Serbia Insajd

Egy tönkretett karrier

A Belgrádban élő Pavle Ćosić (képünkön) egy viszonylag ismert nyelvész, többek között a Szerb Szinonimaszótár egyik szerzője, de tankönyveket is ír. Tudományos tevékenysége mellett felelős szerkesztőként mások műveinek megjelenésében segédkezik. Például a lengyel író, Krzysztof Varga Magyarországról szóló könyve, a Turulpörökölt szerb kiadásánál is közreműködött. Ezen kívül blogol. Tavaly augusztusban, egy átmulatott éjszaka után Facebook-profiljára kiírta hogy 20.000 eurót fizet annak, aki megöli Aleksandar Vučićot. Tízezret előre, a másik felét pedig akkor, amikor a munkát elvégzik. De ha bárkinek van ötlete, hogyan kéne mindezt kivitelzni, az is jelentkezzen – írta. Úgy néz ki tehát, hogy a nyelvész-blogger "bérgyilkost keresett" ahhoz, hogy eltegye láb alól a szerb miniszterelnök első helyettesét (aki a 2014. március 16-án tarlott választások eredménye alapján jelenleg a kormányfői hivatal legfőbb várományosa). Pavle Ćosić mentségére szolgáljon, hogy amikor ezt a Facebook-státuszt élesítette, pestiesen szólva: be volt baszva, mint az albán szamár.

A Tetovált lányok blog különkiadása

...is lehetne, de nem az, mert ez a Serbia Insajd blog. És most Boszniába kalauzoljuk kedves olvasóinkat, azon belül is a horvátokhoz. Nem mutatunk egyetlen "ribancrendszámot", de ízlésesen (vagy kevésbé ízlésesen) felvarrt Jézus-portrét meg lángoló keresztet sem. Az itt látható tetoválásoknak sokkal több közük van a természeti népek tradícionális testfestéséhez. Ugyanakkor a keresztény szimbolika markánsan jelen van, de barokkos túlzásokat nélkülöző, letisztult formában. Az ornamentális díszítés még az idős asszonyok megereszkedett bőrén is szép; persze a fiataloknak sem kell szégyenkezniük miatta. Már csak azért sem, mert hozzátartozik kulturális identitásukhoz.

Mint ahogy erről már érintőlegesen írtunk, Bosznia-Hercegovinában a római katolikus vallású lányokat, asszonyokat régebben azért tetoválták – jellemzően a kézfejükön, az alkarjukon és ritkábban az arcukon –, hogy a törökök kevésbé szívesen rabolják el őket szolgálónak és/vagy ágyasnak. Ha valamelyik tetovált nő aztán mégis áttért az iszlám hitre, a keresztek attól még megmaradtak a testén, és élete végéig hirdették származását. (Elszigetelt esetekben olyan is előfordult, hogy egy muzulmán vallású személy megkeresztelkedve szintén megkapta a tetoválásokat.)

Szabó Árpád írása

A világunkon belüli világok egyikében, a gyermek magánmennyországában éltünk mindannyian, akik szeme még nem szokta a fényt és értelme még nem nyílt ki kellőképp. Gyerekkorunk leghosszabb és legszebb vakációját köszönhettük azoknak az eseményeknek, melyeket felnőtt fejjel átélni maga volt a rémálom. Sokszor és sokat lógtunk a barátokkal, igazi utcagyereknek számítottunk, akik ha csak tehették szedett-vedett bringáikon járták a falut és az azt övező szántók menti erdőket. A tévés agyfertőzés generációja voltunk, mégis ezerszer többet ért számunkra a sarki diófa megmászásának diadala, hisz aki legmagasabbra jut, az közelebb kerül az éghez. Az idők folyamán megszámlálhatatlanul sok színét láttam már, de azon a nyáron valahogy mindegyik árnyalata ugyanolyan kísértetiesen borult az emberek fölé, akár a hajnal derengése, akár a késő délutáni égbolt bágyadt ragyogása vonta bűvkörébe a völgy házainak fáradt falait, bennük lakóiknak repedezett szívével egyetemben.

Gyermekként bele kellett törődnöm a napok bizonyos időszakainak egyhangúságába, főként ami az estéket illette, melyek között csupán a falon függő órarendemet fürkészve tudtam különbséget tenni, annak tekintetében, hogy másnapra milyen véletlenül vagy szándékosan elfelejtett leckének kellett nekifognom. A szüleim egy szobával arrébb a varázsdoboz előtt figyelték az eseményeket, melyek komolyságáról már csak akkor vehettem tudomást, mikor is pár órával később a sötétben ülve hallgattuk a becsapódó bombák távoli morajlását. "Verbászt lőhetik éppen" – tanakodnak anyámék, hangjuk valótlanul csengett, és valami irányított feszültséget érzékeltem a levegőben. A tekintetek tengelye, keresztülfurakodva a sötéten, a pár napja az ágyam alá készített bőröndök realitását pásztázta. A nagy döntés gyomorforgató idejét sürgetik a magukat mélybe vető másodpercek. Menni vagy maradni? Most menni? Egyáltalán menni? Maradni? Most maradni? – amikor egy egész életet hagyunk magunk mögött, akkor az elhatározásokhoz nem vagyunk elegek.

Így valahogy élhették meg a szüleim ezeket az időket, mert fél órával később már közgyűlést tartottak a kimerészkedő szomszédokkal az utcánk közepén húzódó poros úton, melybe a hatalmas esőzések alkalmával egész kanyonokat vájt a lezúduló víz. Mindannyian dél felé néztek és mutogattak: "ott, talán ott és nézd ott milyen piros..." Valóban vörösen égett az ég alja a látóhatár felett kicsivel – már értettem, miért mondta a nagymama mindig azt, hogy háborút hoz az a bíbor derengés, pedig csak a tarlót égették aratás után…

Bálint Csaba 2009-es bejegyzésének bővített, aktualizált változata

Erről a témáról nem lehet elégszer írni. Ahogy Szarajevóról vagy Srebrenicáról sem. Blogunk több mint hat éves működése során a Horvátországban vagy Boszniában (szerbek és nem szerbek részéről egyaránt) elkövetett bűncselekményekről egész soráról beszámoltunk, így elfogultsággal nehezen lehetne vádolni minket. A NATO-bombázást azonban a saját bőrünkön is tapasztaltuk. Ráadásul az akcióban NATO-tagországként közvetve Magyarország is részt vett, így nem árt néha elgondolkozni azon, hogy mi is történt. A poszt azért is aktuális, mert a másfél évtizeddel ezelőtti események 2014-ben egyfajta hivatkozási alapként újra a lapok címoldalára kerültek a Krím-félsziget megszállása, a terület függetlenedése és küszöbön álló orosz annektálása kapcsán. Nem szeretjük azt írni hogy "megmondtuk előre", de bizony, ezt is jó előre megmondtuk: valamiképp fel lesz emlegetve Szerbia és benne Koszovó példája. Ez a poszt azonban inkább a múlttal foglalkozik, célja az emlékezés. A jelen úgyis a történelem ítélőszéke elé kerül, a jövőt meg ne feszegessük, mert a volt Jugoszlávia alatti földkéregben egyelőre még mindig több fel nem robbant dinamit van elrejtve, mint ahány tömegsír. (A dinamitot képletesen értve persze. Példának okáért Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, hatáskörét túllépve épp a napokban fejtette ki: "egyszer majd mi is rendezünk népszavazást, de a pillanatot nagy körültekintéssel kell megválasztani.")

A blogger ebben a posztban nem állítja, hogy bármilyen emberáldozatnak értelme van. Nem hiszi, hogy gyilkos és gyilkos között van különbség. Elutasítja továbbá, hogy egy bűnt egy másik bűn igazolhat.

Avagy az egykori Nagy-Jugoszlávia feltámasztása helyett Szerbiát, Bosznia-Hercegovinát, Szlovéniát, Montenegrót és Macedóniát egyaránt Horvátországhoz csatolnák. Legalábbis ez látható azon a térképen, amelyet a Batykivscsina ("Haza") párt egyik videóján vettek észre a horvát Index szemfüles újságírói. A kisfilmet tavaly szeptemberben töltötték fel a YouTube-ra, tehát akkor még bőven Janukovicsék voltak hatalmon, mindenesetre a Batykivscsina azóta sem cserélte le az ott látható ábrát.

Arszenyij Jacenyuk, a kijevi forradalom után kormányt alakító jelenlegi miniszterelnök (akkor még ellenzéki vezető) arról beszél, hogy az európai integrációval "Ukrajna Európában lesz és Európa – Ukrajnában", ennél a mondatnál tűnik fel a 28 EU-tagállam térképe a bővítés sorrendjében. A baj csak az, hogy az 1991 előtti Jugoszlávia kontúrjai között a "Horvátország" felirat szerepel.

Ha vannak kriptokommunisták és kriptofasiszták, sőt kriptokatolikusok (hogy a kriptozsidókról már ne is beszéljünk), akkor bizonyára kriptoszerbek is léteznek. A kripto- előtag a hasonló kiejtésű görög κρυπτός ("rejtett") szóból ered, és megtalálható többek között a kriptográfia ("kódfejtés") kifejezésben is. Személyekre és csoportokra vonatkoztatva általában valamely tan, vélemény vagy világnézet titkos követőit szokás érteni alatta, szóval olyasvalakiket, akik nem vállalják nyíltan a saját meggyőződésüket. Amikor a középkori Spanyolország szefárdjainak kötelező volt megkeresztelkedniük, akkor azok, akik közülük végül nem vándoroltak el (pl. éppen a Balkánra), csak teljes titoktartásban gyakorolhatták vallási rítusaikat és zárt ajtók mögött kellett, hogy megüljék ünnepeiket. Őket nevezzük kriptozsidóknak. A történelmi kriptokatolikusok pedig azok voltak, akik színleg ugyan áttértek valamely protestáns felekezetre, ám otthon, a négy fal között megtartották régi hitüket, szentképeiket és szokásaikat. Hogy blogunk fő témájánál maradjunk: pravoszláv (főleg orosz) szóhasználatban kriptokatolikusnak számít minden olyan személy, aki a többiek szemében nem elég ortodox, netán szimpatizál magával a pápával is. (Összeesküvés-elméletekkel folgalkozó oldalakon viszont azt olvastam, hogy egyesek szerint éppen a katolikus egyházfők kriptozsidók. De nem azért, mert kapedli van a fejükön, hiszen az amúgy is látszik.)

A kriptoszerbeket nem így kell elképzelni...

Ebben a bejegyzésben kriptoszerbnek azokat a hírességeket nevezem, akik bár szerb származásúak, ezt a tényt a szélesebb közvélemény általában nem ismeri, vagy nem tulajdonít neki jelentőséget. Nem azt mondom, hogy senki nem tudja róluk, de valahogy nem elsősorban ez jut eszünkbe, ha rájuk gondolunk. Az alábbi listát a teljesség igénye nélkül készítettem, ha valaki tud még "rejtőzködő" szerbekről, az kommentben elküldheti. (Damjanich Jánosról volt poszt korábban; Petrovity Zoránt, az Egészséges Fejbőr énekesét meg ne írjátok be, mert ő nem világhírű. Ráadásul van már a listán hasonló poltikai nézeteket valló figura, ilyenből pedig egy is bőven elég.)

(A voksolás éjszakán megkezdett, azóta folyamatosan frissülő bejegyzésünk itt olvasható.)

Sokan és sokfélét fognak írni a következő napokban, hetekben Aleksandar Vučićról és a Szerb Haladó Párt fölényes győzelméről. Noha Vučić eddig is tevékeny részese volt a belgrádi kormányzásnak, a külföld szemében Szerbiát mégsem ő vezette, ezért róla óhatatlanul kevesebb szó esett, mint az államfőről vagy a leköszönő miniszterelnökről. Mostanáig. A hiányt nagyon gyorsan be fogják pótolni a bulvárlapok és a tévétársaságok. Egy bosnyák internetes magazin, a Klix.ba máris ellátogatott a Szarajevótól északnyugatra, a Föderáció egyik csücskében található Bugojnóba, ahol megkeresték Vučić nagybátyját és nagynénjét, valamint szemrevételezték a család egykori haciendáját, mely jelenleg romos állapotban van. Azt is kiderítették, hogy a szerb pártvezér nagyapját a helyiek Adžijának hívták, ami egy muzulmán név, és jellemzően mekkai zarándokok viselik. Ő azonban nem Mekkába, hanem Jeruzsálembe utazott, tehát szó sincs arról, hogy a család muzulmán eredetű lenne. (Attól még persze lehet, hogy szegről-végről mégis, de ez Szerbiában ma már nem verné ki a biztosítékot.) Vučićról azoban most elég ennyi. Beszéljünk inkább azokról, akiket egy időre nélkülöznünk kell, vagy akiket többé már nem valószínű, hogy láthatunk a szerb politikai életben.

A szerbiai oszággyűlési választásokról készült, folyamatosan frissülő posztot az alábbi bizarr mellékszállal egészítem ki:

A nemzetközileg is egyre népszerűbb, a budapesti Sziget egyik legnagyobb versenytársa, az újvidéki EXIT fesztivál szervezői tegnap arról értesítették a sajtót, hogy a szerb parlamenti választásokon egy meg nem nevezett párt aktivistái szavazatok ellenében hamis fesztiválbelépőt igérnek:

Ez a poszt folyamatosan frissül.

Ahogy szombaton megírtuk, Szerbiában ma előrehozott parlamenti választásokat tartottak. A voksolást elsöprő többséggel a jobboldali Szerb Haladó Párt (SNS) nyerte. Az a párt, amelyet az Index találó hasonlatával úgy lehetne jellemezni: ilyen lenne a Jobbik, ha némileg irányt változtatna és elkezdené az Európai Uniót éltetni. Persze minden analógia – természetéből adódóan – sántít egy kicsit, de valamennyire azért mégis megállja a helyét.

Az új miniszterelnök, Aleksandar Vučić

Az SNS 2012-ben úgy jutott kormányra, hogy előtte ilyen nevű párt képviselői nem ültek a belgrádi parlamentben. Más kérdés, hogy prominensei – mindenekelőtt az azóta "függetlenné vált" Tomislav Nikolić államfő és Aleksandar Vučić miniszterelnök-jelölt – a Šešelj-féle Szerb Radikális Párt színeiben rontották a levegőt a kilencvenes évek elejétől kezdve. Nikolić a 2008-as elnökválasztáson még Šešelj-kitűzőben szállt ringbe Boris Tadić ellen. Csak fél évvel később szakított a Radikális Párttal. Az SNS népszerűsége akkortól kezdve lényegében folyamatosan növekszik. Térnyerésük egyik betetőzése mindenképpen a 2012-es elnökválasztás volt: a második forduló szoros hajrájában Nikolić legyőzte Tadićot. Pártja pedig az országgyűlési választásokon elég sok szavazatot zsebelt be ahhoz. hogy a Demokrata Párt (DS) ellenében őket válassza a "mérleg nyelvének" szerepét betöltő nevető harmadik, Ivica Dačić és a Szerbiai Szocialista Párt. (A 2008-2012 közötti, DS vezette kormányban Dačić belügyminiszter volt. "Árulását" Tadić idén azzal díjazta, hogy előre kijelentette: a világért sem kötne az SPS-szel ismét koalíciót. Persze Boris Tadić sem a Demokrata Pártot vezeti már.)

(Múltkori interjúalanyunk, Szabó Árpád írása)

Míg odaát, a határ túloldalán kokárdákat tűztek mellükre a polgárok, büszkén húzva ki magukat a századokon átívelő történelmünk és legnagyobb forradalmunk emléke előtt, mi sunyítottunk. Nem volt okos dolog soha túlontúl nagydobra verni magyarságunk egy olyan országban, ahol azzal riogattak bennünket: jönnek a vagonok, mindenki kezébe szendvicset nyomnak és megindítják Magyarország felé. Mert hát mi a fenét keresne egy magyar Jugoszláviában és mégis mi köze lehet mindennek a Szabadságharchoz? Nagyon is sok…

tovább az Árpád blogra »