Hírek, vélemények, elemzések, interjúk és beszámolók az exjugoszláv térségből, illetve érintőlegesen a Balkán-félsziget egyéb területeivel kapcsolatban is. Szigorúan szubjektíven. A blogot többen szerkesztjük, az egyes szerzők véleménye nem feltétlenül egyezik meg.
Facebook-oldalunk rendszeresen frissül, a blogposztoktól eltérő anyagokkal. Lehet nekünk linket, képet, videót, bármit küldeni. Ha ott írsz privát levelet, akkor azt mindhárman látjuk, így gyorsabban kapsz választ.
Friss topikok
Deak Tamas:
@Styxx: és sajnos folytatódott a sor. (2023.05.28. 13:16)Futóbolond magyarok
Turulmadár_hun:
Kedves Bálint Csaba Úr,
Műveletlen emberek létez... (2021.04.29. 07:11)Vajdasági magyar szótár
* A névhasználat nem előlegez meg semmilyen állásfoglalást Koszovó státuszát illetően; az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es határozatával, valamint a Nemzetközi Bíróság koszovói függetlenséggel kapcsolatos véleményezésével összhangban.
Második világháborús bulvár a Wikileaks jóvoltából
(Képünk illusztráció)
A Wikileaks kiszivárogtatások egyik tanulsága, hogy el kell felejtenünk azt a klisét, miszerint az amerikaiak hülyék és csak magukkal törődnek. Az Egyesült Államok diplomáciájában dolgozók sziporkázó stílusban képesek olyan eseményekről is írni, mint például egy csecsenföldi oligarcha-csemete háromnapos lagzija.
Aktualitását vesztettnek tűnő, ám a jugoszféra teljesebb megértéséhez mindenképpen hasznos adalékul szolgálhat, hogy a jenki diplomaták érdemesnek tartották Tito rég elfelejtett özvegye, Jovanka Broz meghallgatását.
Jovanka Budisavljević Broz ma – a felvétel 2010-ben készült (nem illusztráció, de a kilencedik iksz közelében vállalható)
Az USA belgrádi nagykövetségének egyik munkatársa még 2009-ben fogadta az akkor nyolcvanöt éves hölgyet. Jovankát már first lady korában, 1977-ben gyakorlatilag házi őrizetben tartották belgrádi villájában. A korabeli félhivatalos kiszivárogtatások szerint minderre Tito kívánsága szerint került sor. Jovanka hivatalosan kettejük 1952-es házasságkötésétől a marsall haláláig, azaz 1980-ig volt Jugoszlávia első számú asszonya. A szerb nemzetiségű (Tito horvát volt, nem mintha ez bármit is számítana), partizán múltú menyecske őrnagyi rangfokozatot is szerzett. A kommunizmus tragikomikus voltát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság Elnöksége, azaz az állam legfelsőbb szerve 1974 és 1988 között 59-szer foglalkozott külön napirendi pontban az elnökné-asszony sorsával. A legbizarrabb az első ilyen eset volt: 1974. január 21-én maga Tito vetette fel, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt hozzon létre egy speciális bizottságot "Jovanka elvtársnő ügyének" kivizsgálására.
Tito pro forma soha sem vált el Jovankától, azonban 1975-ben elköltözött közös rezidenciájukból a Fehér Palotába, mely még az "ántivilágban" épült, 1936-ban, I. Sándor jugoszláv király megrendelésére, Belgrád elit-villanegyedének (Dedinje) egyik legmagasabb pontján.
Jovanka a hetvenes évek közepétől már nem kísérte el Titót a hivatalos eseményekre, utolsó protokolláris feladatát 1977 nyarán látta el: villájában fogadta a norvég miniszterelnököt. Ezt követően letartóztatták, ám vádat nem emeltek ellene. Titóval soha többé nem találkozott személyesen. A marsall temetésén egy megtört, őszintén gyászoló hitvesként tűnt fel a nyilvánosság előtt, hogy aztán évtizedekig teljes száműzetésre ítéltessen. Tito halálától egészen 2009-ig – közel harminc éven keresztül – személyi igazolványt és útlevelet sem kaphatott. A Milošević-rezsim továbbra is egyfajta házi őrizetben tartotta, de a rendszerváltás után is még sokáig tabutémának számított, hogy egy belgrádi lakásban (akkor már villáról nem volt szó) él egy asszony, aki valaha államfőket látott vendégül és királyokkal parolázott.
Tito özvegye tehát két évvel ezelőtt kapott ismét iratokat, és abban az évben fogadták az USA-nagykövetségén is. A mintegy másfél órás beszélgetésen az Öreg Hölgy kifejtette, hogy Tito világéletében ki nem állhatta az oroszokat, a szlovének pedig sohasem voltak a jugoszláv eszme elkötelezettjei (paradox módon egyedül a szlovén kormánynak jutott néhány évvel ezelőtt eszébe annak az ötletnek a felvetése, hogy a relatív szegénységben élő Jovankának tisztességes nyugdíjat folyósítsanak). Az aggastyán, súlyos cukorbeteg Tito utolsó éveit ljubljanai gyógykezelésen töltötte és már nem volt ereje ahhoz, hogy kivédje a törvényes felesége ellen Stane Dolanc szlovén főkomcsi által kifőzött vádakat. Jovanka szerint Tito idős korára Dolanc befolyása alá került.
Persze mindez lehet, hogy nem több, mint egy sértődött vénasszony fantazmagóriája. Ami mindennél jóval érdekesebb: Jovanka azt is elmesélte az amcsiknak, hogy a második világháború alatt két találkozót is megszervezett Tito és Draža Mihailović szerb csetnikvezér között. (Josip Broz egykori nagy szerelme – öt éven át élettársa – Davorjanka Paunović Zdenka akkoriban még életben volt. Kicsi a világ; a pozsareváci születésű Zdenka nagynénjének lánya nem más, mint Mirjana Marković, vagyis Slobodan Milošević özvegye. Egyébként az a tény, hogy Tito és Jovanka akkor még nem voltak együtt, önmagában nem jelenti azt, hogy az asszony notórius hazudozó lenne, ugyanis közismert, hogy Titóval már a második világháború alatt megismerkedtek.)
A Tito és Draža közötti második találkozóra Jovanka likai szülőfalujában került sor. (Lika: történelmi régió Horvátországban; szűkebb értelemben a Velebit hegyvonulataitól keletre fekvő területek alkotják, központja Gospić. A legközelebbi jelentősebb város Knin.) "A tárgyalásuk utáni este egymás melletti szalmazsákokon aludtak" – mondta el Jovanka. Majd hozzátette, hogy a csetnikek másnap felrobbantották a közeli hidat és minden jel arra utalt, Titót is likvidálni akarták (juj, akkor minden másképp alakult volna), ezért szakította meg velül Tito a kapcsolatot és vált a csetnikmozgalom, egyben a csetnikvezér esküdt ellenségévé, akit 1946-ban a kommunista Jugoszláviában ki is végeztek.
Az El-Nem Kötelezettek Mozgalma megalakulásának (Belgrád, 1961. szeptember 1.) ötvenedik évfordulója alkalmából a hét elején nagyszabású konferenciára kerül sor déli szomszédunk fővárosában, a Mozgalom tagjai és a jelenleg "megfigyelői státuszban" lévő államok (pl. Szerbia) részvételével.
Az 118 teljes jogú és 20 megfigyelő tag közül összesen 105 ország küldöttsége (többnyire külügyminiszterek, ill. külügyminiszter-helyettesek) jelezte részvételét.
A volt jugoszláv tagköztársaságok ugyan jelenleg nem teljes jogú tagjai a szervezetnek (a NATO-tag Szlovénia és Horvátország estében mondjuk ez elég fura is lenne), mégis Belgrádban rendezik meg a jubileumi ünnepséget, mellyel a Mozgalom története során először fordul elő olyan, hogy egy megfigyelői státuszú tag rendez konferenciát. Az afrikai országok közül egyébként a vitatott jogállású Nyugat-Szahara kivételével minden állam teljes jogú tagként vesz részt a szervezetben, ahogy a dél- és délkelet-ázsiai térség egésze, valamint a dél-amerikai országok többsége is. (Az Arab Liga és az Afrikai Unió, mint nemzetek feletti alakulatok, külön is meghívót kaptak). Európából jelenleg egyedül Fehéroroszország élvez teljes jogú tagságot.
Az el-nem kötelezettek mozgalmának első konferenciája (Belgrád, 1961. szeptember 01-06.)
Az Európai Uniót (megfigyelőként) Magyarország, Spanyolország és Finnország mellett Ciprus képviseli. Utóbbiról tudni kell, hogy hidegháborús időszakban Jugoszlávia kivételével Európából egyedül a szigetország – pontosabban annak görög vezetése – vett részt a Mozgalomban.
Josip Broz Tito és III. Makariosz, a Ciprusi Ortodox Egyház vezetője és a Ciprusi Köztársaság elnöke (1960 és 1977 között)
Vuk Jeremić szerb külügyminiszter szerint a belgrádi esemény (az ENSZ éves közgyűlését leszámítva) az év legnagyobb nemzetközi találkozója lesz, melyen a föld országainak több mint kétharmada képviselteti magát. A kerek évfordulóra való tekintettel egyébként olyan – egyébként a közeléttől már visszavonult – politikusokat is meghívtak, mint pl. az egykori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság utolsó külügyminiszterét, a horvát származású Budimir Lončart.
Az ünnepség-sorozat keretében Jeremić és egyiptomi kollégája, a nyár közepén beiktatott Mohammad Kamel Amr (az el-nem kötelezettek soros elnöke) közös faültetéssel emlékeztek a Mozgalom születésére a belgrádi Barátság-parkban. Kamel Amr rámutatott, hogy a világ különböző részéből érkezett delegációk elsősorban ugyan a Mozgalom előtti tisztelgés jegyében tartózkodnak Belgrádban, azonban ugyanígy tisztelegnek Szerbia előtt is, mely az európai államok közül továbbra is az egyik legszorosabb, baráti viszonyt ápolja az afrikai országok többségével, anélkül, hogy bármiféle kolonizációs vagy egyéb katonai-stratégiai célokra törekedne a térségben. "Nagy megtiszteltetés és kitüntetés számomra, hogy ma itt lehetek. Ez a hely számomra szent, mivel a példaképeim közül sokan megfordultak ezeken a köveken; jómagam pedig egészen a legutóbbi időkig álmodni sem mertem arról, hogy lehetőségem lesz a nyomdokaikba lépni" – nyilatkozta az arab ország diplomáciai vezetője. "Reméljük, hogy sikeresen véghez tudjuk vinni legalább egy töredékét annak, amit elődeink véghez vittek, amikor megalakították a 20. század egyik legerősebb mozgalmát" – tette hozzá. A találkozóra várhatóan élesen rányomja majd a bélyegét az arab országokban az év elején lezajlott "demokratizálódási" hullám, valamint a líbiai válság. Kérdés, hogy a hangzatos nyilatkozatokon kívül sikerül-e konkrétumokban megegyezni és ha igen, ez mennyire befolyásolja majd az eseményeket az Észak-Afrikai térségben. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.
Az El-Nem Kötelezettek Mozgalmának főbb alapítói: Dzsaváharlál Nehru (India), Kwame Nkrumah (Ghána), Gamal Abden-Nasszer (Egyiptom), Ahmed Sukarno (Indonézia) és az ötletgazda, Josip Broz Tito (Jugoszlávia)
Ma azt mondanánk: performansz. Akkor sokkal többet jelentett...
Ezerkilencszázkilencvenegy fagyos őszén (fagyos, mert pl. szeptemberben kezdődött Vukovár ostroma, hogy csak egy mozzanatot ragadjunk ki a történetből) vajdasági újságírók és értelmiségiek – jugoszlávok és magyarok vegyesen – megelégelték a Milošević-rezsim felügyelete alatt lévő állami televízióban nap mint nap közvetített háborús uszító szólamokat és a tények következetes félremagyarázásán alapuló "tájékoztatást".
Úgy döntöttek, hogy a Vajdasági Független Újságíró Egyesület (NDNV) újvidéki székházának utcafronti ablakaihoz állnak és onnan sugároznak – egy nagy teljesítményű hangszóró segítségével – alternatív hírműsort. Akciójukra máig "Ablak" (Prozor) néven emlékezik az utókor.
NOVOSADSKI PROZOR – Ablak a városra, ablak a világra
A vajdasági egyesület még 1989 karácsonyán alakult meg, mint az akkori Jugoszlávia első, professzionális zsurnalisztákat tömörítő független szervezete. Az alapító okiratot december 24-én tizennégy fő írta alá (többek között Fazekas András, Garai Béla, Németh Árpád és Balázs Attila), az ezt követő alig két hét folyamán több mint 300 kolégájuk csatlakozott. Alakuló ülésüket nagy érdeklődés mellett tartották meg 1990 januárjában, az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban.
Az Ablak a szólásszabadság korlátozása elleni legnagyobb és leghosszabb demonstráció volt, melyre Szerbiában a történelem folyamán valaha sor került. A megmozdulás egy teljes hónapon át tartott. Az "adás" minden este fél nyolckor – az RTS Híradójával egyidőben – kezdődött, és nemes egyszerűséggel azt jelentette, hogy a műsor aktuális szerkesztői (Miodrag Isakov, mint főszerkesztő vezetésével) kiálltak a Zmaj Jovina utca 4. szám alatti egyesületi székház első emeleti erkélyére, és onnan olvasták fel az adás szövegét. De beszélgetős műsorokra is sor került. Vendégeik között olyan elismert ellenzéki politikusok fordultak meg, mint pl. Zoran Đinđić, vagy Vesna Pešić. Rajtuk kívül tudósok, művészek és irodalmárok (pl. Végel László) is megszólalhattak. A város polgárai közül kezdetben csak kevesen voltak kíváncsiak az alternatív Híradóra, ám ahogy az idő telt, egyre többen és többen gyűltek össze estéről estére az ominózus ablak alatt, míg végül a hallgatóság több ezer főnyire duzzadt.
Az Ablak műsorpolitikájában helyet kaptak az állami, hivatalos hírek is, de a szerkesztők minden esetben beszámoltak arról, hogy Milošević médiagépezete milyen hazugságokkal vagy féligazságokkal igyekezett az adott eseményt számukra kedvező színben feltüntetni.
"Az Ablaknak köszönhetően újvidékiek ezrei őrizhették meg ép elméjüket, és győződhettek meg arról, hogy nincsenek egyedül, hogy nem bolondultak meg, vagy legalábbis van rajtuk kívül még néhány »bolond«, aki hisz a szabadságban, a békében és a demokráciában" – mondta az évfordulóra szervezett megemlékezésen Miodrag Isakov. (Az idézet innen: Magyar Szó)
PROZOR – Ablak a vélemény szabadsága felé (az Internet-korszak előtt)
Szerbia politikai átalakulásával foglalkozó történészek egy része szerint, noha az újvidéki Ablak emlékezetes hónapja időben távol esik a Milošević-rendszer 2000-ben bekövetkezett bukásától; mégis egyértelműen a folyamat egyik legfőbb előidézőjének, egyben a demokratikus ellenzéki mozgalom fontos részének tekintendő. (Többek között itt vált világossá az is, hogy a '90-es években ellenzékinek lenni nem feltétlenül jelenti a Tito-féle Jugoszlávia eszmeiségének tagadását. A demokratikus ellenzék némiképp megváltozott feladata immár az, hogy a Kis-Jugoszláviának csúfolt, valójában azonban Nagy-Szerbia lázálmát kergető, egyre inkább elszigetelődő országban a magát szocialistának nevező, de szíve mélyén nacionalista rezsim elleni küzdelmet felvállalja. Arról a rezsimről van szó, melynek frontra vezényelt katonái sisakjukon még mindig vörös csillagot viseltek, a háttérben azonban elkezdődött Tito és a partizánok kultuszának lerombolása.)
Horrorfilmekre jellemző, hogy a nagykamaszok világában játszódik a történet. A test pubertáskori változása kiváló metafora a horror egyik legfőbb zsánerelemének, az átváltozásnak; amikor valami gusztustalan förmedvény tör elő egy ártatlan testből.
Ugyan önálló műfajként nem szokás meghatározni, ám a huszadik század önkényuralmi rendszereit feldolgozó "diktatúrafilmekben" illetve "diktatúraregényekben" az alkotók jellemzően a fiatalabb korosztály – gyerekek, esetleg kiskamaszok – szemszögéből ábrázolják a totalitárius rendszerek abszurditását. Ráadásul a diktatúraábrázolás műfaja jóval elismertebb a magaskultúrában, mint a horror. Csak kapásból néhány a gyerek-, avagy kiskamasz-nézőpontból elmesélt, remekműnek tartott alkotások közül: Ottlik Gézától az Iskola a határon, Kertész Nobel-díjat érő regénye, a Sorstalanság, Haneke Fehér Szalagja, illetve Begninitől az Élet szép, mely szintén részben a főhős kisfiára fókuszál. És ide tartozik Dragomán György Fehér királya is. A fiatal, Erdélyből áttelepült író időközben tucatnyi nyelvre lefordított regénye is gyermekszemszögből meséli el Ceaușescu romániai diktatúrájának abszurditásait.
Emir Kusturica 1985-ben bemutatott – Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazott – második nagyjátékfilmjében szintén ezt a módszert választotta. (Első, az európai kritikusok körében szintén remek fogadtatásra lelő filmje: Emlékszel Dolly Bellre?) Egy kisfiú narrációján keresztül ismerhetjük meg a jugoszláviai negyvenes-ötvenes évek fordulóját, és egyben az egész jugoszláv szocialista rendszer legdrámaibb eseményét, Tito szakítását Sztálinnal. Mindezt békaperspektívából, egy szarajevói család kálváriáján keresztül.
Paradox módon a nyolcvanas évek közepén készült filmnek kifejezetten az előnyére válik, hogy egy szabados, ám nem teljesen szabad országban készült. A Tito utáni vajpuha diktatúrában sem lehetett mindent korlátozás nélkül kibeszélni. Talán éppen ezért a forgatókönyv rendkívül ügyesen szerkesztett. Sehol egy fölösleges mondat. A szövegnek a kettős beszéd szabályainak megfelelő, kódolt jelentésére gyakran a történet előrehaladtával, néhány jelentettel később derül fény. A történet mégis könnyen érthető. Szó sincs bonyolult szimbólumvilágú, többszörös áttételekkel operáló művészfilmről. Maga a cím is arra utal, hogy a politikai okokból bebörtönzött családfőről az édesanya úgy beszél gyerekeinek, mintha a férje szolgálati úton lenne. Az ötvenes évek kettősségének ábrázolása tetten érhető például a muzulmán kisfiú stikában történő körülmetélésének jelenetében. Egyébként ez a toposz a korszakot feldolgozó magyar filmekből, irodalmi alkotásokból számunkra is ismert, persze nálunk a kommunista kádergyereket általában nem körülmetélik, hanem megkeresztelik, de ugyanígy félig-meddig titokban.
A film egy olyan átmeneti kort dolgoz fel, amikor a kommunista Jugoszláviában a legjelentéktelenebb "kiskomcsinak" is egyik napról a másikra színt kellett vallania: Tito vagy Sztálin? Persze utólag könnyű okosnak lenni, viszont akkor cseppet sem volt egyértelmű, hogy az államszocializmus lokális Dávidja legyőzi-e a munkás-paraszt hatalom globális Góliátját. A főhős – valójában nem Malik, a narrátor kisfiú az igazi főhős, hanem édesapja, Meša (Mehmed) – egy partizán háborús múlttal bíró kommunista középkáder, aki felesége és szeretője között őrlődik. Választani kényszerül a kevésbé szenvedélyes, ám stabil családi hátteret biztosító neje és szeretője, a dögös tornatanárnő között. Ráadásul a családi drámából ügyesen bontakozik ki egy karrier-dráma. A korai ötvenes évek kommunista országaiban még annál is keményebb volt a pártvonalon nyomuló középkáderek egyszer fent, máskor lent világa, mint mikor manapság egy mulitcég középvezetője hirtelen lapátra kerül, majd pánikszerű depresszióját piával, netán kólázással kúrálja. A tornatanárnőre ugyanis főhősünk sógora is pályázik. A ravasz sógor viszont nem egy egyszerű középkomcsi, hanem befolyásos, ÁVO-s típusú belső elhárító-tiszt.
A konfliktus egy banálisnak tűnő tréfa meg nem értésével (és "természetesen" a korabeli kommunista logikának megfelelően, annak sejtelmes túlmagyarázásával) indul. Főhősünk nem találja viccesnek a legújabb szeleket tükröző, anakronisztikus karikatúrát a pártlapban: az íróasztala fölött szorgosan körmölő Karl Marx dolgozószobájának falát Sztálin portréja ékesíti. A szeretője (Mira Furlan, aki két évtizeddel később, ötven évesen is bizonyította nem mindennapi erotikus kisugárzását a Lostban) pedig kikotyogja mindezt az ÁVO-s sógornak (akit a kiválóan játszó Mustafa Nadarević alakít).
Kusturica otthonosan mozog ebben a világban, hiszen maga is kommunista kádergyerek. Nagykamaszként rossz társaságba keveredett, az iskola nem izgatta, céltalanul csellengett. Befolyásos szülei elintézték, hogy Prágában tanulhasson a filmművészeti főiskolán, mivel a mozi volt az egyetlen, ami érdekelte. Csehszlovák mesterei, a korai Miloš Forman és Jiří Menzel hatása az első filmjein még jobban érződik, mint a késői alkotásain, de ez cseppet sem válik az útkereső Kusturica hátrányára.
Azonban a kor csehszlovák filmjeihez képest ebben az alkotásban egzotikus pluszt jelent a balkáni macsóság. Mind a keresetlen, olykor trágár szókimondásban, mind az altesti megnyilvánulásokban. A Szigorúan ellenőrzött vonatok és a Sörgyári capriccio fülledt maszatolásaihoz képest a főhőst játszó Miki Manojlović őserővel vágja gerincre a lepukkadt hodályban a meggondolatlan csacsogásával őt börtönbe juttató tornatanárnőt, majd közvetlenül az aktus után egy laza mosdóba brunyálással jelzi, hogy mi fán terem a barbár Balkán-macsók suttyósággal átitatott, vídiakemény bája.
A film egyetlen patyolattiszta jelleme a megcsalt feleség; és a trágársággal vegyített turbómacsóságok ellenére, bármennyire is furcsán hangzik, az alkotás feminista moziként is megállná a helyét. Az anya (Mirjana Karanović) emberfeletti erőfeszítések árán tartja össze a családot. Késő éjjel is varr, hogy a gyerekek ne szenvedjenek semmiben hiányt. Csendes, szomorú tragédiájának finom ábrázolása, amikor a gyerekekkel meglátogatják a kényszermunkatáborba zárt férjet: a férfi éjjel elalszik, és nem szeretkezik törvényes hitvesével. A hoppon maradt fiatalasszony csalódott tekintete szavak nélkül is hatásosabban ábrázolja a sanyarú női sorsot, mint egy húszoldalas szüfrazsett-kiáltvány.
A szereplők életszemlélete a mindenkori cseh kisember (filmen is előszeretettel ábrázolt) kiirthatatlan optimizmusához áll közelebb, mintsem az "átkosban" oly jellemző magyarországi mélynihilhez.
Mindenkinek ajánlani tudom a filmet, melyben amúgy két apró magyar szál is van (nem árulom el, hogy melyek ezek, legyen a figyelmes nézők, illetve blogolvasók jutalma), viszont főleg a harminc évesnél fiatalabb korosztálynak hívnám fel arra a figyelmét, hogy a lassú folyású sztori a mai pörgős mozikhoz szokott nézőknek már lehet, hogy kissé idejétmúltan unalmas. Próbáljanak előtte végigülni egy Forman- (lehetőleg még a csehszlovák korszakából), vagy Menzel-opuszt és ha azt élvezték, akkor a Papa szolgálati útra ment sem fog csalódást okozni. Macskajaj-fanoknak nem feltétlenül bejövős. Egészen más a hangulata.
Nálam a tízes skálán 8 ½, de elég szigorúan osztályozom a filmeket. Erről annyit, hogy ez a kedvenc Kusturica-filmem.
Bár az idei főszezonnak végérvényesen búcsút inthetünk (remélem, a nyárnak még nem), talán nem késő bemutatnunk, hogy mivé lehetne varázsolni a budapesti Római-part vagy a Hajógyári-sziget fövenyét. Kezdjük az Indexen megjelent riportfilmmel:
Miért nincs Budapesten dunai strand? Igény lenne rá, de tilos.
Szerbiában ezzel szemben más a helyzet. Újvidék gyönyörű dunai strandja messzeföldön híres, de a fővárosban is lehet válogatni a különféle helyszínek között. A víz minőségét a parton horgonyzó laboratórium-hajók naponta mérik. Ezzel együtt Belgrádban sem lehet mindenütt fürdeni a Dunában vagy a Szávában, csak a kijelölt helyeken. De a lényeg az, hogy vannak ilyen helyek. Nem is rosszak. Képes összeállításunk következik.
Rövidke élményfilm Újvidék nyári Duna-partjáról. Whoaa!
Interjú a Zimonyhoz (Zemun, ma Belgrád része) tartozó Veliko ratno ostrvo (sziget a Duna–Száva összefolyásnál) fürdőzőivel
A Veliko ratno ostrvo "Lido"-ként becézett csücske, a háttérben Zimony lakóházaival és a Hunyadi- vagy más néven Gardoš-toronnyal, mely kilátóként üzemel
A Veliko ratno ostrvo elhelyezkedése – fent Stari grad és Savski venac városrészek, melyeket a Száva választ el Novi Beogradtól (a kép felső harmadának közepétől jobbra). Zimony a jobb alsó sarokban.
A dunai sziget északnyugati csücske légifelvételről
Pontonhíd, melyen Zimony központjából kényelmesen át lehet kelni a szigetre
Békésen horgonyzó kishajók a Dunán, Zimony és a Veliko ratno ostrvo között
Strand Ada Ciganlija szigetén (a Száva holtága ma mesterséges tó)
Hidak a Száván, háttérben Ada Ciganlija egykori szigete és a pazar belső tó (Ekkor még híre sem volt az azóta majdnem kész új, rekorder hídnak)
Strandolók az Ada Ciganlija kisebbik Száva-ágából kialakított tavon
Ugyanez egy másik szögből
Nyár, napsütés, sport és élmények Ada Ciganliján
Ultima ratio: Belgrád vagy Újvidék strandja a jobb? Ki-ki döntse el az alábbi linken bemutatott a képek alapján.
Elismerem, hogy hacsak az ember fia/lánya nem svéd, esetleg bosnyák vagy horvát, avagy Ibrahimović aktuális klubcsapatának (jelenleg a Milan, pontosabban a Barcelona adta kölcsön, de jövőre át is igazolhat) vérmes szurkolója, Ibrát nem könnyű szeretni. Azonban nem lehetetlen, lásd lentebb.
A svédországi Malmőben 1981. október 3-án született labdarúgó klasszis szülei olyan jugoszláv bevándorlók, akik már a skandináv államban jöttek össze. Apja a boszniai Bijelinából, anyja a dalmáciai Zadarból (Zára) származik.
A kis Zlatan balkáni gyökereit mi sem tükrözi jobban, mint az a tény, hogy amikor elkezdte rúgni a bőrt, az első klubja a malmői FK Balkan volt. Profiként szülővárosa svéd elsőligás csapatában, a Malmö FF-ben kezdett 18 évesen. A kirobbanóan tehetséges, robusztus csatárra hamar felfigyeltek az európai nagy klubok. Mint az elmúlt 10-20 évben a vén kontinensen szerencsét próbáló fiatal brazil sztároktól kezdve a mi Dzsudzsák Balázsunkig oly sok nemzetközi klasszis játékos, ő is Hollandiában kezdte menetelését a "nagy pénz, nagy foci" világában. (Dzsudzsitól eltérően Zlatan az Ajaxban és nem a PSV-ben játszott.) Majd következett a Juventus, az Inter, a Barcelona és jelenleg a Milan. 2008-ban és 2009-ben Olaszországban az év játékosának választották, ami nem kis teljesítmény.
A 195 centis (legalábbis a soccerway.com szerint, a Wikipédián "csak" 192), robbanékony, 95 kilós színizom csatárt fehér embernél nemigen látott, az elefántcsontparti Didier Drogbát megszégyenítő, kiváló atletikus adottságokkal áldotta meg a természet.
És mitől más Ibra, mint a többi sztárfocista? Hát attól, hogy mind a pályán, mind azon kívül legalább akkora a pofája, mint Muhhamad Alinak volt fénykorában. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy az ütőereje sem nagyon marad el a boxlegendáétól. Taekwondo múlttal bíró focistaként az öklénél a rúgásai pedig még inkább félelmetesek.
Ibra nem kevésszer balhézott már pályán és pályán kívül is. Hátbarúgott sporttársak, taekwondo-rúgással, csapattársát veszélyeztetve kirúgott labda stb. (Ezt követően az olasz taekwondo szövetség ünnepélyesen a tagjai közé fogadta a harcművészetüket egykor aktívan űző Ibrát, aki még egy edzésen is részt vett ebből az alkalomból. Persze akkor is hozta a formáját: miután bekapott egy rúgást, eljátszotta, hogy komolyan megsérült, ezután a halálra rémült taekwondósok végtelennek tűnő, hosszú, súlyos másodpercekig tartó hitegetését követően röhögve vallotta be, hogy csak kamuzott.) További balhék: a szexuális orientációját megkérdőjelező újságírónőnek csípőből felajánlott szex, azzal megspékelve, hogy a csaj a barátnőjét is hozhatja. (Egyébként egykori svéd modell nőjétől két gyereke született.) Az újságírók hülyítése amúgy is egyik kedvelt hobbija. Például a "Zlatan csak egy van!" aranyköpést előszeretettel süti el magáról. Értetlenkedés esetén (ál)naivan visszakérdez: "Netán ismer másik Zlatant is?" De ami a magabiztos pofátlanság csúcsa volt, az kétségtelenül az, amikor a Barcelona edzése előtt adott interjút, majd szóltak neki, hogy mennie kellene, mert a többiek már a bemelegítésnél tartanak. Mire Ibra higgadtan folytatta az interjút és megnyugtatta a riportereket: az edzés akkor kezdődik, amikor ő akarja.
Ibra balhéi olasz rappel megbolondítva
Ibra első ránézésre olyan figura, akiben egy hatalmas adag magabiztos pökhendiség lakozik. Provokatív, cinikus félmosolya a legtöbb embert annyira ki tudja hozni a sodrából, hogy legszívesebben felpofozná, aminek a mellőzése mellett persze a civilizált vitakultúrán felül meglehetősen fontos érv, hogy baromi kevesen bírnának el vele.
Ha valaki utálni szeretné Zlatant, de ehhez az eddig felsoroltak nem elégségesek, hallgassa meg ezt a förmedvényt!
A meccseken is gyakran végigalibizik 85-90 percet. Reklamál és kötözködik, de mint egy vérbeli ragadozó-csatár: ha kapás van, bevágja a létfontosságú gólt, mint tette ellenünk is majdnem napra pontosan két éve, 2009. szeptember 5-én, amikor egy nagyon is vállalható 1:1 után a 93. percben bekotorta a svédek győztes gólját. (Szeptember eleji mérkőzés-végek és Ibra sajnos nem nekünk való párosítás. 2005. szeptember 7-én a 91-dik percben vágta be a három pontot élő találatot és győztek a svédek 1:0-ra.)
Darabokra törte az álmainkat (3:10-nél). Remélem most nem jön neki össze.
Ha származását vesszük alapul és eljátszadozunk azzal a gondolattal, hogy akár a horvátoknak, akár a bosnyákoknak lett volna húszezer felfegyverzett és kiképzett Zlatan Ibrahimovićuk a kilencvenes évek délszláv öldöklései közepette, az ő fizikumával és a győzelem érdekében minden piszkos trükköt bevetni képes kvalitásával; már 1992-ben lezárhatták volna a háborút.
És ezek után akkor mégis mi benne a szerethető? Szerintem ő önmagát sem veszi komolyan, a látszólagos űberbeképzeltsége tulajdonképpen egy furcsa, fanyar humort takar. Nagypofájú vagány, sajátos egyéniséggel, mint az igazán emlékezetes játékosok, akik a kiváló játéktudás mellett egy adag őrültséget is képviselnek.
Ibra korunk Éric Cantonája, de remélem a mai napon sikerül a válogatottunknak hatástalanítani őt. Hajrá magyarok! (Sajnos azért nem mernék nagy összegben magunkra fogadni.)
Kissé szokatlan, mondhatni nem egészen témába vágó bejegyzésünk apropóját az adta, hogy egy álmatlan éjszakán a blogíró megkísérelt párhuzamot vonni a háromféle nagy magyar kivándorlási hullám (első világháború, második világháború és 1956 környéke) különböző típusú emigránsai, a kivándorlók életvitele és az ország elhagyásának módja között. Így jött a képbe Faludy György, aki tudvalevőleg kétszer is emigrációba kényszerült: először méretes utazókofferrel lépett le, míg másodszorra beérte egy kézitáskával. (A XXI. század embere bizonyára megelégedne az okostelefonjával és pár gigabyte pótolhatatlan adattal egy usb-kulcson, ha arról lenne szó.)
A két évtizeddel ezelőtt, már a "mi időnkben" kirobbant délszláv polgárháború emberek tízezreit tette – akaratukon kívül – egyik napról a másikra hontalanná. Hogy a tollforgatóknál maradjunk, az egyik legkirívóbb példa a kitűnő horvát írónő, Slavenka Drakulić esete, akit hazaárulással vádoltak, otthonát felgyújtották és őt magát többször is halálosan megfenyegették azért, mert egy boszniai horvát asszonyt megerőszakoló, azonosítatlan nemzetiségű elkövetőt nem volt hajlandó a horvát hazafias média hisztérikus, már-már követelőző nyomásának engedve "szerbnek" tartani. Egy vitairatban leszögezte: a nemi erőszak rendkívül súlyos bűncselekmény és mélységesen elítélendő dolog, de nem elegendő ahhoz, hogy bármely népcsoportot indokolatlanul megvádoljunk egy konkrét tett elkövetésével. Szavai süket fülekre találtak és 1992-ben arra kényszerült, hogy "ideiglenesen" Svédországba távozzon. Azóta is ott él. De ez a poszt nem róla szól.
Nem is azokról a vegyesházasságban éldegélő kisemberekről, akiket egyikük anyaországa sem volt hajlandó befogadni. Sőt, a diaszpórában felnőtt, bizonyos tekintetben gyökértelen, másrészt néha annál nacionalistább eszméket képviselő exjugó fiatalokról sem lesz most szó. Ha a chicagói vagy melbourne-i teniszpályák beszélni tudnának, lenne mit mondaniuk ez utóbbiakról. A politikai emigráns sors mindenesetre a huszadik század legvégének jellegzetesen délszláv identitása, és ez sajnos még egy ideig így is lesz. (Akik az otthonmaradást választották, nem biztos, hogy mosolyogva lapozgatják a Pokolbéli víg napjaim oldalait.) Most azonban nem velük foglalkozunk. Akkor sem, ha zárás képpen ideillesztjük a Nervozni Poštar nevű szarajevói együttes Honvágydalát:
Bosanac u svijetu – ("Egy bosnyák a nagyvilágban")
A mi nagy emigránsunkkal (többek között, persze, hiszen személyes kedvenceim között rögtön a Faludy-kötetek mellett találhatók pl. Márai Sándor művei is) fogalkozunk most, aki 2006. szeptember 1-én távozott az élők sorából. A TV-székház felgyújtását és az '56 emlékét bemocskoló, szégyenletes utcai kergetőzést már nem érte meg. Talán ez jobb így neki.
A poszthoz pedig megfelelő, ontopic idézeteket találtam, az Eric Johnsonnal közösen írt, eredetileg 1988-ban (magyar nyelven '91-ben) megjelent könyvéből, melynek címe: Jegyzetek az esőerdőből. A dolog természeténél fogva a szerzőtárs, az amerikai Johnson véleménye dominál, dehát igazából ő volt a Második Jugoszlávia nagy rajongója, nem pedig a magyar költő, noha Eric benyomásait Faludy tolmácsolásában olvashatjuk. Lám, a Srbija-blogba bárki bekerülhet...
Néhány kellemesebb sor. Ezek Eric levelével érkeztek Zágrábból:
"... Amikor ma reggel az Ilicán csatangoltam – ez az utca hasonlít legjobban Budapest utcáihoz –, a túlsó járdán mintegy 11 éves, nagyon sovány, tisztesen öltözött kisfiút pillantottam meg. Tangóharmonikáján játszott; sapkája lába mellett feküdt az utca kövén. A gazdasági élet romokban hever és az ember seregével látja az öregasszonyokat, kik koldulni kényszerülnek, mert az elégtelen nyugdíjból (mintegy 75 amerikai dollár) megélni nem tudnak. De a kisfiú a járdán látható kétségbeeséssel töltött el mindenkit. Közvetlenül mellettem egy nő arcáról csorogtak a könnyek, ahogy ott ácsorogtunk. (A hatás kedvéért hozzátehetem, hogy a nő vaskos Gorkij-kötetet tartott kezében.) A jelenetnek »A kommunizmus bukása« címet adhatták volna. Az emberiség azonban nem bukott meg, mert pénz bőven hullott a kisfiú sapkájába, Horvátország titkos, a szerb imperializmus által elérhetetlen tartalékaiból."
(...)
Torontóból megjött az utánam küldött posta a nagy borítékban, ahogy Jacqueline gondosan összecsomagolta. A sok levél közt elsősorban Ericé, aki jelenleg szeretett Jugoszláviájában jár, utána Indiát látogatja meg. A pénz, amit összeszed, rendszerint utolsó fillérig útiköltségre megy el. Örök rejtély marad számomra, hogy többi költségét honnan szedi elő. Zágrábban feladott levele nyitva érkezett meg. Kelet-Közép-Európában ez jelenleg azt jelenti, hogy cenzúrázták. Minthogy azonban a levél Jugoszláviából jött, elképzelhető, hogy csak a boríték ragasztója nem működik. Magyarországgal más a helyzet, és az onnan érkező levelek két okból jönnek nyitott állapotban, miután a cenzúra működik és a ragasztó nem. Eric így ír:
"Alighogy a jugoszláv határon túljutottunk és a vámvizsgálaton is túlestünk, a kalauz kidobott az első osztályból, mert nem volt elég dinár nálam, hogy a különbözetet megfizessem. A másodosztályú szakaszban beékelődtem egy Franciaországból hazatérő munkás házaspár, egy öregember, egy körülbelül tizennyolc éves fiú, egy, gyermekét szoptató cigánylány és vénasszony anyja közé. Az öregember félúton volt már, hogy teljesen leszopja magát rákijával. A fiú mereven leste a gyönyörű cigánylány mellét. Hogy cigánylány és anyja a többi utassal együtt üljön a fülkében és ne a folyosón álljon, új és váratlan jelenség Szlavóniában és Horvátországban, hol az emberek még az Osztrák–Magyar Monarchiától örökölték az antiszemitizmus és a cigányok gyűlöletének idült elmebaját. Eddig sohasem láttam cigányokat vasúti fülkében Belgrádtól nyugatra.
Miután a társaság kellően kicsodálkozta magát, hogy milyen gyatrán beszélek szerbhorvátul, egyre több és több rákija került elő. Vágni való dohányfüstben száguldott a vonat. Flaskákat ürítettünk, népdalokat énekeltünk, tréfálkoztunk és szapultuk a szerb kormányt. Általános derültség közben megkíséreltem, hogy a szép cigánylány tenyeréből én jósoljam meg jövőjét.
A zágrábi pályaudvaron mindnyájan kiszálltunk és jugoszláv őszinteséggel és kíméletlenséggel egy-egy biccentéssel mondtuk fel ideiglenes barátságunkat. Feketekávé mellett egyedül ültem a pályaudvari vendéglőben, Tito marsall óriásira nagyított fényképe alatt. A zágrábi állomás dióhéjban kondenzálja a kommunista tömb minden jellegzetességét. Mocskos és csurig tele van, ha nem is rongyos, de szélsőségesen kopott ruhájú emberekkel. Közöttük hirtelen nyíló folyosókon, a milícia emberei sétálnak vészjósló párosban. Ugyanekkor, ha más szemszögből nézzük az egészet, barátságos emberi közösséget láthatni. Itt mindenki tudja magáról, hogy pontosan mennyit ér és mit jelent az élet. Feketekávéjukat hallatlan gyönyörűséggel szürcsölik és ugyanígy isszák sörüket. Hálásak az élet apró örömeiért és elképesztő nyíltsággal öntik ki lelküket, annak ellenére, hogy tudják: rendőrállamban élnek.
Cimborámat, K.-t nem találtam szolgálatban a hotelpult mögött, úgyhogy zuhanyozás után sétálni indultam a szürkületben. Bougainvilleák illata mindenütt, a járdákon zsúfolt kávéházi teraszok egymás mellett. Legalább háromezer kalória rákijával véremben bölcsebbnek láttam, ha lemondok a vacsoráról. Holnap, ha K. megszemlélte Németországban vásárolt, könnyen eladható holmimat és lesz egy kevés pénzem, elindulok könyveket vadászni. Jó újra itt lenni; az ember majdnem elsírja magát."
Rebecca West és Tito marsall esetleges kivételével alig hiszem, hogy akad ember, aki Ericnél jobban szereti Jugoszláviát. Néhány hónappal ezelőtt váratlan lehetőség kínálkozott, hogy meglátogassam ezt az országot. Előbb egy hetet töltöttem különböző könyvtárakban, ahol sárguló folyóiratok lapjain néhány régebben kelt és elveszettnek hitt versemet sikerült lemásolnom. Aztán Dubrovnikból bejártuk autóbuszon Bosznia-Hercegovinát. Bosznia nyugati része, legalább tájrajzilag, nem sokat különbözik a Dunántúltól, de Kelet-Hercegovina minden általam ismert tájtól lényegesen elüt kopár hegyeivel, kegyetlen szikláival, melyek közt a mély gödrökben maradt csak néhány négyzetméter föld, ahol valami megterem, és ahol robbantani kell, ha valakit el akarnak temetni. És ezen az irgalmatlan földön él a világ egyik legszebb népe. Magas növésűek, határozottak, konokak és bátrak; kissé ridegek, de mindig készek, hogy mosolyogjanak, ha akad mosolyognivaló.
(...)
Jugoszláviában nem találkoztam a Közép-Európában kultivált, szokványos és semmitmondó udvariassággal. Sem észak-amerikai, üzletszerűen nyálas variánsával. A "kérem szépen" és a "köszönöm szépen" nem tartozik a gyakran használt kifejezések közé. Észak-Amerika után az ember ösztönösen meghökken, ha a trafikosnő nem vigyorog reá, mikor belép a boltba, sőt a vendéglői kiszolgáló leány egyszerűen visszadobja a szokottnál nagyobb borravalót. Mégis, ha még egyszer, mint annyi sokszor életemben, pénz és szállás nélkül állnék idegen országban az utcasarkon, úgy Istent arra kérném, hogy Jugoszláviában legyen. És nem valamelyik műanyagba ágyazott Paradicsomban, ahol a bánásmód az ember bankszámlájával áll egyenes arányban.
(...)
Rövid Belgrádi impressziók Erictől:
"Éjszakára a Hotel Moszkva vendéglője a táncoló, tekergő, zötyögő és farringató fiatalság gyülekezőhelye. A zenekar szándékolatlanul síri muzsikáját a kommunisták rockzenéjének hívnám. A borotválatlan pincér közvetlenül a zenekar elé ültetett. Nem kis csodálkozással vettem tudomásul, hogy az egyébként nagyon csinos szaxofonos lány halványrózsaszín estélyi ruhája alatt fekete gyalogsági csizmát hord.
Ez a szálloda szebb napokat is látott már. Belgrád megszállása után Titóék ide helyezték hadiszállásukat. Milován Gyilász barátod ült itt karosszékben, mikor Tolbuhin szovjet generális eléje állt és ráripakodott: »Pattanjon fel, mint a ruhatetű, mikor a Vörös Hadsereg tábornokát megpillantja és szalutáljon!« Gyilász kényelmesen ülve maradt: »Ha tud négyig számolni, számolja meg a csillagokat a galléromon és tisztelegjen!«
A belgrádi vasútállomás reggel négykor kétségbeejtő látványt nyújt. A félhomályos váróteremben százával aludtak a kimerültségtől félholt utazók szedett-vedett bőröndjeik tetején. Odakint, a peron egyes számú vágányánál öt fiatal huligán állt bőrkabátban. Pálinkásüveget járattak körbe. Nem sokat különböztek az elszánt képű, erőszakos, embertársaik iránt tökéletesen részvétlen vagányoktól máshol a világon.
Hirtelen kopott ruhás öregember simult hozzám és szomorú hangon kérdezte: mikor indul a következő vonat Szarajevóba? Utánanéztem kis könyvemben, a Vozni Red-ben és felvilágosítottam. Elment, majd kisvártatva visszajött hozzám és megkérdezte: mikor indul a következő szarajevói vonat? Újra megmondtam. Harmadszor is visszajött és ugyanezt a kérdést adta fel. Reményvesztetten állapítottam meg, hogy az öreg vagy bolond, vagy olyan szörnyű fájdalom sújtotta le, hogy pillanatnyilag megzavarodott tőle. Törtem a fejemet, mit tehetnék érte, mikor ketten a fenyegető külsejű huligánok közül ott álltak mellettünk. Attól tartottam, valami gonosz csínyt terveztek ki a tehetetlen öregember ellen. De a két fiatalember nagyon szelíden karonfogta az öreget és lassan a peron egyik szögletébe vezették. Ott két másik huligán már néhány kartondobozt illesztett össze. Óvatosan elhelyezték az öreget a dobozokon, mint egy ágyon; inni adtak néki a szilvóriumosflaskából, majd mezítlen színűre kopott aktatáskáját feje alá csúsztatták. Amikor a kettő elment mellettem, az egyik így szólt hozzám: »Azt hiszem, most szépen elalaszik.« Visszatértek a peronon ácsorgó csoporthoz és ismét felvették fenyegető arckifejezésüket.
Némiképpen elszomorodtam, mikor a zágrábi gyors hátrafelé betolatott az állomásra. Megszerettem Belgrádot."
A jelenleg világranglista-első, blogunkon többször is méltatott szerb teniszezőt hétfőn New Yorkban, a US Open eseménysorozatának keretében tüntették ki ezzel a jelentős elismeréssel. Az Egyesült Nemzetek Gyermekalapjának újdonsült belgrádi képviselője elsősorban a hátrányos helyzetű gyermekek jogaiért és az oktatásban való mind szélesebb részvételükért kíván harcolni.
Novak Djoković kisfiúként a Szerb Rádió-Televízió egyik műsorában
"Djoković a kicsik bajnoka is; többek között szenvedélyévé vált, hogy a szerb gyermekek érdekeiért munkálkodjon. Az ő jogaikért síkra szálló, megingathatatlan elkötelezettsége segíteni fog abban, hogy a gyermekek számára jobb világot teremtsünk." – mondta Rima Salah, az UNICEF alelnöke. Mint az közismert, Djoković négyéves korában kezdett teniszezni és tizenhat évesen debütált profiként.
"Szeretnék segíteni a szerb gyermekeknek abban, hogy megvalósítsák álmaikat. Tudják, én egész életemben arról álmodtam, hogy egyszer a világ legjobb teniszezője válik belőlem, és azt hiszem, bármi lehetséges: ha valóban hiszünk benne, elérhetjük céljainkat." – nyilatkozta Nole.
Ante Madunić testvér még aktív pap korában – a zsenge tiltott gyümölcs áldozata
Az év egyházi botránya! – Ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel promotálják a horvát bulvárlapok az alábbi esetet: egy kis, mindössze hétszáz lakosú dalmát faluban, bizonyos Donji Prološacban egy hatvanegy éves katolikus pap rendszeresen fizetett két tizenhat éves helybéli lánynak a szexuális szolgáltatásaikért.
Miután az ügyre fény derült és rendőrségi feljelentést is tettek (mint kiderült, a feljelentést egy, a plébánia belső ügyeit jól ismerő apáca tette meg), a gyanúsított, Ante Madunić, nem tett eleget a rendőrségi idézésnek, hanem egy hónapig bujkált. A felháborodott helybéliek között az a pletyka terjedt, hogy olaszországi ferences rendi szerzetesek rejtegetik fra Antét, azaz rövidítve Ante frátert, vagyis Ante testvért. Jézus megtévedt, korosodó báránya végül önként adta fel magát, és mint ilyenkor gyakran lenni szokott, sírva szórt hamut a fejére. Mindenkitől bocsánatot kért és abban reménykedik, hogy talán a Mindenható majd neki is megbocsát.
A – Lengyelországhoz hasonlóan – mélyen vallásos katolikus államnak számító Horvátország bulvármédiumai számára a nyári uborkaszezonban Ante testvér botlásának fülledt részletei szolgáltatnak mesés tartalom-bányát. A piciny faluba (enyhe képzavarral: a bulvár katolikus mekkájába) tömött kolóniákban zarándokolnak az újságírók.
A tengerparti Makarskától légvonalban harminc kilométerre fekvő, kis dalmát szárazföldi porfészek kocsmájában a pincér már előre mosolyog, amikor meghallja, hogy egy újabb firkász-csoport rendel kávét, hiszen mi más is érdekelné őket, mint egykori papjuk titkos szexuális élete. A kíváncsi médiamunkásoknak a fiatal pincér elmondta, hogy Ante testvér kicsapongó magánéletén az idős, mélyen vallásos falubeliek ugyan most őszintén megdöbbenve hüledeznek, ám a fiatal helybéliek körében már évek óta nyílt titok volt, hogy plébánosuk nem veti meg a gyengébbik nem zsengéi által nyújtott evilági örömöket.
Kis horvát büntetőjogi bulvár-gyorstalpaló
Madunić atya szabadlábon védekezhet, ugyanis miután kiderült, hogy milyen súlyosan rúgta fel a cölibátust, az anyaszentegyház a papság soraiból kicsapta, így a bűnismétlés kizárt, hiszen ezentúl legfeljebb mint bármelyik világi kuncsaft veheti igénybe a kiskorú prostituáltak szolgáltatását és nem papként, mint a hittantanáruk és egyben potenciális gyóntatójuk.
A horvát büntetőtörvénykönyv szerint a tizennégy éven felüli lányokkal létesített szexuális kapcsolat nem büntetendő, még abban az esetben sem, ha az ifjú úrhölgy pénzt fogad el a liezonért.
Amiért Ante testvérnek a világi törvények és nem pusztán a kánonjog alapján is felelnie kell: az a tény, hogy a lányoknak nem csupán a kuncsaftjuk, hanem egyben a (hittan)tanáruk is volt. (De lehetett volna számtantanár vagy sportedző is.) Horvátország törvényei alapján ezért ítélhetik egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztésre. Ante Madunić csak azt vallotta be, hogy két tizenhat éves lánnyal tartott fenn szexuális kapcsolatot; volt, amikor a parókián közösültek és előfordult, hogy MMS-ben fényképet küldött valamelyik kamaszlánynak a csupasz nemi szervéről. Ante atya minden egyes alkalommal ezer kunát (átszámítva mintegy 36 ezer Ft) fizetett a lányoknak a légyottért. Ha bekukkantunk néhány felettébb mókás hazai, úgynevezett "makktársas" (kurvázós) internetes fórumra; nos a magyarországi, prostituáltak szolgáltatását rendszeresen igénybevevő férfiak túlnyomó többségének aktusonként közel negyvenezer forintot áldozni e kikapcsolódásra megfizethetetlen luxus. Az atya nem csak vatikáni keményvalutával volt jól eleresztve? Nem csodálkoznék, ha ezek után sok olvasónkat felvillanyozza a minden bizonnyal jól fizető dalmáciai falusi plébánosi állás.
Fra Ante egyébként határozottan cáfolta, hogy grupiztak volna (minő borzalom!) a lányokkal. Kategorikusan kijelentette, egyszerre mindig csak egy lánykával hancúrozott. Atyám, ha már ilyen mélyen alámerültél a paráznaság fertőjébe, akkor a különféle szendvics-pozitúrák kihagyása ugyan nem volt bűn, ám annál inkább hiba.
Magyari Péter cikke az Index.hu főoldalán; erre tovább.
Ebben a témában nálunk is megjelent már egy s más; kapaszkodónak lásd itt és itt.
Elszántabb olvasóink a Koszovó-címke mentén végiglapozgathatják az elmúlt három év termését. Ez a mostani az ötvenedik. Egyúttal köszöntjük hatszázadik Facebook-rajongónkat.
(Kötekedőknek: bocs, hogy megint nem a szerbek vannak terítéken. Ja bocs, mégis.)
Persze mindez lehet, hogy nem több, mint egy sértődött vénasszony fantazmagóriája. Ami mindennél jóval érdekesebb: Jovanka azt is elmesélte az amcsiknak, hogy a második világháború alatt két találkozót is megszervezett Tito és Draža Mihailović szerb csetnikvezér között. (Josip Broz egykori nagy szerelme – öt éven át élettársa – Davorjanka Paunović Zdenka akkoriban még életben volt. Kicsi a világ; a pozsareváci születésű Zdenka nagynénjének lánya nem más, mint Mirjana Marković, vagyis Slobodan Milošević özvegye. Egyébként az a tény, hogy Tito és Jovanka akkor még nem voltak együtt, önmagában nem jelenti azt, hogy az asszony notórius hazudozó lenne, ugyanis közismert, hogy Titóval már a második világháború alatt megismerkedtek.)
Az 
