be.

Majd következnek az elmaradhatatlan Nagy Négyes (Hajduk, Zvezda, Partizan, Dinamo, pravi Pionir iz Subotice samo) ultráit külön-külön taglaló posztok. Persze ha lesz rá érdeklődés. Ha a kutya se kíváncsi rá, előbb leállunk. Viszont ha olyan lelkes lesz a srbija.blog kemény magja, vagyis az "ultra"-kommentelők csapata, mint mondjuk az Új Primitivista sorozat alatt, akkor addig írjuk a posztokat, ameddig a készlet tart.

A következő pénteken megismerhetitek többek között egy egyszerű bosnyák srác tragikus sztoriját, aki a városát védte önkéntesként, és csak azt szerette volna elérni, hogy ha már meg kell halnia, akkor legalább szembe tudjon nézni az ellenségével és ne egy orvlövész terítse le. Ezek után mondanom sem kell, hogy sajnos ebben a történetben nem a poén az, amit le lehetne lőni. De hogy vidámabb vizekre is evezzünk: hogyan lehet egy egész Ultra-csapatot egy asztalon felejtett képregényről elnevezni? Hamarosan kiderül.

Viszlát jövő péntekig, addig is: "Svi u napad! Jugoslavija!"

Vagy legalábbis "Napred Grobari!" A fekete-fehér mezes belgrádi Partizan szurkolói választották a grobari (vagyis "sírásók") nevet maguknak, a fekete szín apropóján. A videón egy kosárlabdameccs előtt gondoskodnak a hangulatról. Látványosan és példásan rendbontásmentesen. Na ugye, hogy nem mindig rosszfiúk? :-) 

(A genovai balhéról készült posztunk itt olvasható.)

2007-ben barátaimmal és kollégáimmal a Vajdaságba indultunk egy kamerával a csomagtartóban. Elhatároztuk, hogy előbb-utóbb megfilmesítjük az újkori magyar történelem egyik elfelejtett és távolról nézve talán nem is olyan lényeges epizódját. Nem baj, majd közelről nézik, gondoltuk.

Elég lassan haladt a projekt, de ez nem lepett meg minket. A túlélők felkutatását, az eddigi forgatások költségeit magunk fizettük, és nem a partizánok által kivégzettekről szól a történet. Íme néhány morzsája.

A Petőfi-brigád

A második világháború végén, mikor a front már Magyarország jelenlegi határai közelében járt, a vajdasági magyarokból szerveztek egy partizán zászlóaljat, a Petőfi-brigádot.

Az emberek "önként" jelentkeztek. Mindenki elment a brigádba, aki elhitte, hogy a háború után más lesz, meg testvériség, és a dolgozóé lesz a gyár, a földművesé a föld. Meg az is önkéntesnek jelentkezett, aki félt, hogy talán agyonverik, ha otthon marad. A brigád afféle ideológiai csapás is akart lenni a nácizmusra, hiszen a helybeli németekből és más nemzetekből is szerveztek nemzeti brigádokat. Jó poén volt a németekkel szövetséges népekből, pláne magukból a németekből alakítani csapatokat, hogy korábbi "szövetségesük" ellen harcoljanak.

A Petőfi-brigád és a hasonló szakadt egységek tulajdonképpen harcoló hagyományőrző csapatok voltak, hiszen az első világháborút is kiszolgált fegyverekkel indult a csatába az, akinek jutott egyáltalán puska. A férfiak javarészt a magyar hadseregtől érkeztek haza. Mire Bácskáig eljutottak, már megjárták a különféle frontokat. Egyik interjúalanyunkra kézigránátot dobtak Romániában, a Kékesen lebombázták. Végül gyalog indult haza egy budapesti kórházból. Azt sejtette, hogy ezzel a háború nem ért véget a számára, de azt aligha gondolta, hogy második félidő végére a másik csapatba kell beállni. A gyűjtőpontokról elindulva, civil ruhában érkeztek a harctérre, ahol szembesülniük kellett a ténnyel: nem rendfenntartás a feladat, mint azt sokan tudni vélték korábban, hanem ütközet a német hadsereggel Bolman (Bolmány) közelében. A jugoszláv csapatok és a szovjet erők oldalán megállítani a német áttörést. A Petőfi-brigád, amelyben magyar volt a vezényszó, és magyar jelképeket is használhatott, nagyon komoly húsdarálóba került. Elkezdődött a csata, amelyről még senki nem sejtette, hogy nem csupán a német előrenyomulás megállításért, hanem a vajdasági magyarság túléléséért is folyik. A csapat nagy része persze odaveszett. Az alábbi videóban Lőrik István meséli el, milyen kép fogadta őket, mikor az arcvonal közelébe értek.

A háború után a Petőfi-brigád neve szent volt Jugoszláviában, hiszen nem egy akármilyen háborúban, hanem a nagy népfelszabadító háborúban vettek részt. Ezért is alakulhatott úgy, hogy a Vajdaságban tudomásom szerint sokáig megrendezték (lehet, hogy még mindig) a brigádról elnevezett iskolák találkozóját. A kúlai Petőfi-brigád Általános Iskola például korábban Kőrösi Csoma Sándor nevét viselte. Ez nem maradhatott így, ezért a brigád nevét vette fel. Mégiscsak magyar név.

Lehett róluk könyvet írni, elnevezni utcát, teret, beszédeket mondani stadionokban az évfordulókon, még Petőfi-brigád Emlékkórus is volt. Énekelt benne a nagyapám is, megvan lemezen. Érdekesség, hogy dalaik főleg az Osztrák–Magyar monarchia idejéből való dalok voltak, igaz átköltve kissé, hogy illeszkedjenek az új rendszerbe is. Mondjuk "kapitány úr" helyett "elvtárs" került a szövegbe, és kész.

Mindenfélére jó volt tehát a Petőfi-brigád. Akkora legendát lagalábbis lehetett belőlük kovácsolni, hogy jó ideig elférjen rajta a maradék magyarság Tito Jugoszláviájában. Ha úgy tetszik, a szakadt csapat megváltotta a vajdasági magyarságot azzal, hogy beszállt a buliba. Igaz, ez csak az én teóriám.

A Petőfi-brigád után kutatva egy katona naplója is a kezünkbe került. Számos fotót találtunk, listákat, parancsokat őriznek egyes múzeumok. Beszéltünk a frontot megjárt férfiakkal, az otthon maradt nőkkel. Tíz órányi nyersanyag gyűlt össze.

Maris nénivel sokáig egy utcában laktunk. A férjét többször is megpróbálták rávenni, hogy vonuljon be. Az utolsó nap is jött az agitátor, az indulás előtti estén. Az asszony elküldte a fickót, ahogy korábban többször is, de nem egyenesen a házba ment, hanem előbb hátra, megnézni az állatokat. Arra ért vissza, hogy férje a nyitott ablakon át írja alá a papírt. Utolsó este grízes tésztát főzött neki, az volt a kedvence. Itt elmeséli, hogyan tudta meg, hogy a férje elesett Horvátországban.

Az előző videón látható férfi, Lőrik István egyébként géppuskásként harcolt. Megtapasztalta, milyen egy kivégzés, látta bajtársát a jeges Drávába merülni. A háború után, a helyi téeszben ismerte meg a jugoszláv "testvériség-egység" valódi jelentését. Kettőjükön kívül még négy szemtanú beszámolói alapján készül új lendülettel a film.

Tudsz valamit a brigádról, amit mi nem? Ismersz valakit, akit érdemes lenne felkeresni az ügyben, aki bármi módon elősegítheti a történetet?

A szlovén tengerparti város, Piran lakosai Peter Bossmant, egy ghánai származású fekete orvost választották meg új polgármesterüknek.

Európa Lajtától keletre fekvő területén ő az első fekete polgármester. Bossman 30 éve, ösztöndíjasként érkezett az egykori Jugoszláviába, hogy orvosnak tanuljon.

- Amint megérkeztem a belgrádi reptérre, egy autó várt rám. Közölték, hogy Ljubljanába visznek, és az ottani egyetemen fogok tanulni. Meglehetősem bosszús voltam emiatt, mert addig abban a hitben éltem, hogy Belgrádban folytatom a tanulmányaimat, de nagyon hamar megszerettem Ljubljanát.

Egyébként kisebb-nagyobb rendszerességgel ellátogat Belgrádba, igaz utoljára tíz éve járt a legnagyobb nyugat-balkáni városban.

- Egy ideig rendszeresen jártam Belgrádba és nagyon kellemesek a városhoz kötődő élményeim. Ottani ismerőseim úgy kezeltek, mint ha közéjük tartoznék, meghívtak az otthonaikba, megvendégeltek, egy rossz szavam nem lehet rájuk. Terveimben szerepel, hogy a közeljövőben felkeresem Szerbiát. A kampánystábom egyik tagja egy újvidéki lány volt, aki sokat mesélt arról, hogy mennyire különleges a szülővárosa. Megígértem neki, hogy hivatalosan is felveszem a kapcsolatot Újvidékkel és felajánlom, hogy Piran és Újvidék testvérvárosokként működjenek együtt.

Dr. Bossman eredetileg úgy tervezte, hogy tanulmányai elvégzését követően hazatelepül Ghánába, azonban Piranban, orvos gyakornokként megismerkedett későbbi feleségével, a horvát származású Karmennel, és a szlovén Riviérán ragadt. Bossman két huszonéves lány édesapja.

- Mint a legtöbb politikai kampányban, bizonyos szintű személyeskedésre a mostani, pirani polgármesteri választások alatt is sor került. Az ellenfeleim természetesen engem is megpróbáltak befeketíteni, de sohasem a bőröm színe miatt. – nyugtatta meg a rasszizmust elitélőket, és egyben a többjelentésű szavak nyújtotta paradoxon iránt fogékonyak számára egy furcsa nyelvi csemegével is kedveskedett az új pirani polgi.

- Azt vetették a szememre, hogy nem beszélek elég jól szlovénül, és, hogy nem vetem meg a szerencsejátékokat, de mint a szavazás megmutatta, a választók többsége mégis bennem bízik. – nyilatkozta Bossman, aki a szociáldemokrata párt színeiben, a második fordulót 51%-al megnyerve hódította el a polgármesteri széket a jelenlegi polgármestertől, akit egy helyi politikai tömörülés,a „Piran a miénk” indított.

Sok sikert kívánunk a rokonszenves új polgármesternek. Eztán semmi mást nem kell tennie,csak jól vezetnie a városát, különben a következő választáson a piraniak egy más színekben induló és esetleg más színű polgármestert választanak maguknak.

Bossman doki új munkahelye előtt

Ana Vučković – barátainak csak Anchy – 1984-ben született a szerb fővárosban, jelenleg is ott él. A 2007-ben megjelent harmadik könyvének (Plišani soliter – "Plüss toronyház") fülszövege szerint a harmichárom rövid történet főhőse nem más, mint maga Belgrád. A kiadói általánosítás kissé sántít, mivel rég halott filmsztárok nevei is visszaköszönnek a lapokon, mindenesetre a város különböző arcai időről-időre felbukkannak, attól függően, hogy a huszadik század mely évtizedében járunk. A novellák egymással is összefüggenek, így tulajdonképpen a mű végére kialakul a "nagyepikai" szerkezet; nevezzük tehát a könyvet nagyvonalúan regénynek. Egy dolgot azonban mindenképpen elmondhatunk: Vučković stílusának fő jellemzője a fragmentált történetmesélés, az események emlékeken, érzéseken keresztül átszűrt szintézise. Az egyik pillanatkép elrepít minket Marc Bolan halálának évébe (1977). Sem az angol énekes-gitárossal, sem pedig a balesetet okozó kedvesével nem találkozunk (a fának csapódott Mini Clubman roncsait sem látjuk viszont). Ami eljut hozzánk, az nem más, mint az a mérhetetlen bánat és szomorúság, amit a T. Rex együttes fiatalon elhunyt frontemberének rajongói éreztek. Egy másik történetben valamelyik szeretetotthon idős lakója emlékezik a háború előtti nagy szerelmére, aki később örökre eltűnt a vérfürdők forgatagában. A tér és az idő hatásos érzékeltetése teszi a könyvet érdekes olvasmánnyá. Ajánlom a hazai fordítók figyelmébe.

Az életvidám, energikus személyiségű hölgy szívesen vállalta, hogy nyilatkozik blogunknak.

srbija.blog.hu: Nos, nekünk Ana vagy Anchy?

Ana Vučković: Talán fura, de valójában nagyon is szeretem az eredeti nevem, mindig is szerettem. Egyszerű, elegáns, szép. De ha valaki így hív engem – Ana! – rögtön tudom, hogy valami rossz fát tettem a tűzre. A szüleim cask Anchy-nak hívnak, persze csak amikor jó kislány vagyok (nevet). De így szólítanak a barátaim, sőt, még olyan emberek is, akik kedvelik a könyveimet. Pedig elég különösen hangzik, mintha valami indiánasszony vagy mogyorós csoki lenne.

Készítettek már külföldiek interjút veled?

Nem. De várj csak… mégis. Ha a bosnyák, horvát vagy montenegrói média külföldinek számít. Látod, az a tény, hogy nagyjából ugyanazt a nyelvet beszéljük, oda vezetett, hogy már meg is feledkeztem ezekről az interjúkról. Mindenesetre most nyilatkozom először a magyar "médiának" – ez mindenképp üdítő kivétel.

Mikor kezdtél el írni?

Egészen kicsi koromban. Első osztályos kisiskolás voltam, amikor már komplett novellát vetettem papírra. De mit értünk "kezdés" alatt? Számomra az, hogy képes vagyok különféle sztorikat kigondolni (és ezt még élvezem is), már az irodalom kezdete. Vagy ha kitalálok egy olyan helyszínt, ami az aktuális történetet egyedi atmoszférával ruházza fel. Mindezt persze le is lehet írni, de csak ha akarjuk. Ami engem illet: a gondolat, az elmélet mindennek a kezdete. Aztán persze eljön a pillanat, amikor úgy érzem magam, mint egy motor, amelynek épp most adtak gázt... na ilyenkor kell elkezdeni az írást.

Alig 15 éves korodban, 1999-ben, Ljuljaška ("A hinta") című novelládat Pekić-díjjal tüntették ki. Miről szólt? Köze volt az akkoriban zajló szomorú eseményekhez? Tényleg, Belgrádban voltál a bombázások alatt?

Egész idő alatt a városban tartózkodtam. Írtam és ettem. Hét kilót híztam azon a nyáron. Szörnyű. És igen, akkoriban fejeztem be a díjat érdemlő írásomat. Röviden: a saját jövőm egyfajta perspektíváját vázoltam fel, szem előtt tartva azt, hogy a gyermekkor különleges, varázslatos helyszíne mindörökre a sajátunk marad, függetlenül attól, hogy közben mi történik velünk vagy a világgal. A történetben a jövőbeli Ana felnőttként, kétgyerekes anyaként (túl a negyedik ikszen) mesél a gyerekkori álmodozásairól... filmszerű, elmosódott, örökre kifakult képekben. A tapasztalat, amit ennek a műnek a megírásával szereztem, hozzásegített ahhoz, hogy megjelenhessen az első regényem.

Azóta még további kettőt írtál, elég rövid idő alatt. Úgy látszik, megtaláltad a műfajod. Kíváncsi vagyok, kacérkodtál-e már a költészettel vagy a drámával. Esetleg a műfordítással?

Érdekelnek a versek, nagyon szeretem olvasni őket, és igen, saját próbálkozásaim is vannak, de még nem rendeztem őket kötetbe. Világéletemben rockénekes akartam lenni, és még mindig nem mondtam le arról az ötletemről, hogy a saját szövegeimet énekeljem... szintén általam írt dallamra. (Nevet.) Nos, a dráma... figyu, én egy nagyon lusta ember vagyok, kaotikus, csapongó képzelettel megáldva. Mégis összehoztam öt darabot, de ennyi. Egyelőre a saját kis Microsoft Word világomban élnek. Kár értük, talán egyszer rászánom magam, hogy azokat is kiadjam. Most azonban nem ezen dolgozom. Mindent nem lehet egyszerre, meg kell találnom az egyensúlyt: befejezni valamit ahhoz, hogy elkezdjek valami mást. Viszont szegény karaktereim (van egy pár) igazán megérdemlik, hogy egyszer életre kelhessenek. Nehéz ügy, jó színházi kapcsolatokra is szükség lenne hozzá. Egyébként ugyanez a helyzet a televíziós- és filmiparral is. Rengeteg forgatókönyvre van ötletem, sorozatok és más műsorok kapcsán.

Jól tudom, hogy dramaturgiát és spanyolt tanulsz?

Egészen pontosan drámaelméletből diplomáztam. De spanyolt egyetemi szinten soha nem tanultam. Abban igazad van, hogy a spanyol szak volt a B-tervem, ha esetleg a Színművészeti Kar nem jött volna össze. Jól tudok spanyolul. Egy időben szó volt arról, hogy a családommal együtt Venezuelába költözünk, így kezdődött. A költözés végül nem valósult meg, de a nyelvet megszerettem.

Azt viszont kétség kívül elmondhatjuk rólad, hogy valóságos filmőrült vagy. Ki a kedvenc rendeződ? Melyik film jön be a legjobban?

Ha csak egyet, kizárólag egyetlen egyet kéne megneveznem a számtalan alkotó közül, akkor Alfred Hitchcock lenne az. Ha az éjszaka közepén valaki felkeltene, és megkérdezné ugyanezt, akkor első blikkre őt mondanám, noha számos egyéb rendező áll hozzám közel. Hitchcock képi világa lenyűgöző, ezen kívül megvan az a bámulatos képessége, hogy a rendelkezésre álló eszközöket a legjobban kihasználja, hogy mindezzel jól rászedje a közönséget és egyben valami váratlant nyújtson számukra: borzongást, frusztrációt és mérhetetlen gyönyört egyszerre. Még valami: nem tudom hogyan csinálja, de egészen egyedülálló az, ahogy a legapróbb részleteket is kihangsúlyozza, mégis ránk tud ijeszteni valami olyasmivel, amit elsőre egyáltalán nem gondoltunk relevánsnak. A történet szellemes kibontása mellett ami a legjobban lenyűgöz a filmjeiben, az mindenképpen a látványvilág. Ez különösen érdekel abból a szempontból is, hogy a szakdolgozatomat a narratíva és a képi ábrázolás kapcsolatáról írtam, szigorúan filmelméleti síkon. A kedvenc filmem egyébként az Álom luxuskivitelben. Hogy miért? Romantikus, kedves, szellemes, bájos... akárhányszor megnézem, nem tudom megállni, hogy ne sírjam el magam. Mind Audrey Hepburn, mind pedig George Peppard alakítása csodálatos. Ahogy a hatvanas évek New York-ja is.

Ha már az évtizedeknél tartunk, könyvedben is egyfajta anzikszként bukkannak fel a múlt század különböző korszakai, filmcsillagjai. Mi az, amitől annyira vonzódsz az 1920-as, '30-as vagy épp a '40-es évek filmművészetéhez, kulturájához? Mitől olyan külölegesek számodra ezek az évtizedek?

Nemcsak ezek, tulajdonképpen mindegyik. A húszas évek közepétől a nyolcvanas évek végéig. Minden egyes évtized erősen különbözik a többitől, észre lehet venni, mennyi minden változott mennyire rövid idő alatt. Divat, beszédmód, életvitel. Nem tudom, hogy a 2000-es évek emberére hogyan fog emlékezni az utókor, de a múlt század egyes korszakai eleven képpel élnek bennem: hippik a '70-es évekből, pöttyös ruhák tíz évvel korábbról. Greta Garbo-stílus 1940 körül. Mindez persze történeti szemszögből izgat. Különösen az fogott meg bennük, hogy mennyire biztos (és biztonságos) hivatkozási alapot nyújtanak ezek az évtizedek. A történelmet a létrehozott műalkotások összességeként is fel lehet fogni, amiben az a jó, hogy mindehhez hozzáadhatjuk a saját értelmezéseinket. Talán furcsának gondolod, de az én életemben, a gondolataimban jelentős szerepet játszik a múlt. Nem arról van szó, hogy nem tudok a mának élni, vagy fényes jövőt képzelni magamnak; de sem a jelen, sem a jövő nem lehet annyira koncentrált inspiratív erő az élethez és az alkotáshoz egyaránt. A legújabb regényemben megpróbálok úgy írni a jövőről, mintha múlt lenne.

A plüss toronyházban viszont a múltat ábrázolod úgy, mintha elevenen élne benned. Honnan tudod, milyen volt egy belgrádi utca a hatvanas években?

Ezt gyakran megkérdezik tőlem és általában csodálkoznak, mert nem értik, hogyan tudtam hűen ábrázolni olyasmit, amiben személyesen soha nem volt részem. Nem hiszem, hogy az írónak minden egyes dolgot meg kell tapasztalnia, mielőtt ír róla. Néha erős kényszert érzek arra, hogy kimenjek az emberek közé és igazán megtapasztaljam az igazi életet; máskor csak ahhoz van kedvem, hogy naphosszat az ágyban fekve valami érdekeset olvassak. E két opció egyaránt hozzásegít ahhoz, hogy jó gondolataim támadjanak, és nem utolsó sorban egyfajta tapasztalatot szerezzek. Csak ezután állhatok neki az írásnak! Tevékeny és lusta periódusok váltakoznak az ötletek leülepedésének és felszínre kerülésének korszakaival.

Hogyan jellemeznéd a saját stílusod?

Gondolatok, ötletek áramlása; gyakorta szoktalan, sőt kaotikus, túlfűtött, energikus, szenvedélyes, szeszélyes, egyszóval őszinte. A részletekre különös figyelmet fordítok.

Mely írók inspiráltak a legjobban?

Irodalmi ízlésem ellentmondások tárháza. Nehéz eldönteni, ki és mennyire hatott rám. Mondhatnám, hogy Danilo Kiš inspirált, de a kettőnk művészete nem hasonlít túlságosan. A kevésbé ismertek közül mondjuk az egyszerre csapongó és ügyes, szertelen és szellemes Magični Ćira [Zoran Ćirić, NIN-díjas szerb író-költő] tölt el csodálattal. Ezen kívül Vojislav Despotov is kiemelendő. Ha már az ellentmondásoknál tartunk, el kell mondanom, hogy egyszerre kedvelem Bukowski és Cortázar prózáját. Az előbbi egyszerű, érthető, közvetlen, néha vulgáris; míg Cortázar szereti a komplikációkat. Néha azt veszem észre, hogy az egyik mondatom Bukowski-szerű, míg a másik egészen olyan, mintha Cortázar írta volna. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de úgy gondolom, hogy ennek ellenére egyedi stílusom van. (Nem azért, mert különleges vagyok, hanem azért, mert mindannyiunk különleges.) Meg kell még említenem a "beat nemzedék" képviselőit [pl. Kerouac] és nem utolsó sorban John Fantét.

Mit gondolsz napjaink Belgrádjának kulturális életéről?

Élvezem! Bővelkedünk nagyszerű kiállításokban, koncertekben, színdarabokban. Számtalan esemény közül lehet választani minden este, az extrém kommersztől (ami nem kizárólag a priori silány) az extrém alternatív dolgokig. Meg vagyok elégedve. Persze azt, hogy "jobb ilyesmi és több olyasmi kéne" mindig lehet mondani, de nem akarok panaszkodni. Néha nem tudok időt szakítani arra, hogy mindent megnézzek, ami érdekel.

Milyen esélyekkel indul egy fiatal írónő a szélesebb elismertség felé vezető úton? Éreztél-e már valamiféle ellenséges hangvételt veled kapcsolatban, akár a kritikusok, akár a közvetlen média-nyilvánosság felől?

Az első kérdésre a válasz: bizonytalan. Női szerzőként sokkal több lehetőséget kapni a tévében vagy az újságokban, főleg ha az ember amolyan "hogyan tégy ezt vagy azt a férfiakkal" típusú író. Habár én is írok szerelemről (meg halálról és szexről) és a főhőseim mindig lányok, akik engem reprezentálnak, mégis szerencsés vagyok, hogy sohasem hasonlítottak azokhoz a nőírókhoz, akiket az imént említettem. Tetszik, hogy elfogadnak és még rajongóim is vannak. A kritikusok már egy egészen más tészta. Az első könyvemet 16 éves koromban adták ki. Egyből kis zseninek lettem titulálva, mindenki odavolt az elragadtatástól. Később jelöltek a legfontosabb nemzeti irodalmi elsimerésre, a NIN-díjra. A második könyvemmel a dolgok némiképp megváltoztak. Nem különben a harmadikkal. Már nem vagyok többé tizenhat, nem is vagyok annyira érdekes. A kritikusok általában az első könyvemet tartják a legjobbnak. Én nem osztom ezt a véleményt.

Melyik európai irodalmi tradícióhoz tartozol? Szerinted van-e egyfajta volt-jugoszláv közös írói hagyomány?

Nem tudom. Az előbb már elmondtam, kik a kedvenc íróim. Egyébként az irókhoz általában véve is úgy viszonyulok, ahogy a barátaimhoz. Szeretem az egyéniségeket. A barátaim nagyon különbözőek, de pont ez tetszik bennük. Néhányan közülük nem osztják az én véleményemet egy-két dologról, de mindnyájan meglehetősen egyediek. A kérdés másik felével kapcsolatban: nem hiszem, hogy létezik volt-jugoszláv irodalmi tradíció, de az biztos, hogy létezik exjugó irodalmi tér. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, ez összeköt minket. Közös volt a történelmünk és az életünk is.Talán a témák hasonlóak, de a stílus nem szükségképp. Manapság különben is egyre valószínűbb, hogy egy hondurasi és egy budapesti vagy egy belgrádi és egy kalkuttai írónak nagyon hasonló stílusa legyen. Egy teljesen átalakult világban élünk. Sem a forma, sem a téma nem a régi már. De különben is: a krumpliról is lehet millióféle módon írni.

Szeretsz Belgrádban élni? Mi az, ami mindenképpen tetszik ma a városban? Mi az, amit utálsz?

Hogy szeretek-e itt lakni? Nagyonis. Minden megvan itt, amit akarok. Szeretem a város történelmét, a fantasztikus barátaimat. Ugyanakkor kialakítottam a magam ideális Belgrádját, ez egyelőre csak a képzeletemben létezik. Azok a rossz dolgok, amik a valódival történnek, nem történnek meg a képzeletbeli, imaginárius várossal. Nem árthatnak neki. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, és azt se, hogy mennyire egészséges. Egyébként Belgrádon belül Zvezdara és Crveni Krst városrészeket különösen kedvelem. Itt van például a Bosiljčić-féle klasszikus édességbolt [bombondžija], a Brod nevű kocsma, a Studentski kulturni centar. Szeretem az utcákat éjjel. A villamosokat. Jó nézni, ahogy érkeznek. Bort inni az éjjeli járaton. Vagy az utcán. Nos, a nem túl kellemes dolgokról annyit, hogy... mindenképp néhány ember okozza őket. Én szerencsés vagyok, mert nagyszerű emberek vesznek körül, így talán nincs valós rálátásom. Gyanítom, te is ugyanezeket mondanád a saját településedről és a benne élőkről. Mindenhol vannak jók is, rosszak is. A kedvenc külföldi városom egyébként Madrid. A spanyol életvitel közel áll hozzám, az ottani bioritmus. Barcelona is nagyon bejön, de Madrid még jobban. Elegáns, gyönyörű, mégis meghitt, barátságos. Kicsit arrogáns, ebben Belgrádra emlékeztet, de persze nem pont úgy. Imádom az ottani múzeumokat. Emberek, akik szeretnek szórakozni; nappal szieszta, este fieszta... bárokban ülnek és tapast esznek, iszogatnak és szinte ugyanolyan hangnemben beszélgetnek, mint ahogy mi is tesszük Szerbiában. Mégis más. Egyszer két hónapot töltöttem ott egyhuzamban, spanyolt tanultam, és közben beleszerettem a helybe.

Jártál már Budapesten?

Négyszer vagy ötször. De minden alkalommal a szüleimmel voltam. Láttam a pompás épületeket, rengeteg múzeumot, gulyást is ettem, de mégsem tudtam úgy érezni és élvezni a várost, ahogy szerettem volna. Mindig csak pár napot töltöttünk itt, mint turisták. Én viszont azokra a helyekre vagyok kíváncsi, ahová maguk a pestiek járnak enni, inni, szórakozni. Szeretnék felfedezni eldugott ismeretlen kis utcákat, hogy megszólítson a város. Azt már tudom, hogy szép. Mint egy jóképű fiatal srác. Szívesen megismerkednék vele mélyebben.

Magyarországról valami egyéb benyomás?

Tokaji bor, alap. Ezen kívül Tolle sajt. A gombás. Na az függőséget okoz. Gulyást szoktam otthon is főzni. Eszterházy torta. Balázs Béla és Moholy-Nagy László filmesztétikai írásai. Jancsó Miklós filmjei (eddig hármat láttam). Tony Curtis. Ja és a rendkívül sikeres pornóipar.

Érdekes adatra bukkantam az interneten. Szarajevóban az első világháború előtt öt focicsapat volt.

Így hívták őket: Szerb Sport Klub, Horvát Sport Klub, Muzulmán Sport Klub, Zsidó Sport Klub és Hajduk Munkás Sport Egyesület. (Lehet, hogy labdarúgáson kívül más sportágakat is lehetett ott űzni, arról nem szól a forrás, e poszt szempontjából nincs jelentősége.)

Később nevet váltottak. A szerb csapat új neve Slavija lett, a horvátoké SASK, a muzulmáné Sarajevski, a zsidóké Bar Kohba, csak a melós csapat maradt egy ideig még Hajduk.

Nekem valahol szimpatikus ez a kertelés nélküli szókimondás a csapatok elnevezésében. A különböző etnikumok ezek szerint viszonylag szegregáltan éltek és főképp sportoltak Szarajevóban. A munkásosztály meg ugye már akkor nemzetközivé vált. Nem volt ez egyedi a Monarchiában, de még a Habsburg-kor előtt sem. Például Szabadkán is, hasonlóan kb. az első világháborúig elkülönültek a magyar, a szerb, és a bunyevác kerületek.

Persze azóta eltelt száz év. Viszont egyre több helyen kongatják a vészharangot, hogy a túlidealizált, rózsaszín szemüvegen át szemlélt "szeressük egymást gyerekek" multikulti eszme halott. Utoljára Angela Merkel tette ezt. Speciel neki az a (szerintem jogos) elvárása, hogy Németországban, zömében a gazdasági jólétből részesülés érdekében bevándorlók és leszármazottaik, fogadják el legalább egy minimális szinten a befogadó állam szokásait és illeszkedjenek be.

Viszont az én kérdésem inkább arra irányul, hogy egy jellemzően több generáción keresztül soknemzetiségű közösségben, mint például amilyen Vajdaság és Erdély, ma, a XXI. században értéket képvisel-e az egyfajta önkéntes szegregációra törekedés?

Mondjuk a vajdasági magyarok inkább a "fajtájukkal" a többi vajdasági magyarral spanoskodjanak, velük sportoljanak, lehetőleg vajdasági magyar csajt vegyenek feleségül, illetve a lányok vajmagyar férjet keressenek, vagy ezek 2010-re teljesen elavult, meghaladott értékek?

Őszinte véleményeket szeretnék olvasni, pro és kontra érveket.

Ha úgy tetszik, én "elárultam" ezeket az értékeket. Igaz nem a szerbiai többségi nemzethez asszimilálódtam, hanem áttelepültem az anyaországba, Magyarországra és "bennszülött" magyar lányt vettem feleségül, de nem arról van szó, hogy most az én életem ezért sínen van-e, avagy kudarc (egyébként bízom benne, hogy minden OK velem és a családommal...). Mindezt azért írtam le, mert az egyéni sorsok persze kilóghatnak a fő csapásból, de ettől még a kérdésem válaszra vár.

Szülőföldünkön maradva önként szegregálódni jó, avagy éljen a globalizáció? Inkább keveredjünk akár otthon, vagy országunk más részén, esetleg külföldön?

Nem sok dologra volt jó a állampolgársági para 2004-ben, de legalább rávilágított néhány problémára, amelyek így rajzolódnak ki igazán élesen, hogy, minden jel arra mutat, mégiscsak elmarad a minket körülvevő barbár népek inváziója.

Valljuk be, titkon afféle kelet-európai Eldorádónak hisszük az országunkat, amelynek kapujánál román, szlovák, ukrán és szerb könyörög térden állva a bebocsátásért. A képzelt jólétet féltő indulatok persze főleg béna sztereotípiákból is táplálkoznak. Ezek szerint mondjuk a reménytelen erdélyi hétköznapok elől például a napfényes Kecskemétre vagy a fantasztikus Debrecenbe vágynak az emberek, ahol tündérek hagynak minden este cukormentes rágót a párnán a gyerekeknek.

Jó, nehéz is ezt a második kerületből megítélni. Meg a bulvármagazinokból tájékozódva se kapunk azért kristálytiszta képet, akárhogy is igyekeznek a derék szerkesztők. Az egyik egyszer azt írta a faluról, ahol Rúzsa Magdi született (tudod, amelyik énekel), hogy "az utcákon bokáig ér a sár, elhanyagolt házak, nem egy azóta romos, hogy a délszláv háborúban szétlőtték".

Kishegyesről beszélünk, ki lehet keresni.

Egy nyomortelepért, jól tudjuk, nem kell Kárpátaljára, vagy Erdélybe utazniuk a kamerásoknak, elég csak Mátészalkáig (autópályán végig) autózni. Romániáról vagy Szerbiáról mégis könnyebben elhisszük, hogy ott a pestis és a terror szedi áldozatait.

Ezért kell folyton azt hallgatnom, hogy majd nyilván mindenki segélyért, meg munkáért, meg kenyérért, meg munkáért, meg kenyérért, meg nyugdíjért, meg bagóért. Majd ittend gyógyíttassa a gyerökét. Ja. Felülnek a traktorra, oszt má' jönnek is. Mögöttük Šešum apja a bandával, mert nekik meg még van egy kis elintéznivalójuk az enyingi cigányokkal.

Ez az éhenkórász határon túli magyarokról szóló kollektív tévképzet talán majd veszít erejéből, ha az első vajdasági menekültáradat végül nem érkezik meg, amikor nem jönnek ezrével levesért meg egy kis szalmáért könyörögni. A legoptimistább forgatókönyvek szerint is sokáig tart még azonban, mire a magyarok lekéből ez a furcsa, a xenofóbiával határos szorongás végleg elmúlik, hiszen bekövetkezett a legdurvább: a határokon kívül élő magyar állampolgárok, állandó itteni lakhely nélkül is szavazati jogot kaphatnak. Újra a jeges félelem szorítja össze a szíveket a Kárpát-medencében. Azt suttogják, ezzel aztán végleg eldől, ki lesz a király Magyarországon. A tudodki.

Különösebben nem izgat, hogy milyen nyakatekert szabályozással adnák meg a szavazati jogot "az állandó magyarországi lakhellyel nem rendelkező magyar állampolgároknak", milyen jogi útvesztő vezet majd a megoldásig. Biztos nagyon ügyesen dolgozik majd mindenki. Örülök azonban, hogy felmerült a kérdés, mert négyévente legalább egy izgalmas eseményen találkozhat majd a nemzet a tévé előtt, nemcsak a Megasztárt meg az X-Faktort nézzük együtt. Lehetne SMS-chat is a választási műsorban, meg számot küldeni.

Ha a mellkasunkban furcsa, szorító érzést tapasztalunk arra a gondolatra, hogy odaátról szólnak bele, hogy ki irányítsa ezt a remek kis országot, többféle módon kezelhetjük a tüneteket. A félelmünkön enyhíthet, ha abból indulunk ki, hogy ők is olyan emberek, mint mi. Ha megpróbáljuk elképzelni, hogy Kassa, Szabadka vagy Ungvár szakasztott olyan, mint azok a városok, amelyekben mi élünk. Ha elképzeljük, hogy nemcsak rokoni szálak kötnek mondjuk Erdélyhez számos magyart, hanem a mesék, a dalok, a hímzés, meg a többi, az oldhatja a szorongást. Ha még így sem megy, gondoljunk kellemes, normális és veszélytelen dolgokra Kárpátaljáról mondjuk. Képzeljünk el egy ungvári matematika szakos tanárnőt, aki nem a kolera által legjobban sújtott régiókban, hanem normális környezetben él, ahogy a suliból hazafelé beugrik a piacra, hogy gyümölcsöt vigyen a gyerekeinek, férjével este politikáról beszélgetnek, de Janukovics a téma, nem Orbán. Viktor mindkettő.

Képzeljünk el utána egy kolozsvári professzort, aki kedélyesen üldögél kedvenc kávézójában, és szarik a magyar belpolitikára. Lélekben már a másnapi konferencián gyűjti be az elismerést. Hozzáképzelhetjük a csapost, aki alig várja, hogy vége legyen a műszaknak, és mehessen mondjuk próbálni a bandájával, és azt se tudja, kik ülnek a magyar Országgyűlésben.

Próbáljunk erősen koncentrálni egy csoport szabadkai diákra, akik éppen megegyeznek, hogy kocsmába mennek kémia helyett, és még fiatalok lévén nem hozza lázba őket minden határon túli magyar legnagyobb álma: Orbánra szavazni.

Gondoljunk aztán erősen az Óperenciás-tengeren is túlra! Oda, ahol a kurta farkú malac túr, a messzi Székelyföldre, ahol egy eldugott falu kútjánál mosó asszonyokat fotózzák a turisták, akik Orbánra szavaztak. De a sok nyanya feszt a mosnivalóval van elfoglalva, a sajtországi történéseket csak amolyan meseként, érdekességként hallgatják a polárpulcsis zarándokoktól. Éppen csak, hogy meg ne sértsék a vendégeket. Gondoljunk arra, hogy legtöbbjük számára Magyarország a külföld rovatban marad, ha Orbán Viktor a feje tetejére áll is! Talán megnyugszunk kicsit.

Ha pánikba esünk, koncentráljunk erősen arra, hogy egyformák vagyunk. Próbáljuk meg hozzánk hasonlónak látni fantáziavilágunk szereplőit, és ismételgessük, hogy ebben semmi durva nincs. Ismételgessük magunkban, hogy nem kell félni a határon túli mumustól, mert nem harap, csak játszik. Ha ez se vezet sikerre, akkor tüneti kezelésként nyugtassuk magunkat azzal, hogy úgyse mennek el szavazni. Ez máskor is be szokott jönni.

Játsszunk a lelkiismeretünkre, az igazságérzetünkre, ha kétségeink támadnak! Gondoljunk arra, hogy bár az adózásban, az orvosi ellátásban és még ezer másban nem, néhány kérdésben igencsak érintettek a nemzet peremén élő magyarok. Magyarország mindig nagy buzgalommal bonyolítja a helyzetet a szomszédságban. Elmegy kezet fogni ezzel, de nem fog kezet azzal. Be akar menni, de nem engedik. Beszédeket mond a nemzeti ünnepeken, közös projekteket erőltet állandóan, beruház, szívja el a tehetséget, meg fizeti a tandíjat. Nem hagyjuk élni odaát ezeket az embereket. Gondoljunk arra végső esetben, ha nem múlik a szorongás, hogy az a politika, amit Budapesten kitalálnak, befolyásolja a körüllakók jelenét és a jövőjét is!

Gondoljunk ezért utána arra, hogy bizonyos szempontból igazságos lenne, ha leadhatnának pár szavazatot! Ha ez se megy, végső esetben próbáljunk meg nagylelkűnek lenni, és gondoljunk arra, hogy néhány parlamenti hely nem a világ, hogy 386-ból végül is bőven futja!

Egészséges szkepticizmusra vall, ha azt azért nem vesszük be, hogy a Fidesz(-KDNP) minden hátsó szándék nélkül szavaztatná meg a határon túl élő magyar állampolgárokat, de furcsállnám, ha az a pár mandátum döntené el az ország sorsát, amiről a határon túliak tehetnek majd, és aligha lenne igazságtalan bárkivel szemben is, ha megtehetnék. "Az szavazzon, aki itt adózik" – hangzik a népszerű hülyeség, de egy választás nem csak a közterhekről szól, és ne tegyünk úgy, mintha anyagilag valami óriási tétje lenne a dolognak az utóbbi években. Ezeket a nagyszerű elméket, akik jelenleg intézik a sorsunkat, a határon túliak is segíthetnek megválasztani. Nem valami nagy teljesítmény, nem igényel semmiféle szaktudást.

Előzmények:

Háborús rock a javából - Új Primitivizmus 3. rész

Ostrom alatti abszurd humor - Új Primitivizmus 2. rész

Bosnyák válasz a punkra - Új Primitivizmus 1. rész

Az amerikai gengszter rap zene világában a zömében New York-i székhelyű, ún. „keleti parti” rapperek és a nyugati parti, kaliforniai rapperek időnként halálos áldozatokkal járó bandaháborúkat folytatnak egymás ellen. A volt Jugoszlávia könnyűzenészei közül a Zabranjeno Pušenje tagjai mindennek az inverzét élték át. Zenekarukat szakította „nyugati „és „keleti” részre az 1990-es évek első felében dúló polgárháború.
Minden relatív. Az úgynevezett „nyugati része” a Zabranjeno Pušenje együttesnek úgy tartja, hogy ők az egyetlen Zabranjeno Pušenje zenekar. Szerintük az úgynevezett keleti része a Zabranjeno Pušenjenek nem több, mint egyszerű névbitorló csapat.
A horvát Wikipedia Dr. Nele Karajlićról írott finom gúnnyal átitatott szócikke Nelet egy Szarajevó-szerte közismert, vidám fiatalemberként írja le: „Tévés komikus és egyben a Zabranjeno Pušenje együttes énekese. Majd 1992-ben Belgrádba távozott, ahol egy új együttest alapított, szintén Zabranjeno Pušenje néven.”
Davor Sučić, alias Sejo Sekson volt Nele és Zenit Đozić mellett a Zabranjeno Pušenje alapító tagja.
A „nyugati” Zabranjeno Pušenje hivatalos krónikája szerint az együttes a háború kitörésekor ideiglenesen szüneteltette a tevékenységét, de Nele Karajlić kivált a bandából és mivel az együttes Szarajevóban maradt tagjai szinte kivétel nélkül a Top Lista Nadrealista (Szürrealisták Top Listája) abszurd tévés humor sorozat háborús kiadásának az elkészítésében is szerepet vállaltak, az újra alakult banda magját ők képezték.
A „keleti szakadárokhoz” hasonlóan a „nyugati rész” is 1997-ben jött ki az első, háború utáni albumukkal. Fildžan viška (Raja iz Sarajeva) címmel.
A címadó dal témája a békebeli Szarajevó hangulatának elvesztése miatti sóvárgás. A háború emberáldozatai mellett nem a lakás kiégése és a kocsi megsemmisülése a legnagyobb veszteség, hanem a legendásan szívélyes és önzetlen szarajevói vendéglátás megszűnte. "Nem a lakást és a Jugót bánom a legjobban, hanem hogy soha többé nem teszünk ki egy csésze többlet kávét a váratlan vendégnek." – így sopánkodik a dalt a Pušenjere jellemzően egyes szám első személyben előadó szerző apja. Ez a szám szövege is a bevált Zabranjeno Pušenje recept alapján egy komplex, nem túlbonyolított, meglehetősen hétköznapi, kerek történetet mesél el. A dalszöveg szerzője Sejo Sekson, mint szinte az összes többi Pušenje számnak is.

Milyen a Szarajevó aranykorára jellemző, legendásan egyedi életérzés?

Tulajdonképpen az 1950-es évek elejétől az 1980-as évek végéig beszélhetünk a szarajevói (alternatív) kulturális aranykor felíveléséről. Ha szimbolikus csúcspontként egy évet ki kellene jelölni, akkor az 1984, a szarajevói téli olimpiai játékok éve. A hidegháború alatt csupán két szocialista ország rendezett olimpiát. A szuperhatalom Szovjetunió, a fejlett kapitalista államok többsége által bojkottált, csonka 1980-as moszkvai nyári olimpiát, és Jugoszlávia, az 1984-es szarajevói télit. Különös tekintettel arra, hogy a nevezett csonka moszkvai, és a szintén csonka 1984-es Los Angeles-i olimpia között került megszervezésre a szarajevói olimpia és az egész világot elbűvölte a szervező város lakosságának könnyed közvetlensége, fényes sikernek számított a sportrendezvény. „Nema problema” vagyis „Gond egy szál sem!” volt a szervezők mottója.
Szarajevó a gazdaságilag nyugat-kelet, vagy inkább észak-dél tengely alapján megosztott egykori Jugoszlávia fejletlenebb régiójához tartozott. Azonban sem Szarajevó, sem Bosznia- Hercegovina nem számított egy reménytelenül lecsúszott területnek.
A vegyes etnikumú (elsősorban a muszlim-horvát-szerb közösség városa, de minden egyéb egykori jugoszláv nemzet és nemzetiség, köztük vajdasági származású magyar mikroközösség, nyomelemekben zsidók, cigányok stb is lakták), elővárosaival együtt a nyolcvanas évek végén négyszázezres városban a törökök uralmát a Habsburg-korszak követte, majd az első és második Jugoszlávia. Lényegében fél évezreden keresztül kisebb-nagyobb birodalmakhoz tartozott ez a négy különböző vallású lakosságnak is otthont adó, nyitott, világias város. Kevés olyan város volt a kora újkori Európában, ahová a XVI. században Spanyolországból betelepült szefárd zsidók befogadását követően néhány száz méteren belül muszlim mecset, római katolikus és szerb ortodox templom, valamint zsinagóga is állt. A város arculatát leginkább meghatározó, keleties hangulatú bazársor, a Baščaršija mellett az osztrák-magyar monarchia idején épült épületek alapján néhány merészebben asszociáló urbanista Prágával vél felfedezni hasonlatosságot.
Talán a hagyományos kulturális sokszínűség, talán a viszonylag nagy-, ám mégsem milliós, világváros méret alatti népességszám, esetleg az kedvezett az egyedülálló szarajevói mentalitás kialakulásához, hogy ugyan soha sem volt egy lepukkadt hely (pl. már 1910-ben megindult a városi villamosközlekedés) ám mégsem számított a legdinamikusabban fejlődő, és élre törő nagyvárosnak a mindenkori birodalmon belül, ahová éppen tartozott?
Csak találgatni tudok. Mindenesetre az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepére egy olyan szubkultúrát termelt ki ez a légkör, ami egészen eredeti.
Mik az ismérvei? Az alapok a legendás, önzetlen vendégszeretetre és a közvetlenségre épültek. Mindenki meghív egy italra és szóba sem jöhet, hogy a vendég fizessen. Az informális tegeződés szinte kizárólagos korra, nemre, felekezetre tekintet nélkül.
Emellett tipikus, a talán leginkább a hagyományos angol mentalitáshoz hasonló(mindig inkább lekicsinylően beszélni a saját sikereinkről, másokat sem túl dicsérni, stb.) sőt még azt is alulmúló fontoskodás-mentesség. Mi több, egyfajta tüntetőleges antisznobizmus és konvenció mentességre való törekvés az igazán menő szarajevói magatartás.
Például Emir Kusturica, azt követően is, hogy világhírű, befutott rendezővé vált, kócosan, borostásan lejmolt cigit a diákjaitól.
És azt sem tartom kizártnak, hogy mondjuk miután Kusturica megszerezte élete első cannesi Aranypálmáját, miután hazautazott és a szarajevói törzshelyére lement, ahelyett, hogy a kocsma törzsközönsége hozsannázva agyonhájpolta volna, tüntetőleg egy szóval sem említették a díját. Esetleg még valaki jól le is baszta, mondjuk így: „Már három hete nálad van a Rolling Stones kazettám, mégis mikor hozod vissza!?”
A szarajevói városi folklornak mindig is erős eleme volt a viccmesélés. Az ún. „pesti viccgyár” ahhoz képest kismiska (Haso és Mujo, vagyis Hasan és Mustafa hagyományosan a viccek két főszereplője, illetve hozzájuk csapódik Fata (Fatima) is, ha női szereplő is játszik.
Az erős török nyelvi hatás (turcizmus) felvállalása a boszniai dialektuson belül is egy többlet nyegleség felé tolta el a köznyelvet, főleg a fiatalok fésületlen szlengjét. Picit talán hasonlóan, mint a párizsi külvárosi fiatalok által átvett sok-sok arab jövevényszó, az egykori gyarmatokról bevándoroltak és leszármazottaik hatására.
A szarajevói dialektus még a többi bosnyáktól is lezserebb. Pl. a jellegzetes boszniai „bolan” töltelékszó (szinte minden mondatba beszúrják a közbeszédben, kb. „figyelj hapsikám” (de még inkább úgy fordítanám, hogy „faszikám” habár nőkre is használják) de azt is jelentheti, hogy: „ő az a pasas/csaj” is lerövidül a szarajevói beszélt nyelvben: „ba”-ra.
És emellett még minket magyarokat is felülmúlnak a közbeszédben a vaskos trágárságok változatosságában és gyakori használatában.
Az egymás oltogatása, infantilis hülyéskedés olykor Darwin-díj esélyes, önveszélyes Jackas teljesítményeket generált. Például két jómukás embert összetörten, ülepükön égési sérülésekkel szállították kórházba. Mint kiderült, nem kevés sör után műtrágyás zsákokon próbáltak lecsúszni a trebevići bobpályán és amellett, hogy összevissza verték magukat, a súrlódástól még azt a bravúrt is sikerült elérniük, hogy jégen szereztek égési sebeket.
Majd mindebbe beépítették az abszurd humort. Hát ilyen konyhában főzték ki a korabeli bohém szarajevói fiatalok az új primitivizmust.
Persze nem mindenkit varázsolt el ez a különleges hangulatú város. Mindig is voltak renitensek, akik nem tudtak beilleszkedni. Avagy egyéb okból Szarajevóban, vagy éppen magán Szarajevón, a városon kompenzáltak boldogtalanságukért. Mint szinte minden urbánus közegben, itt is fellelhetők a rendszereken átívelő, módos és még inkább befolyásos, patrícius családok. Amely családok tagjainak, mint mondják, csak megszületni volt nehéz. Akik másutt a Rotschildek, Broodenbrockok, Glembayok avagy Hiltonok, Szarajevóban jellemzően muszlim családok, pl. mint a Mutevelićek. Jobb esetben a helyi elitbe bejutni nem tudó, önérzetes jöttmentek legfeljebb különféle fórumokon (újabban online-ban is) és füstös kiskocsmákban háborognak fennhangon a „megvetett”, „szemét” helyi elit által diktált íratlan szabályok ellen. Nincs ezzel semmi baj mindaddig, amíg néhány önérzetében sértett, frusztrált lúzernek a történelem nem oszt lapot. Mint történt ez 1914 június 28-án, amikor egy sanyarú sorsú, vézna, tüdőbajos, a sikerélményt Bosznia Szerbiához csatolásáért küzdő szervezet tagjaként kereső fiatalember, bizonyos Gavrilo Princip Szarajevóban lelőtte Ausztria-Magyarország trónörökösét. Vagy 1992 és 1995 között, a Szarajevó felgyújtását korábban költőként megéneklő pszichiáter, Radovan Karadžić, mint a szakadár boszniai szerbek politikai vezetője nem került olyan pozícióba, hogy ténylegesen rendelkezhessen a város lángra borításáról. Sok történész a XX. századot az 1914-es szarajevói merénylettől az 1992 és 1995 közötti szarajevói ostromig számítja. " A XX. század Szarajevóban kezdődött és ott is ért véget." - így szól a jól ismert történész közhely.

Szarajevó aranykora, előtte és utána. A XX. század képes története

A Nema više (Nincs többé) című szám dalszövegének szerzője rendhagyó módon nem Sejo Sekson, hanem egy elismert boszniai író, Nenad Veličković. A pesszimista hangvételű dal szembeállítja egymással a szocialista rendszerhez kötődő, elavult múltbéli értékeket és a háborús veszteséget az új értékekkel. A szerző ugyanúgy ellenáll a megszépítő messzeség kísértésének, mint az új értékek indokolatlan feldicsérésének.

Voltak értékek, amik odavesztek (pl. a mostari Öreg Híd) és elavult, meghaladott eszmék, de ami felváltotta, az sem jobb (pl.: ami a [kommunista] párt volt, az most újra az egyház.)

„Nincs már fekete nap
de van fehérnemű
nincs meg a régi lakás
de van új temető”

„Új határok vannak
nincs már Öreg Híd
a termőföldből
csontváz bukik ki”

A szám egyben a Nafaka című film egyik betétdala. A dalban a szomorkás, ideges hegedű kíséret a legtöbb magyar embert, főleg ha egyben vajdasági kötődésű is, Lajkó Félix eszement, húrtépő virtualitására emlékezteti. (Akinek Lajkó Félix zenéje túl sok, ne aggódjon, ebben a folkos hangzású számban annyira azért nincs túlspilázva a hegedű szóló).

A Počasna Salva a másik nagy háborús témájú daluk.

A mindent megszépítő, kisemberi nosztalgiázás iskolapéldája a Jugo 45 című retro szám.

Sejo elmeséli, amikor az apja a nyolcvanas években átvette a (Zastava) Jugo 45-ös új autót és a szomszédok és a rokonság együtt örült a család boldogságának. Azzal jártak Triesztbe farmert csencselni, az egyik szomszéd kölcsönkapta almát szállítani, a másik, hogy a feleségét bevigye a kórházba szülni, a harmadik pedig kurvázni járni, és még a szerző is néha vezethette, ha elcsórta a slusszkulcsot.

„A világ egyetlen csodája se mérhető ahhoz, amikor az Öregem átvette az új Jugo 45-öst.”

Szólt a megszépítő hájp. Persze a dalból nem maradhatott ki a háború, ami elvitte a Jugot és a lakást is, majd jött az újjáépítés. Korszerűbb kocsi és szép új lakás is van már, de az nem az igazi.

„Picsába, folynak a könnyeim!” – ez a Youtube komment elég sokat elárul az érintettekben a dal által kiváltott érzelmi hatásról.
 

A Pušenje dalai a háborút követő időszakban is a kis emberek apró-cseprő életképeivel foglalkoznak. Megénekelték a sportfogadást is, és egy vicces, szalonbuzizós számot is összedobtak a legújabb, 2009-es, Muzej revolucije (A forradalom múzeuma) című albumokon. Ők is egy stylistban (stílisztként kiejtve) vélték felfedezni a finoman buzizós szurkapiszka nóta célpontját. Számomra e dal azért külön mókás, mert Sejo Sekson az egyik leggyakrabban leközölt fényképén, fején tányérsapkával, lányosan mosolyogva a legtöbb melegmagazin címoldalára simán felférne.

És korrekt foci himnuszt is szereztek. Mint Sejo Sekson, az egyik interjújában elmondta: „Szarajevó multikulturális, többvallású város. A lakosság egyik fele a Sarajevo focicsapatot isteníti, míg a másik a Željezničart.”

A Željezničar, vagyis Vasutas, rövidítve-becézve Željo, a szarajevói Loki. (Székesfehérváriaknak, Videoton-drukkereknek ugye nem kell bemutatni.)

Isten óvja az ő Željoját!

„Ez nem egy ritka betegség,
Nem háborús trauma.
De én előbb mondtam, hogy: „Željo”,
És csak aztán, hogy „apa”."

Fentebb a refrén. A szám pedig arról szól, hogy egy szurkoló srác mindent megígér a barátnőjének. Másnap csak az övé, elviszi a tengerre, vagy akárhová, de ma hagyja békén, mert játszik a Željo.

Ehhez a számhoz írt, talán legbeszédesebb Youtube comment: „Csak Nele hiányzik!”
 

Ha Nele nem is tér vissza Szarajevóba, de mi visszatérünk rá, az ötödik, befejező részben!

UPDATE: Interjú Sejo Seksonnal a Serbia Insajd blogon!

Vannak kaják, amelyek egyszerűen nem működnek, ha külföldre viszik őket. Az istennek se lehet eladni például a BurekOT Magyarországon. Legalábbis úgy nem, ahogy azt Szerbiában teszik. A topolyai piacon még mozgó burekos is volt korábban, úgy 10-20 éve. Nem valami kis kosárból árulták ám, hanem egy nagy fémhengerből, amelynek teteje remek tálca is volt egyben. Csak levette a gigantikus termosz tetejét a csávó, megfordította, aztán már vágta is négybe.

Tudjuk jól ugye, hogy egy burek, az valójában egy negyed burek. Már, ha az egész kerek sütikét számoljuk egésznek. A "kisburek" az meg egy nyolcad. Még a törteket is így magyarázta el a tanítónéni a suliban. Kultikus eledel. Persze van nem kör alakú burek is, de azzal nem lehet a törteket elmagyarázni, vagy legalábbis fele annyira sem személéletes.

Mindig akad egy-egy lelkes pék, akinek szerbiai útján megtetszik a burek kultusz, és nekilát meghonosítani, de nagyon ritkán jön össze. Sokszor csak egy vaskos, zsíros, és kissé szikkadt húsos rétest sikerül kisütni.

Egyre hosszabbra nyúló magyarországi tartózkodásom elején mindig felcsillant a szemem, amikor megláttam egy bukerot is áruló pékséget, de hamar rájöttem, hogy jobb nem piszkálni a gusztustalan kis kővé dermedt háromszögeket. Szegeden a Víztorony téren lehet kapni például ilyet. Rettenetes.

Ugyancsak Szegeden a Petőfi Sándor sugárúton a SZTE BTK-val szemben viszont elég jól küldik. Ropogós, levegős a tészta. Biztos forrásból tudom, hogy a tulaj is földim, de nekik sem megy nagyon a dolog, folyton akciózzák, mert 450-ért sokallják az emberek (ammá' majd' két sajtburger ára), meg megy a beetetés is, hogy rájöjjenek a népek: megéri. Igaz, az ember csak csóválja a fejét, amikor a burekja mellé danonaktíviát kap kiskanállal, de jóval az átlag feletti a termék így is. A pakisztáni vendéghallgatók, meg német diákok hónuk alatt az Anatomie című bestsellerrel persze inkább pozsonyi kiflit vesznek. Ilyen bizalmatlan, hovatovább smucig környezetben nehéz népszerűnek lenni burekként.

Főleg a Szerbiából elszármazott szegediekre épül tehát a Tisza partján a burekbiznisz, és más városokban nem is nagyon találni. Budapesten persze kapható, ám itt is megy az ügyeskedés.

Rögtön az első munkanapomon a nemzet fővárosában belefutottam a burekba. Legalábbis ki volt írva az üvegre, hogy kapható. Be is tértem a boltba, hogy vessek rá egy lesajnáló pillantást, de akárhogy is meresztettem a szemem, nem találtam a polcon. Pedig ott volt. Egy egész szektort töltöttek fel a pultban burekkal. Százhúsz forintért adják, ez világos, de nem találom. Ez meg tán döghúsból készül bazme', motyogom az árát látva, mikor megpillantom végre az árut.

Nyomorultul fest, de nem olyan rossz. Messze van az eredetitől, de nosztalgiázni megteszi. Igaz, délután nem érdemes menni, mert addigra megszárad. Szépvölgyi út, Buki pékség.

U.I.: azóta kiderült, hogy itt a sarkon, a Nyugatinál is van egy burekpont, ahol hagyományos, nagy burekot árulnak, de sajnos vastag és nehéz, ha úgy teszed az asztalra, az oldalán is megáll.